Vármegyék könyve

Zala

A délnyugati határszél megyéje, délen Horvátországgal, nyugaton Stájerországgal volt határos. Területe bő ötezer négyzetkilométer volt, lakóinak száma 1891-ben négyszáznégyezer lélek, köztük háromszázezer magyar, nyolcvanezer horvát, húszezer szlovén és kevés német. Területe tizenkét járásra oszlott, volt benne két rendezett tanácsú város, tizenhat nagy- és ötszázötven kisközség. A községek általában véve igen kicsinyek voltak, kétezernél többen csak huszonegyben laktak. A legnépesebb települések voltak Nagykanizsa huszonegyezer, a székhely Zalaegerszeg nyolcezer, Keszthely és Tapolca hatezer, Sümeg ötezer és Csáktornya négyezer lakossal.

A vármegye közművelődése nem volt éppen kielégítő, a hat éven felüli népesség harmada, ezen belül a nőknek közel fele nem tudott sem írni, sem olvasni, és a tanköteles gyermekek tíz százaléka nem látogatta az iskolát. Biztató jelnek számított, hogy a számos apró község dacára az előző századfordulón már több mint négyszáz elemi iskola volt a vármegyében, felső népiskolák Balatonfüreden és Sümegen. A vármegye tizenegy polgári iskolája közül öt volt leányiskola. Működött még hét iparostanonc-iskola és három alsófokú kereskedelmi iskola, Nagykanizsán börtöniskola. A kisdedek védelmére szolgált tizenhét kisdedóvoda, hét állandó, harminchét nyári gyermekmenedékház. Állami főgimnázium nyílt Zalaegerszegen, a premontreiek keszthelyi algimnáziuma főgimnáziummá fejlődött, Nagykanizsán a kegyesrendieknek volt főgimnáziumuk. A szellemi élet középpontjai Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Keszthely és Csáktornya voltak. 

Zalában hullámos dombvidék és magasabb hegyvidék tágas völgyekkel és termékeny rónával váltakozik. Északkeleti részébe benyúltak a Bakony déli ágai, melyekhez a nagyrészt magánosan álló bazaltkúpokból álló Balaton-vidéki hegyvidék csatlakozik. A Zala kanyarulata és a Sárvíz-csatorna közt számos völgytől hasított alacsonyabb dombvidék emelkedik, míg a Sárvíz, illetve Valicka-csatorna, a Zala folyó felső folyása, a Kerka és Valicka patakok közt a Göcsej név alatt ismeretes vidék terül el. A Kerkától nyugat felé tágas róna következik, melyből az alsólendvai dombvidék emelkedik ki. E róna Muraszerdahely táján átmegy a Mura és Dráva közti termékeny és sűrűn népesített síkságba, a Muraközbe, mely viszont kelet felé a Sárvíz és Nagy-csatorna, valamint a Zala folyó lapályával függ össze. Ugyancsak lapályos a vármegye legészakibb, a sümegi és szentgróti domboktól északra elterülő része is. A megye legnagyobb folyója, egyben a Balaton legnagyobb mellékvize, a Zala Lövő közelében lép a vármegyébe, és Zalavárnál a Kis-Balatonba ömlik. Mellékvizei bal felől a Sárvíz, jobb felől a Valicka és a Kapornaki-völgyben lefolyó Nagy-csatorna.

Története 

A vidéken már a római hódítás előtt is jelentős kultúrák éltek, köztük a kelta és pannon törzsek története a római korba is átnyúlik. A népvándorlást követően, a IX. században Zalavár – német forrásokban Mosaburg – központtal rövid időre felvirágzott egy hol hercegségként, hol (őr)grófságként említett államalakulat, mely a Karoling Birodalom része volt. Hogy mennyire volt szláv, mennyire germán (minthogy mindkét nép jelen volt itt), ez ma vita tárgya, az azonban nem kétséges, hogy mindössze néhány évtizeden át létezett, és valószínű, hogy még a magyarok ideérkezte előtt elenyészett. 

