A Postabank elsinkófált vagyonáért senki sem vállalt felelősséget

A hírekből annyit tudunk, hogy hanyag kezelés vétségéért a bíróság másodfokon 3,6 millió forint pénzbüntetésre ítélte Princz Gábort, a Postabank egykori vezetőjét. Ez a hanyag kezelés annak idején az adófizetőknek mintegy százötvenötezer millió forintjába került. Elfogadható-e a kár mértékéhez képest százalékosan szinte ki sem mutatható jelentéktelen összegű büntetés? Ki a valódi felelős? Mi történt valójában? A Demokrata megpróbálta kideríteni.

A szálak a Magyar Nemzeti Bankhoz vezetnek, ahol Princz Gábor főosztályvezető-helyettesként dolgozott. Saját elmondása szerint 1988-ban az akkori pénzügyminiszter és a jegybankelnök kérésére alapította meg a Postabankot. Ekkor Villányi Miklós irányította a pénzügyeket, a miniszterelnöki tisztet Grósz Károly töltötte be.

A második legnagyobb hazai lakossági bankká fejlődő pénzintézet felelőtlenül kihelyezett hitelei miatt már 1991-92-ben sem felelt meg a törvényi előírásoknak, igaz, ekkor a többi bank is hasonló gondokkal küszködött. Botos Katalin egyetemi tanár – a kilencvenes évek elején a bankrendszer fejlesztéséért felelős miniszter – lapunknak elmondta, hogy az 1991-ben elfogadott banktörvény a betétesek érdekében tartotta szem előtt a biztonságos bankműködést.

Az állami segítségvállalást senki sem méltányolta. A szavazók megbuktatták a nemzeti kormányt, a Postabank pedig egyre több és kockázatosabb ügyletet vállalt el. Ezeket a kihelyezéseket senki nem erőltette a bankra, egyedül a menedzsment döntésén múltak, amelynek legalább a biztonsági előírások betartását szem előtt kellett volna tartania.

– Emlékezetem szerint a korabeli szaksajtóban számos kritika jelent meg azzal kapcsolatosan, hogy a bank ezeknek a szabályoknak nem tett eleget, ehelyett bizonyos fontos mutatókat trükkös eszközökkel, kozmetikázva mutatott ki. Ennek egyik lehetősége, hogy a bőven rendelkezésre álló forrásunkból több kölcsönt adunk valakinek, mint amennyire szüksége lenne, viszont arra a „szívességre kérjük” hogy helyezze el azt nálunk szavatoló tőkeként – mutatott rá a megtévesztés egyik típusára az egyetemi tanár. Ez Münchausen báró esete, aki saját hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból. Az ilyen ügyeskedés azonban megengedhetetlen és törvénytelen lépés, mint ahogyan rendkívül veszélyes a betétekből olyan kockázatos befektetések átláthatatlan piramisainak létrehozása is, amelyek valós tőkealapja rendkívül kicsi – mondta Botos Katalin.

A java azonban a Horn-kormány idején következett. Ekkor az egykori pufajkás miniszterelnökhöz fűződő közvetlen barátsága minden bajtól megóvta Princz Gábort. Még saját elvtársainak figyelmeztetései is lepattantak a köré épített védőpajzsról. Bokros Lajos pénzügyminiszterként eredménytelenül igyekezett csökkenteni a bankvezér kezében összpontosuló hatalmat az elnöki és a vezérigazgatói tisztség szétválasztásának javaslatával. Medgyessy Péter is hiába hangoztatta Princz felelősségét az első bankbotránynál, és sikertelenül kezdeményezte Surányi Györggyel együtt a felelősségre vonását, de ugyanígy járt a Bankszövetség is.

