Az üzletláncok 81 jogcímen szednek gyártói hozzájárulást

Polcpénz, reklám-hozzájárulás, listázási díj, kóstoltatási díj, születésnapi hozzájárulás. Néhány tétel abból a több mint nyolcvan jogcímből, amire hivatkozva különböző hozzájárulásokat követelnek beszállítóiktól a nagy üzletláncok. A díjak értéke a beszállítási ár 10-30 százalékát is elérheti – természetesen a szokványos kereskedelmi haszonkulcson felül. Tavaly a Földművelésügyi Minisztérium etikai kódex készítésével próbált gátat szabni a jogcímek burjánzásának, végül azonban nem lépett életbe a szabályozás. A beszállítók úgy érzik: teljes a kiszolgáltatottságuk.

Talán még sokan emlékeznek a tavalyi év egyik botrányára. A legnagyobb hazai kereskedelmi lánc, a Tesco polcain mintegy negyedévig nem lehetett Coca-Cola-termékeket kapni. Az áruházlánc által követelt feltételeket ugyanis még a világ legnagyobb üdítőital-gyártója is erősnek találta. S mivel nem tudtak megegyezni, a Tesco végül kilistázta termékeit.

A Coca-Colánál jóval rosszabb alkupozícióban vannak a hazai gyártók és termelők. Egyikük a Gazdaság Versenyhivatal (GVH) számára készülő friss felmérésben így nyilatkozott lehetőségeikről:

– Ez egy robogó gyorsvonat, vagy elé fekszik az ember, és elgázolja, vagy megpróbál vele futni, és amennyire lehet, fékezi. Nagyjából ez a hatásfoka a történetnek.

A nagy üzletláncokban történő értékesítés nélkül ma már alig-alig maradhat talpon élelmiszergyártó Magyarországon. Az élelmiszer-kereskedelmi és vegyipari eladások közel kétharmada immár kereskedelmi láncokon keresztül történik. A hierarchia csúcsán a több mint száz hipermarketet működtető Tesco áll, őt azonban meglepő módon nem külföldi tulajdonú bolthálózatok (Cora, Auchan, Spar, Kaiser’s, Lidl), hanem magyar üzletláncok (CBA, Coop, Real) követik. A beszállítók vélekedése szerint egyébként a magyar tulajdonosok sem tanúsítanak nagyobb empátiát hazai üzletfeleik iránt:

– Barátibb, hátba veregetős a stílus, mosolyogva kérik el ugyanazt.

A gyártók mégsem nélkülözhetik ezeket az értékesítési csatornákat. A GVH felmérésére válaszoló cégek értékesítésében esetenként 80 százalékot is elért az üzletláncok számára eladott termékek részesedése, és a legkisebb arány is meghaladta a 20 százalékot.

Az olcsóság titka

A fogyasztó azt hiszi: az üzletláncok boltjaiban a nagybani beszerzés miatt olcsóbb minden, mint a kis alapterületű üzletekben. Bár részben ez is igaz, az olcsóságban – s főleg az akciók árképzésében – jelentős szerepet játszanak a gyártóktól szedett visszatérítések. Míg a maszek kiskereskedő csak úgy maradhat talpon, ha az 1000 forintért felvásárolt árut 1100, romlandó élelmiszerek esetében 1300-1500 forintért adja tovább, a beszállítóktól kikényszerített árengedmények és hozzájárulások miatt az üzletláncok akár 900 forintért is adhatják ugyanazt a terméket.

– A díjak értéke a beszállítási ár 10-30 százalékát is elérheti – mondja Folláth Györgyné, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének titkára. Aki úgy tudja: az üzletláncok mintegy 25 jogcímen szednek a beszállítóktól díjakat, hozzájárulásokat és visszatérítéseket. Némelyiknek alig-alig van köze a termék értékesítéséhez – ilyen például az informatikai hozzájárulás, az arculatváltási hozzájárulás vagy a boltnyitási költség-hozzájárulás. Bár a törvény szerint semmilyen díjat nem lehet a beszállítókra kényszeríteni, a gyakorlatban a láncok mégis diktálhatják az adásvételi feltételeket. A boltnak ugyanis nem jelent komoly veszteséget, ha több tízezer árucikke közül kilistázza az adott terméket, a beszállítót viszont egy ilyen döntés tönkre is tehet.