A magyarok 900 után vették birtokba a vidéket, amely a nyugati gyepű része lett. Szent István a későbbi Somogy és Zala megyék nagy részéből először Kolon központtal szervezett várispánságot, amely a székhely nevét viselte. Zalavár valamikor Kálmán és Szent László idején lett ispánsági székhely, az ekkor elkülönülő ispánság innen kapta a nevét. 

A veszprémi püspök alá rendelt egyház szervezeti alapjait is Szent István rakta le, egyebek mellett 1019-ben megalapította a Szent Adorjánnak szentelt zalavári apátságot. I. András 1055-ben a tihanyi, 1137-ben Marton ispán és neje a csatári bencés apátságot alapították. Örményesen 1226-ban a pálosok, Rajkon 1239-ben a premontreiek telepedtek meg, 1250 körül épült az őrsi prépostság temploma, Enyerén pedig 1339-ben Enyere János és Tamás a pálosoknak építettek kolostort. 

A világi urak között a XII. század második felében a türingiai Orlamündi gróf Hahót ura lett, utódai közül Buzád 1222-ben a báni méltóságot nyerte el. E nemzetségből származtak az alsólendvai Bánffyak, kiknek férfiága Kristóffal 1644-ben kihalt. Csáktornyát 1271-ben a Csák nemzetség építette, nevét is ettől nyerte. A település és birtok a XV. és XVI. században Cillei Henrik gróf, majd az Ernuszt-Hampó család birtoka volt, akiktől a Zrínyiek kezére került, itt volt a Zrínyiek híres könyv- és képtára. Nagykanizsát 1324-ben Károly Róbert az Osl nemzetségből származó Kanizsai Lőrincnek adományozta, kinek nemzetsége a férfiágon V. Lászlóval már 1532-ben kihalt.

Zala a XIII. század elején, az elsők között alakult nemesi vármegyévé, erről tanúskodik II. András 1232-ben kelt kehidai oklevele, amelyben először esik szó a nemesi réteggé fejlődő királyi szerviensek saját bíráskodásáról, a szolgabírói intézményről. Zala első megyei oklevele 1303-ból való. A XIV. században a megye legnagyobb birtokosai a Kőszegiek lettek, hatalmukat azonban Károly Róbert megtörte, birtokaikat saját hívei között szétosztotta. Ekkor emelkedtek fel a Bánffyak, Kanizsaiak, majd a Nádasdy és Batthyány család. 

A hódoltság alatt Zalán húzódott keresztül a frontvonal, végvárak sora jött létre, köztük Kanizsáé volt a kulcsszerep. Utóbbi 1600-ban elesett, de a megye nagy része a királyi Magyarország része maradt, a Muraközben a Zrínyiek építettek ki védrendszert. A visszafoglaló háborúk, a Rákóczi-szabadságharc küzdelmei és a járványok megtizedelték a lakosságot, amelyet betelepülőkkel pótoltak. A kuruc harcok egyik jeles epizódja volt, midőn 1707-ben Kreutz labanc tábornok ostrom alá vette Csobánc várát, melyet harminc hajdú és ugyanannyi vidékbeli nemes védett, élükön Szász Márton alkapitány. A támadó labanc sereg ezerötszáz főből állott, ám kudarcot vallott, közülük egy tábornok, ötvenkét tiszt és háromszáznegyven katona lelte halálát. 

A vármegye fejlődése a XVIII. században felgyorsult, erdői helyén szántóföldek keletkeztek, kereskedelme virágzott. Ez a fellendülés a XIX. század elején megtorpant, de aztán újraindult, különösen a kiegyezés után.

Gazdasági élet 

A vármegye ásványi kincsei közül a barnaszén (Bányavár) és kőolaj (Szelencés és Bányavár), valamint a Mura és Dráva medréből mosás által nyert arany és némi ezüst volt számottevő. Az ipar jelentéktelen volt, néhány sör-, konyak-, szesz-, élesztő- és téglagyárra szorítkozott, igen nagy (közel hétezer) volt a kis szeszfőzők száma. A kereskedelem leginkább Nagykanizsán, részben Zalaegerszegen és Csáktornyán összpontosult. A megyét viszonylag sűrű vasúti vonalak hálózták be, melyeket kiterjedt közúti hálózat egészített ki, volt ugyanis a vármegyében kétszázhatvankét kilométer állami, ezerkétszáz kilométer törvényhatósági és ezerötszáz kilométer (kiépítetlen) községi út. A hitelintézetek száma harminchárom volt, köztük három bank, tizenkilenc takarékpénztár, tizenegy szövetkezet. 