E tények ismeretében Princz ugyan hivatkozhatott arra 2000-ben, hogy a kormányzat és a jegybank mindent tudott a Postabank belső ügyeiről és helyzetéről, de ez aligha volt meggyőző, mert valójában minden figyelmeztetés és bírálat elakadt Horn Gyula tekintélyén. Ahogy a kötelező előírás ellenére 1996-ig még nemzetközileg elismert könyvvizsgálója sem volt a Postabanknak. Amikor az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) végre elérte, hogy az Arthur Andersen csoport átvilágíthassa a Postabankot, az addig nyereségnek beállított milliárdokról kiderült, hogy százmilliós veszteségek. Ekkor riadtak meg az egyszerű befektetők és tömegével kezdték kivenni megtakarításaikat, mintegy 30-40 milliárd forint értékben.

Noha a Princz által felfogadott Deloitte & Touche könyvvizsgáló cég is kimutatott 12 milliárdos veszteséget 1997-ben, ez csak a jéghegy csúcsát jelentette. Mivel az ÁPTF a kimutatás mellé indoklást nem kapott, a világ egyik legjelesebb, általa megbízott cége, a KPMG bejelentés nélküli vizsgálatánál aztán kiderült, hogy 104 milliárdos eltérés van a kozmetikázott kimutatások és a valóság között. E gigantikus hiba napvilágra kerülését követően már semmi nem mentette meg Princzet a bukástól. A Deloitte & Touche fürgén reagált, sietve közölték, hogy ők is észrevették a hatalmas eltérést, csak a banktitok megkötötte a kezüket. Ekkor viszont miért nem? És vajon milyen titok miatt hallgatta el a valóságot, azaz az utóbb 155 milliárdra növekvő összeg eltűnését a nyugdíj- és egészségbiztosító, valamint a többi állami tulajdonos?

A pénzérmék csengésének és a bankó ropogásának hangját a legtöbb ember kedveli és ezt a bankvezér is tudta. Egyfelől eljátszotta a nagyvonalú adakozót, az addig magyar földön szinte ismeretlen mecénást, másfelől barátságos volt a befolyásos emberekhez. Az első esetben szó szerint szerepet vállalt az általa pénzelt és Rejtő Jenő könyvéből 1996-ban forgatott, a Három testőr Afrikában című filmben. Az idegenlégióban is szorgoskodó, adakozó kedvű bankárt alakította, azaz saját magát.

Másfelől az érdekkapcsolatok építését szolgálta a Világgazdaság által közzétett VIP-lista művészeket, politikusokat, állami intézményeket tartalmazó névsora, amelynek szereplői 1992 és 1998 között a szokásos 25 helyett 10 százalékos kamatra kaptak hiteleket. A leginkább visszataszító ebben az ügyben mégis az volt, hogy a bank lelepleződését követően, a gyanútlan betétesek tudatos megtévesztése ismeretében az ügyészség nem a bankvezért, aki bölcs előrelátással soha semmit nem írt alá, hanem 537 rendbeli banktitoksértés vétsége miatt a Világgazdaság főszerkesztőjét, felelős szerkesztőjét és a cikk szerzőjét perelte be.

Azért a jótékonyságnak is volt határa. Miközben a Postabank többségi tulajdonosként pénzelte többek között a Rádio Bridge, a Magyar Nemzet, a Kurír, a Magyar Narancs, a Tallózó, a Ludas Matyi, a Pesti Műsor, a 168 Óra, a Szabad Föld működését és megjelenését, addig sajátosan viszonyult például a Magyar Demokratához. A Demokrata bizonyítani kívánván a Postabank egyértelműen ballib kötődését, címoldalán ingyen közölte a bank aktuális hirdetését, melyre válaszul a Postabank egyik vezetője szerzői jogi perrel fenyegette meg a lapot. Ezzel megdőlt az azóta is sokat hangoztatott legenda, hogy a Postabank azért működhetett évekig háborítatlanul, mert mindkét politikai oldalt kiszolgálta. Ez nem igaz. A Postabank egyértelműen és határozottan a balliberális oldalt támogatta, bár taktikusan olykor-olykor csöppentett valamit a nemzeti oldalnak is.

