Másként is lehet

Veres János a dühtől eltorzult arccal kérdezte a riportert: „Nem volt még elég a gyalázkodásból?” Tette fel ezt a kérdést felelet helyett arra, hogy igazak-e a volt cégével kapcsolatos hírek. Perrel is fenyegetőzött már, csak valahogy nem akar beindulni a per, mert tudja, hogy a bíróságon már nem elég a cinikus mosoly, ott már bizonyítani kéne az ártatlanságát. Bezzeg amikor Keller pert perre halmozott a jobboldallal, de főleg Orbán Viktorral szemben, akkor nem szólt rá az elvtársára, hogy elég már a gyalázkodásból, a pénzherdálásból a perekre, hiszen köztudott, hogy ott nincsenek lopások, az ifjúsági pénzekből nem visznek vissza a minisztériumba, mindenki látja, hogy épül-szépül az ország. Ezek az intelmek akkor elmaradtak, igaz, ezt Keller is tudta. Csak hogy pár tételt említsek: felépült az évtizedekig Dunába lógó Mária Valéria híd, felépült a Nemzeti Színház, újjáépültek az árvíz által sújtott falvak, újjá varázsolták a Sándor-palotát, kedvező kamatfeltételekkel otthont teremtettek az arra vágyók, a Széchenyi tervvel segítették a kisvállalkozókat. Felemelték a minimálbért, kimozdították a holtpontról a nagyon alacsony nyugdíjakat. Sorolhatnám még a Fidesz négyéves tevékenységének eredményeit, amiket természetesen minden baloldali ismer (Veressel együtt), de mindennek ellenére az MSZP országrombolása mellett még most is visszamutogatnak. Népszerűségük csökkenésének is ez az oka. Annak ellenére, hogy az ország 75 %-a követeli a kormány távozását, Böszme csak azt harsogja, hogy véghezviszik, amit elterveztek, befejezik, amit elkezdtek. Én azt mondom, ebbe nem szabad beletörődni. Tudjuk, hogy másként is lehet! Czető Lászlóné, Bp.

Ezek még azok?

A gondolat és a szólás szabadsága már vitathatatlan alapjog Magyarországon és a nagyvilágban. Közéletünkben (a többpárti, plurális rendnek megfelelően) több nézet „él” arról, vannak-e még komcsik hazánkban a kommunizmus „bukása” (1989) után. A balliberálisok és az őket kiszolgáló értelmiségi slepp azt állítja: „Ezek az elvtársak már nem azok az elvtársak!” A rendszerváltás kárvallottjai viszont váltig erősítik: Negyven plusz 17 év óta folyamatosan a (poszt)kommunisták szabják meg az illemet Magyarországon, úgy hogy a veterán atyák anyagi és szellemi örökébe fiaik, a kádercsemeték léptek. Mai előnyös (kiváltságos) anyagi és pozicionális helyzetük egyértelműen az átkos múltból ered. Abszolút vagy viszonylagos gazdagságuk is a vörös tagkönyvből származik. Ez a két vélemény 17 év óta felesel egymással, de egyik sem tudott a teljes elfogadottság rangjára jutni. Kérdés, egyáltalán szükség van-e uniformisba bújtatott ellenvéleményre egy többpárti, plurális társadalomban? Én pártonkívüliként, miután csak cipőszegélyig voltam benne a kommunizmus bűneiben (nem derékig vagy nyakig, mint olyan sokan), azt vallom, a „fölülről szervezett” rendszerváltás nem szüntette meg a vörös tagkönyvesek kiváltságos, privilegizált hatalmát. A vezető gazdasági pozíciókban (különösen Medgyessy totális „tisztogatásai” óta) bebetonozott elvtársak ülnek már hatvan éve egyfolytában. A folyamatosságra jó példa Horn Gyula, aki az ÁVH-s korszak óta a személyében példázza: Ezek még azok! Kövér Károly, Szeged

Régiók

Az oláhok a jelek szerint fütyülnek volt miniszterelnök-helyettesük „ötleteire”. Zavarodott Bélánk a következőket nyilatkozta a közelmúltban: „A jövő Európájában nincs helye a nemzetállamoknak: Romániának is érdeke, hogy valóban összetartozó, hatékonyan fejleszthető, autonóm régiókat alakítson ki.” Erre Funar kolozsvári utóda, a Demokrata Párt elnöke, egyben pedig Markó kollégája az Európai Néppártban, Emil Boc ezt kontrázta: „Sohasem támogattunk egy olyan regionalizációt, amely ellentétben álla román alkotmánnyal, és amely módosítaná az állam nemzeti és egységes jellegét. A jelenlegi régióstruktúra hatékonyabbá tételéről beszélhetünk, de olyan régiók létrehozásáról semmiképpen, amelyekbe több, magyar lakossággal rendelkező megye is beletartozik, de olyanról szó se lehet, amelyekben a magyarok többséget alkotnak.” A fentebbi nyilatkozatával béla (így) megint betett a Székelyföld autonómiájának. Holmi román kollaborancionista régiókban, meg-megalkuvó önkormányzatiságban gondolkozik még mindig, aminek a románok örvendhetnének is, de oláhéknál még erről se lehet szó. Így jár az Európai Néppárt a szubszidiaritási elveivel, ha posztkommunista kelet-európai pártokat ölel keblére, hisz az RMDSZ és a Demokrata Párt (az utóbbi nemrég még az eurokomcsik tagja volt!) is az. Patyomkin néppártiak! TO., Mikháza