A lakosság túlnyomó foglalkozása a földművelés, bortermelés és állattenyésztés volt, mivel a vármegye talaja igen termékeny. Főbb terményei, melyek igen nagy mennyiségben és jó minőségben teremtek, a búza, rozs, árpa, zab, tengeri, burgonya, továbbá köles, tatárka, repce, len, kender, cukorrépa, hüvelyes vetemények voltak. A gazdálkodás az uradalmi birtokot kivéve általában az egyszerű hármas forgású szántásvetésből és állattenyésztésből állott. Gyümölcs bőven termett, szőlőtermelése a filoxéra pusztítása folytán 1882 után visszaesett, de hamarosan helyreállt, legjelentősebb a Balaton-parti hegyeken és az ezek mögötti hegyek délre és délnyugatra néző oldalain, a Zala és Kanizsa folyók és a Mura mellékein volt, itt kitűnő zamatos és tüzes bort termeltek (Badacsony, Sümeg). 

A földművelés mellett a nép marha-, juh- és sertéstenyésztéssel is foglalkozott, amire a nagy kiterjedésű, buja rétek megadták a szükséges előfeltételt. A vármegye állatállománya az 1895. évi összeírás szerint száznyolcvanezer szarvasmarha (ebből közel nyolcvanezer piros-tarka), harmincötezer ló, hétszáz szamár, kilencszáz kecske, százkilencvenezer sertés és százötvenezer juh volt. Nagyobb állattenyészetek voltak: ménesek Keszthelyen, Nagyrécsén, Ormándon, Pölöskén és Zalaváron, magyar gulyák Keszthelyen, Nagyrécsén, Kilimánban, Pölöskén, Barandon és Alsórajkon, tehenészetek Keszthelyen, Zalaapátiban, Petriventén, Szigligeten és Besenyőn, juhászatok Zalaapátiban és Zalaszentmihályon. A méhészet is meglehetősen elterjedt, a megyében összesen tizenháromezer méhcsalád közel hatszáz mázsa mézet és negyven mázsa viaszt termelt.

Jelentős települések

Zalaegerszeg 

Rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Zala folyó partján, a vármegye törvényhatósága és számos közintézmény székhelye. Lakóinak száma 1891-ben közel nyolcezer fő volt, közte hétezerötszáz magyar és háromszáz német. A városnak volt állami főgimnáziuma, kereskedelmi középiskolája, alsófokú kereskedelmi és ipariskolája, polgári fiú- és leány iskolája, működött női kereskedelmi tanfolyam, két kisdedóvoda, ipartestület, erdőhivatal és erdőgondnokság, takarékpénztár, számos egyesület és társulat, volt vasúti állomás, posta- és távíróhivatal és posta-takarékpénztár. Gabonapiaca és marhavásárai élénkek voltak. Itt jelent meg a Zalamegye és a Zalamegyei Gazdasági Egyesület Értesítője. 

A település első írásos említése a XIII. századból való, ekkor a veszprémi püspök birtoka, amely a környék legnagyobb településévé fejlődött. Rövid ideig királyi tulajdon lett, de visszakerült a veszprémi püspökhöz, és egészen 1848-ig meg is maradt egyházi tulajdonban. A XV. században már mezőváros, ahol több megyegyűlést is tartottak. A hódoltság alatt végvár lett, amely különösen Kanizsa 1600-ban bekövetkezett elestét követően vált fontossá. Számos török ostromot állt ki, de 1664-ben elesett, igaz, ekkor már csak rövid ideig maradt török kézen. A hódoltság után először szokásjog alapján, 1732-től ténylegesen is megyeszékhely lett, bár falusias külsejét sokáig megőrizte. A földesúri (egyházi) fennhatóság meggátolta a várost a fejlődésben, céhes ipara sem fejlődött. A kiegyezés után Zalaegerszeg még városi rangját is elveszítette, de aztán azt sikerült visszaszereznie, és végre fejlődése is megindult, számos középület épült, iskolák alakultak. 

