Imák I. András király korából

András király, Vazul életben maradt fia megijedhetett, s megtett mindent az idegeneknek, hogy ne jusson bátyja, Levente herceg sorsára. Legalábbis a bekövetkező események ezt támasztják alá. Ekkor íródhattak az imák is – mondta a Demokratának Marton Veronika sumerológus, az I. András király korabeli imák című könyv szerzője.

– 23 éve foglalkozik az I. András király korabeli imák értelmezésével. Szövegmagyarázatai közben olyan vallástörténeti területre téved, amelyért I. András király idejében megégették volna. Nem tart attól, hogy jelképesen akár ma is máglyára küldhetik?

– Miért tartanék? Az imák feltárt történelmi háttere több mint megdöbbentő, a szövegmagyarázatok pedig nem tőlem, hanem XIX. századi irodalomtudósoktól, történészektől, Szabó Józseftől, Jerney Jánostól, Szabó Károlytól, Szombathy Ignáctól és másoktól származnak. Én csak összegyűjtöttem és rendszereztem a különféle könyvekben, folyóiratokban fellelt véleményeiket. A magyar nyelvű forrásokban csak halovány utalások vannak arra a sok csalárdságra, kegyetlenségre, amit a X-XI. században Jézus nevében követtek el az eredendően jó szándékú és hiszékeny magyarság ellen. A korabeli német források, évkönyvek dicsekvő módon írnak az általuk elkövetett nemtelen dolgokról.

– Mint például az augsburgi vereség utáni bosszúról?

– A Sankt Gallen-i évkönyvből kiderül, hogy a 955-ös Lech mezei csata előtt az augsburgiak hónapokig dolgoztak a Lech folyó eltorlaszolásán, hogy majd a német hercegek szövetségeseként érkező Lél, Bulcsu és Sur seregére ráereszthessék a vizet. Latyakossá tették a mezőt, hogy a lovak lába belesüppedjen, beleragadjon a sárba. Ezzel meggátoltak minden lovas hadmozdulatot és I. Ottó német császár lesben álló serege a hét gyászmagyar kivételével minden magyart könnyűszerrel lemészárolt, Bulcsut, Lehelt és Surt pedig Regensburgban felakasztatta. A magyar krónikák egyöntetűen felháborodnak a németek cselvetése miatt, egyben utalnak az akkor Pannóniának nevezett Dunántúlt elözönlő, gátlástalan idegenek kegyetlenségeire, amit keresztény térítések ürügyén követtek el a magyarság ellen. Taksony fejedelem korában a gyepűkkel jól védett magyar föld még zárva volt az idegenek előtt, azonban Géza fejedelmet I. Ottó császár és a nyugati papság sikerrel tudta megkörnyékezni, megvenni. Pertz német történetíró korabeli német forrásokra hivatkozva írja, hogy Wolfgang einsiedelni szerzetes titokban, a gyepűket kikerülve érkezett Gézához, hogy a fejedelmet rábírja a kereszténység felvételére, a következő követ Bruno, verduni püspök már egy szamárhátnyi aranyajándékot is vitt. Fejér György idézi I. Ottón Pilgrin passaui püspökhöz intézett levelét: „Mert oda fogjuk őt utasítani, hogy királyukat minél hamarabb a mi szándékainkra hajlítsuk.” Köztudott, hogy a nyugati típusú kereszténység Géza és István király korában került magyar földre.

– Sokan ezért értékelik át a Vérszerződésben foglaltak visszaállításáért küzdő s ezért lázadónak nevezett Koppány, Vata és Vatafia Belus szerepét.

– Erre a napvilágra került történelmi tények, valamint e fóliánsnak a szövege is késztet bennünket, miközben ezek a több mint ezer éve lezajlott események még ma is a magyarság történelmének elhallgatott fejezetei közé tartoznak. Talán a vérszerződésben rejlik a titok, hiszen nem csupán Géza fejedelem, hanem utódai is megszegték, és ezzel vétettek a szkíta szokásjog ellen. Anonymus írja, hogy azon fejedelmi személyek, akik szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik, soha ki nem eshetnek a vezér tanácsából és az országvezetés tisztségéből. Ezért volt a X-XI. században jogos és törvényes Koppány és Vata szabadságharca, Ajtony és Keán felkelése.

– Az 1046-ból származó, tizenhétszer huszonegy centiméter nagyságú bőrhártyára írt I. András király korabeli szöveg lényegében két Vatát gyalázó ima.