– A polcpénz és társai szövetkezetünk árbevételének 10 százalékát viszik el, ami 600 millió forintot jelent. Mindez óriási terhet jelent akkor, amikor mi magunk a nyereségesség határán mozgunk – számol Nógrádi Zoltán, a több üzletláncnak is szállító Mórakert Szövetkezet elnöke. Tudomása szerint a kereskedelmi haszonkulcs 50-100 százalék, s erre rakják még rá az üzletláncok a külön hozzájárulásokat.

Egyoldalú szerződések

Szegeden néhány hónapja alakult meg a Multinacionális Cégek Károsultjainak Egyesülete. Vezetője, Kalmárné Kádár Zsuzsanna maga is kárvallottja a beszerzési láncok üzletpolitikájának. Igaz, kereskedelmi márkás termékét nem a polcpénz, hanem a diktátumszerű árcsökkentések lehetetlenítették el.

– Évente újítják meg a szerződéseket, s minden egyes fordulóban megpróbálják lejjebb nyomni az árat. Előfordul, hogy a 20 százalékkal olcsóbban induló évben még 20 százaléknyi akciós kedvezményt kérnek. Ráadásul ha egyszer lejjebb vittük az árat, azt már lehetetlen visszatornászni a korábbi szintre.

Ördögi csapdába kerül a termelő. Az egyre mérsékeltebb árak előbb a nyereségét emésztik fel, majd már csak úgy tud lépést tartani, ha rontani kezdi a minőséget. Az áruházlánc nem emel kifogást, hiszen pontosan tudja, hogy a minőségért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Azért kizárólag a termelő tartja a hátát.

Ráadásul az egyesület szerint a mennyiségi ígéreteket sem lehet komolyan venni. A láncok ugyanis csupán úgynevezett előirányzott mennyiségre szerződnek, s ha az áruból kevesebb fogy, a beszállító raktárán marad a többlet. Ez okozta Kalmárék vesztét is. Mivel az általuk gyártott mosópor csomagolásán ott volt az áruházlánc logója, másnak nem adhatták el a terméket, így a raktárban kallódó tízmilliók tudatában kénytelenek voltak belemenni az újabb és újabb árengedményekbe.

– A szerződések egyoldalúságára jellemző, hogy több tíz oldalon részletezik, mi a beszállító kötelezettsége, a kereskedelmi lánc kötelezettségeiről azonban egyetlen szó sem esik – összegez Kalmárné.

Szavaira rímelnek a GVH-felmérés néhány megállapítása: „a beszállítók úgy vélik, a tárgyalásokon a kereskedők által adott feltételek elfogadásán kívül nincs valódi alternatíva, csak az együttműködés megszüntetése merülhet fel másik megoldásként”. Vagy: „annak ellenére, hogy szerződések kötik a cégeket, ha bármi nem tetszik a kereskedőnek, és a beszállító nem akarja teljesíteni kérését, abban a pillanatban a kilistázás fenyegeti. Ami jogilag nem állja meg a helyét, de ennek ellenére minden további nélkül megteszik”. Mindezt a számok is alátámasztják. A kérdésekre válaszoló 392 cég mintegy felénél fordult elő, hogy különösebb indok nélkül kilistázták termékét valamelyik láncból. A felmérés tapasztalatai szerint egyébként a külföldi tulajdonú hipermarketekben négyszer gyakoribb a kilistázás, mint a magyar beszerzési társaságoknál.

A beszállítók kiszolgáltatottságára utal az is, hogy mintegy fél évig folytatott interjúsorozata alatt a GVH az ÉFOSZ által ismert jogcímek többszörösét tudta összeszedni, amire hivatkozva az üzletláncok külön díjat kérnek a gyártóktól. A vállalkozók egész pontosan 81 jogcímet említettek. Köztük olyan fantáziadús megnevezéseket, mint az uborkaszezoni díj vagy a márványlapos kihelyezés. Ahogy a GVH fogalmaz: a jogcímek burjánzása mögött „nem a szolgáltatások sokrétűsége, hanem inkább a beszerzők kreativitása állhat”. A kereskedelmi partnerek 64 százaléka, sőt a nagyméretű kereskedelmi láncok 73 százaléka tart igényt valamilyen jogcímen beszállítói visszatérítésre.