Csáktornya 

Nagyközség, járási székhely, a Muraköz legnagyobb települése, 1891-ben négyezer lakossal, közel fele horvát, ugyanannyi magyar és kétszáz német. Volt ecetgyára, két takarékpénztára, élénk fa- és gabonakereskedelme és marhavásárai. Társadalmi életét számos egyesület élénkítette. Itt jelent meg a Muraköz című lap.

Régi, mocsár övezte várát a XIII. században Csák ispán építtette. Zsigmond király Cillei Herman grófnak elzálogosította, ezután a Hampó, majd a Keglevich család birtokolta, később a Zrínyiek birtokába került. Utóbbiak alatt élte Csáktornya a fénykorát, a várat is megerősítették, pompás reneszánsz várkastéllyá fejlesztették. Zrínyi Miklós, a költő itt írta a Szigeti veszedelem című költeményt, és a közeli erdőben halt meg 1664-ben egy vadászat során. Részben innen szervezte Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a Wesselényi-összeesküvés néven ismert mozgalmat a vasvári béke miatt elégedetlen magyar főurak között, innen ment Zrínyi Bécsbe, hogy magát – sikertelenül – kimentse. Kivégzése és vagyonának elkobzása után a település és a vár az Althan grófoké lett, majd a Festeticseké. Festetics Tasziló a kastélyt díszesen rendbe hozatta.

Keszthely 

Nagyközség, járási székhely a Balaton partján, 1891-ben hatezer magyar lakossal, számos közintézménnyel, volt állami gazdasági intézete és mintagazdasága, katolikus főgimnáziuma, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, sörfőzője, élénk gabona- és marhapiaca. Székhelye volt Festetics Tasziló gróf száznegyvenezer holdas uradalmának, központjában a fejedelmi fénnyel és bőkezűséggel épített kastéllyal. A gróf angol telivér ménest tartott fenn. 

A XIII. századtól ismert település, ekkor királyi birtok, majd földesúri tulajdonba került. A XV. századtól mezőváros. A hódoltság kezdetén a Pető család tulajdonában lévő települést végvárrá fejlesztették, és mindvégig sikerült is magyar kézen tartani, noha számos török dúlást kellett elszenvednie. A Rákóczi-szabadságharc tartama alatt Keszthely nagyrészt kuruc kézen volt, a szatmári béke után falait lerontották, a sáncokat feltöltötték. 

A Festetics család 1739-ben lett itt birtokos, ők kemény kézzel letörték a város autonómiatörekvéseit, ugyanakkor nagyszabású építkezéseikkel, birtokfejlesztő munkásságukkal előnyére is voltak. A XVIII. század derekától megépült a pompás kastély, megnyílt a gazdasági iskola, 1817-től megrendezték a kor legjobb íróit összegyűjtő Helikon-ünnepségeket. A városban fellendült a céhes ipar, amely a hatalmas birtok központjában talált áruinak piacot. 

A szabadságharcban Keszthely két zászlóaljat is kiállított, a vereség után azonban fejlődése megtorpant, sőt visszafordult. A vasút is elkerülte, a szárnyvonal csak 1903-ra lett kész, Keszthely vidéki kisvárossá lett, amelybe csak a fürdőélet és az iskolák vittek valamelyes élénkséget. A város maga is ebben látta a fejlődés lehetőségét, és az előző századfordulóra nemzetközi rangú fürdőközponttá fejlesztette a települést. 

Nagykanizsa 

Rendezett tanácsú város a Kanizsa folyócska két partján, lakóinak száma 1891-ben közel huszonegyezer fő volt, köztük tizenkilencezer magyar, ezer német és háromszáz horvát. Felekezet szerint hasonlított Zalaegerszeghez, a túlnyomó többség római katolikus volt, ötszáz protestáns és háromezerötszáz izraelita. A város két részből állt, melyek közül a szűkebb értelemben vett Nagykanizsa városias jellegű volt, a Kanizsa jobb partján fekvő és a várostól három kilométer széles ingovány által elválasztott, de vele közigazgatásilag egyesített, négyezer lakosú Kiskanizsa viszont egészen falusias. A két városrész közti térségen feküdt hajdan Kanizsa híres vára egy homokbuckán, melyet mocsár vett körül. 