– Az első valóban Vata, a nyugati típusú kereszténységet tűzzel-vassal terjesztő hittérítő papok és idegen lovagok garázdálkodását megelégelő magyarság vezetője ellen írt súlyos egyházi átok. A második, a vétkezőket, a „németvágó” harcosokat, az asszonyokat próbálja beterelni az egyház kebelébe. A kijevi önkéntes száműzetésből hazatért Leventét és Andrást, a két vazulfit a magyarság a dicsőséges Árpád-ház leszármazottainak járó tisztelettel, jövendő királyokként fogadta. Ők azt kérték, engedjék meg nekik, hogy ugyanazon eszközökkel léphessenek fel az idegen lovagok és papok ellen, ahogy azok tették a magyarokkal. Ezt meg is engedték. Levente váratlanul elhunyt. Halála aligha lehetett természetes, mert a magyar krónikák szinte egyöntetűen sóhajtanak fel: „ha tovább élt volna és hatalmat nyer az országon, kétségtelenül egész Magyarországot megrontja a bálványozással, minthogy Levente nem élt katolikus módra…” E megjegyzés azt is sejteti, hogy a szkíta szokásjog értelmében Leventének mint legidősebb Árpád-házinak kellett volna a trónra kerülnie. Talán ez indokolhatja hirtelen halálát. András, az életben maradt herceg megijedhetett, s megtett mindent az idegeneknek, hogy ne jusson Levente sorsára. Legalábbis a bekövetkező események ezt támasztják alá. Ekkor íródhattak az imák is.

– A szövegértelmezésnél káld-sumir nyelvemlékekre hivatkozva bizonyítja a magyar nyelv szavainak jelentős részét szláv eredetűnek tulajdonító elmélet tarthatatlanságát. Változhat-e a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete által képviselt nézet?

– Szabó József, soproni tanító, Körösi Csoma Sándor göttingai diáktársának a szavai jellemzik a legtalálóbban mind a XIX. századi, mind a XXI. századi történészek, nyelvészek és mások hozzáállását: „literátori zsarnokoskodás uralkodik […] azt a mit írunk, ha nincs a tudós társ-urak íze szerint, vagy […] látókörük párkányán tán túlhaladja, csak fitymálják és félrevetik.”

– Mire alapozza e nyelvemlék hitelességét?

– Az imákat a XIX. században Jerney János akadémikus és később Szombathy Ignác tanár vizsgálta meg, amit egybevetettek a Halotti Beszéd és a szórványemlékek, mint például a Tihanyi Alapítólevél szövegével, ennek alapján állapították meg ezen másolat eredetiségét. 1852-ben a betűforma, a fóliáns és a csergubacs tintája alapján Toldy, eredetileg Schedel Ferenc irodalomtörténész valódinak tartotta, akárcsak a Novotny Elemér jogászprofesszor által hivatkozott Pataki János tudományos kutató, kódexszakértő. Sajnos Pataki János írásos véleményét nem sikerült fellelnem.

– Mi lehet az oka, hogy sokan mégis hamisítványnak tartják?

– Pintér Jenő, egyébként valóban nagy tudású irodalomtörténész irodalomtörténetében Szabó Károlyra hivatkozik, akinek szerinte józan kritikája rántotta le a leplet erről az úgymond „szövegkoholmányról”. Csakhogy Szabó Károly 1866-ban ezt írta: „Én részemről, mióta ezen irományt Jerney munkája után megismertem, mindig koholmánynak tartottam…”. Tehát az 1854-ben megjelent Jerney-tanulmány és a benne közölt rézmetszetmásolat alapján alakította ki a véleményét anélkül, hogy az eredeti bőrhártyát látta volna. Ezt a véleményt „leleplező kritikának” tartani túlzás.

– Könyvében többször említi a bogumilokat. Kik ők?

– A római kereszténység által eretneknek nevezett bogumil vallásfelekezetet a X. században Péter bolgár cár idején egy Bogumil nevű pauliciánus pap alapította. A XV. századig, vagyis a török hódoltságig ide tartozott a délszlávok nagy része. Nyugati hívei a katarok, akiket az oklevelek, krónikák is említenek. Tanuk dualisztikus, mert úgy hitték, hogy az Isten és az Ördög öröktől fogva létezik, a látható világot, s mindent, ami rajta van, az utóbbi, míg a láthatatlan világot a halhatatlan lelkekkel az előbbi teremtette. Magukat keresztényeknek nevezték, az egyházi hierarchiát elvetették, papjaik a közösség választott meghatalmazottjai voltak. A XIV. századi Boszniában, ahol még a király is bogumil volt, ez lett az uralkodó vallás.

– Külön hangsúlyt helyez a Pártus Birodalom és őseink kapcsolatára, valamint a kun és a magyar azonosságra.

– Valahol olvastam, hogy azért nem lehet a magyarságot a pártusokkal összekapcsolni, mert középkori nyelvemlékeinkben a pártus szó nem szerepel. Az imák írásakor még elevenen élhetett a magyarságban a pártus elődökhöz való tartozás tudata, különben a szöveg nem nevezné a harcosokat a pártus ősivadékok erős szent jeleseinek. Ugyanez vonatkozik a kun, a szövegben a kunan szóra, amely Kánaán kun elnevezése. Árpád-házi királyaink idején a kunok folyamatosan költöztek a Kárpát medencébe. Történetíróink, Bonfini, Pray György és Horvát István magyarnak tartották őket, saját maguk is annak vallották magukat.

Szakács Gábor