2006 júliusában a Fővárosi Bíróság első fokon a Postabank-ügy valamennyi vádlottját felmentette, mondván, hogy a „hibás üzletpolitikát” büntetőjogilag nem lehet értékelni, egyben felvetette a bankfelügyelet és a tulajdonosok, köztük az állam felelősségét is.

– A felügyelet időben figyelmeztette a bankvezetést és a tulajdonosokat, de a rendelkezésére álló jogi eszközök korlátozottak voltak. Ugyanakkor nem vitatható, hogy az állami tulajdonosok képviselőit is terheli felelősség, mert a felügyeleti jelzéseket nem vették kellő időben komolyan. Mint ahogy az auditorokat is, akik szentesítettek szakemberek számára már legalább is némi gyanút keltő intézkedéseket. Ezek azonban nem veszik le a felelősséget bankmenedzserek válláról – véleményezi az akkori ítéletet Botos Katalin, azt azonban szerinte érdemes lenne ellenőrizni, hogy valóban abból származott-e eredendő tőkehiánya a banknak, hogy nem kapott konszolidációs lehetőséget? Talán nem is kért, hiszen annak az lett volna az ára, hogy az állami tulajdonos jobban beleszólhatott volna a menedzsment összetételébe, ami egyáltalán nem volt kívánatos.

Princz Gábor jelenlegi 3,6 millió forintos büntetésével kapcsolatban a pénzügyi szakember elmondta, hogy banki üzletpolitikájának átláthatatlansága, a banktörvény által előírt önszabályozási mechanizmusok elhanyagolása, a vezetői ellenőrzés hiánya súlyos felelőtlenség, ami semmiképp nem csupán néhány millió forintos pénzbírsággal elintézhető károkat okozott a tulajdonosoknak, a kényszerű konszolidáció révén pedig az egész társadalomnak.

Dr. Horváth Attila, az ELTE ÁJK egyetemi docense szerint a BTK két hasonló tény állásának, a hűtlen és hanyag kezelésnek az alkalmazása sokszor csupán a bíró mérlegelésén múlik. Princz esetében a bíróság valószínűleg nem látta bizonyítottnak a hűtlen kezelést. Ezért végül is csak a hanyag kezelés vétségét állapította meg, amely esetben pénzbüntetés kiszabható. A pénzbüntetés napi tételeit pedig úgy állapítják meg, hogy figyelembe veszik az elkövető vagyoni, jövedelmi, személyi viszonyait és az életvitelét. A pénzbüntetésnek a legnagyobb mértéke 540 napi tétel, és egynapi tétel legfeljebb húszezer forint lehet. Ennek megfelelően a pénzbüntetés maximum tízmillió forint. Princz Gábort azonban csak 3,6 millióra büntették.

A büntetőper másodfokú ítélete után – bár Princz ügyvédje, Bárándy Péter volt igazságügy-miniszter további jogorvoslattal próbálkozik – polgári jogi igényt terjeszthetnek elő a részvényesek és a magyar állam, amelyben már a kártérítési felelősséget is megállapíthatják.

Jelenleg ugyanis a 155 milliárd forintos tényleges kár helyett csupán 17 milliárd forint kárt okozó hanyag kezelésért kapott a volt bankvezér 3,6 millió forintos büntetést. A becsapott betétesek tömege és az ország lakossága, akiknek minden egyes tagja 35 ezer forintot veszített a Postabankon, a teljes igazságot is szeretné tudni. Arra azonban még sokáig várnunk kell, mert az ügy részleteit 20 évre titkosították.

Szakács Gábor

Hanyag kezelés

Btk. 320. § (1) Akit olyan idegen vagyon kezelésével vagy felügyeletével bíztak meg, amelynek kezelése vagy felügyelete törvényen alapul, és az ebből folyó kötelességének megszegésével vagy elhanyagolásával gondatlanságból vagyoni hátrányt okoz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.