A tulajdonképpeni Nagykanizsa az előző századfordulón gyors emelkedésnek indult, külsőleg is szépült, és Zala vármegye legszebb és legrendezettebb városa volt, benne számos köz- és kulturális intézmény kapott helyet. A Dunántúl egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt Bécs, Budapest, Trieszt, Zágráb és Eszék felé. Több nagy pénzintézet is működött itt, így az osztrák–magyar bank fiókintézete, a kereskedelmi és iparbank, a Nagykanizsai bankegyesület, a Dél-zalai és Nagykanizsai takarékpénztárak. 

A település a XIII. század óta ismert, várát a XIV. században említik először. A nagyhatalmú Kanizsai család birtoka a XV. században már mezőváros. A hódoltság idején a vár az ország egyik legfontosabb végvára lett, súlyos harcok színtere, különösen Szigetvár 1566-os eleste után. Főkapitányi székhely, királyi birtok lett, maga a mezőváros azonban az ismételt török portyák miatt romlásnak indult, elnéptelenedett. 1600-ban a vár elesett, a hódító törökök vilajet-központtá tették, melyet pasa irányított, a városban felsőiskola (medresze), dzsámi, fürdők, mecsetek szolgálták a háromezer fős őrség és családtagjaik igényeit. 

Buda felszabadítása után több évvel, 1690-ben sikerült felszabadítani Kanizsát, amely egy ideig közvetlenül bécsi irányítás alatt állt, várfalait lerontották, majd nemsokára földesúri joghatóság alá került. A lakosság sokszor próbált megszabadulni ettől a függéstől, ami nem vezetett eredményre, a fejlődés mégis megindult, a lakosok száma rohamosan nőtt. A megye első gimnáziuma itt nyílt 1765-ben, középületek emelkedtek, és folyamatosan bővült a kereskedelem. 

A szabadságharc nyitányaként Jellasics horvát serege elfoglalta a várost, de a pákozdi győzelem után a lakosság kiverte a hátrahagyott őrséget, és csatlakozott a szabadságharchoz. A kiegyezés után Kanizsa visszanyerte központi szerepét, az 1860-as években kiépült a vasút, jelentős növekedésnek indult a gyáripar (gépgyár, sörgyár stb.). A XIX. század végére az egykor katonai jelentőségű mocsarakat is nagyrészt kiszárították, és Kanizsa a modern városok közé emelkedett.

Sümeg 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben bő ötezer magyar lakossal, járásbírósággal és adóhivatallal, volt községi alreáliskolája, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára és népbankja, mész- és téglagyára, élénk gabonapiaca és marhavásárai. Itt jelent meg a Sümeg-Szent-Grót című hetilap. Várát a tatárjárás után kezdték építeni, ekkor királyi erősség volt. A veszprémi püspökség fejezte be az építést. A török korban kulcsfontosságú végvár volt, amelyet sikerült mindvégig megtartani, Veszprém eleste után még a püspökség is ide költözött. A várfalakat ekkor tovább építették, és a hegy alatti várost is megerősítették. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok kezén volt, ezért 1713-ban az erődítéseket felrobbantották, a romokat némi állagmegóvás után csak a XX. század végén kezdték ismét helyrehozni. Mivel a püspökség majd két évszázadig itt székelt, a város barokk kisvárossá fejlődött, látványos középületekkel. 

Tapolca 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben közel hatezer magyar lakossal, volt járásbírósága, adóhivatala, két takarékpénztára, alsófokú ipariskolája, élénk marhavásárai, vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Első írásos említése a XII. századra esik, a XIV. században mezőváros a városlődi karthauzi szerzetesek birtokában. A törökök többször feldúlták, majd a veszprémi püspök megerősíttette. A XVIII. században lendületes fejlődésnek indult, a környék gazdasági és kulturális központja lett. A XIX. században, annak ellenére, hogy a vasút sokáig elkerülte, tovább fejlődött, járási székhely lett. A tavasbarlangot 1903-ban fedezték fel, és 1912-től vált látogathatóvá.