Tiszta kezek

Könyörgöm, szóljon már valaki az MDF-nek, hogy helyzet van! Talán ideje lenne elővenni a Tiszta kezek kitűzőt, hiszen az ország tele van korrupciós ügyekkel. Lám, még a sokat megélt miniszterelnök is összehozott sebtiben a közélet kifehérítését szolgáló hét pontot. Sikerült is ezzel saját frakcióján belül is hatalmas vihart kavarni. Látva a fejleményeket, legott beinvitálták Szolid Ibolyát a Nap TV-be, mondaná már el a véleményét erről az egész katyvaszról. Ibolyánk azonban a kérdéseket figyelmen kívül hagyva egy bizonyos Fővárosi Centrum Kft. ügyéről kezdett el regélni. Ha ez is korrupciógyanús, természetesen ezt is ki kell vizsgálni, de azért az mégis furcsa, hogy egy országos párt első emberének hónapok óta csak erről van véleménye. Ilyenkor a magyar közéletben edződött polgár elkezd kombinálni: 1. Ibolya mindenáron szeretné a 70-30 százalékos MSZP-Fidesz mutyis rögeszméjét bebizonyítani. 2. Az MDF tudatosan készül az SZDSZ lenullázása utáni időkre, és a reménybeli koalíciós partnert nem illik korruptnak kikiáltani. Mi mással lehetne magyarázni, hogy egy normális ellenzéknél nem veri ki a biztosítékot egy ilyen Zuschlag-ügy. Egy ellenzéki párt elnökét nem érdeklik a sorozatos letartóztatások, a bizonyító erejű videofelvételek, a terhelő vallomások, sőt! Lehet, hogy a lelke mélyén nem örül annak, hogy az ügyészség csak az MSZP-s kormányok idején talál vizsgálódni valót, a Fidesz-kormány idején pedig nem. Ezt persze nem mondja ki hangosan, hiszen akkoriban – Istenem, milyen régen is volt! – az igazságügy-minisztert Dávid Ibolyának hívták! Juhász Margit, Miskolc

Hangos többség kell

Magyarországon 1956-ban „egy nép azt mondta, elég volt”. Ötven évvel később az ország szocialista-liberális kormánya a „csendes többség” érdekére apellált a tiltakozó tüntetések idején. A kormány elleni tüntetések a mai napig nem szűntek meg. Akik a csendes többségre hivatkoznak, azok ennek a többségnek a gyávaságára alapoznak. Ez a nép többségében soha nem volt gyáva, különösen akkor nem volt az, amikor a helyzet tarthatatlanná vált. A karthauzi szerzetesrend tagjai hitbuzgón hallgatási fogadalmat tettek Istennek, mi azonban most nem tehetünk ekkora engedményt ennek a kormánynak. Mert „vétkesek közt cinkos, aki néma” – írta nagy költőnk. A magyarságot most fojtogatják, ezért nem szabad csendben várni a végkifejletet, hanem kiáltani kell. Az ez évi lakiteleki találkozón felszólaló értelmiségiek beszédei kiáltások voltak a nemzetért. A találkozón felszólalók pontos diagnózist adtak az országról, és az ebből a kóros állapotból való kilábalás lehetőségeit is meghatározták. A kormány sem maradt tétlen. Gyurcsányék az MDF-fel egyetértésben az ellenzéki vezetés meggyengítésére kitalálták a „vagy országgyűlési képviselő, vagy polgármester lehet valaki” ideológiát. Boross Péter volt miniszterelnök október ötödikén egy tévéadásban azt nyilatkozta, hogy az uniós pénz ellopásáról nem illik beszélni (de lenyúlni lehet belőle, manipulálni vele?). A magyar embereknek elsődlegesen arról kell dönteniük, hogy a „csendes többséghez” vagy a hangos kisebbséghez akarnak-e tartozni. Ebben a kritikus helyzetben senki sem lehet közömbös. A hangos kisebbségből hangos többséget kell képezni a mielőbbi kormányváltás elérésére. Tégen László, Nagymaros