Hallgat a mély

– Az egyes kereskedelmi cégek legfeljebb négy-öt jogcímen szednek díjakat – utasítja vissza a burjánzás vádját Vámos György, a multinacionális láncokat is képviselő Országos Kereskedelmi Szövetség elnöke. – Bár van olyan beszerzési lánc, amelyik nem kér hozzájárulást, náluk azonban más az ár.

Szavait alátámasztja Hardy Mihály, a Tesco szóvivője. Elmondása szerint a brit áruházlánc tavaly megtisztította szerződéseit a különböző különdíjaktól. Már csak a külön akciókért, a polcvégi kihelyezésekért kérnek hozzájárulást a beszállítóktól, ezekkel ugyanis komoly többletmunkája van az áruháznak.

Vámos György egyébként nem látja tragikusnak, hogy az üzletláncok pluszpénzt szednek a többletszolgáltatásokért, az úgynevezett polcpénzek nemzetközi gyakorlatnak számítanak. Színházban például természetesnek vesszük, hogy a jobb helyért többet kell fizetni. A baj nem ez, hanem ha a kereskedő kikényszeríti ezeket a díjakat, és nem nyújt érte semmilyen szolgáltatást.

Tény, hogy a beszállítókat alig-alig védi valami Magyarországon. Épp a különdíjak elszaporodása miatt a Földművelésügyi Minisztérium tavaly etikai kódex kidolgozásával próbálta rendezni az élelmiszer-ipari beszállítók és az üzletláncok kapcsolatát. A munkálatokat azonban megszakították, miután életbe lépett a kereskedelmi etikai kódex. Ez azonban csak a kereskedők egymás közötti viszonyát szabályozza, a beszállítókkal kapcsolatban semmire nem kötelez. Ahogy az ÉFOSZ-ban tapasztalják: semmi nem változott, az üzletláncok továbbra is érvényesítik kereskedelmi erejüket.

Vámos György ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet: bár szóban a beszállítók a multinacionális cégek megjelenése óta panaszkodnak, a Versenyhivatalhoz egyetlen bejelentés sem érkezett, és a kereskedelmi etikai testülethez is csupán egyetlen egy. S ennek oka nem feltétlenül az, hogy a gyártók félnek, a panaszosokat kilistázzák a polcokról. A törvény ugyanis lehetőséget ad arra, hogy az érintettek szakmai érdekképviseleteiken keresztül nyújthassanak be panaszt – épp azért, hogy ne derüljön ki azonosságuk.

Kérdés persze, hogy egy konkrét szerződésre vonatkozó panasz esetén megoldható-e, hogy titokban maradjon a sértett kiléte.

Az egyes beszállítók kiszolgáltatottsága között egyébként jelentős különbség lehet. A Kereskedelmi Szövetség elnöke hangsúlyozza: a nagyméretű gyártók lényegesen erősebb alkupozícióban vannak, hiszen esetükben legalább nagyjából egyenlő felek tárgyalásáról van szó. Pozitív példaként épp a Mórakert Szövetkezetet említi, amely több kereskedelmi láncnak is sikeresen szállít. Bár a Coca-Cola kilistázása vagy a Mórakert elnökének szavai nem arról árulkodnak, hogy a legnagyobbak biztonságban érezhetik magukat a tárgyalásokon.

– Sehol Európában nincs ilyen gyenge kereskedelmi törvény, gyakorlatilag semmiféle védelmet nem nyújt a beszállítóknak – vélekedik Nógrádi Zoltán. Hozzátéve: Nyugat-Európában is megszerzi a megfelelő hasznot a kereskedő, ebbe mégsem fullad bele beszállító partnere.

Kárász Andor