Schubert Éva, a filmszemle életmű-díjasa

Humora és drámai ereje jellemszerepekben teljesedett ki, volt különös, csábító asszony, démon, öregasszony és fruska, most Örkény Macskajátékában játszik hatalmas és töretlen sikerrel. Fordított drámákat, s rendezett is, Mozart-operát, A néma leventét, az Úrhatnám szolgálót. Több mint harminc filmben játszott, később aztán nem foglalkoztatták Magyarországon, nem úgy külföldön: legutóbbi, 2005-ben készült, A Hold és a csillagok című olasz-angol filmben egy hercegnőt alakít olyan sztárok oldalán, mint Alfred Molina és Jonathan Pryce.

– Meglepődött az elismerésen?

– Igen, mert nem szoktam reményeket táplálni. A remény eleve egy lehangoló, erőtlen szó. Mindig várakozásteljesen nézek az élet elébe, tudom, hogy valami biztosan fog történni, és annak örülni fogok. Az egész életem így éltem végig, és működött.

– Egy időben félreállították és soha nem kapta meg az igazán nagy szerepeket, mégsem volt keserű. Miből táplálkozik az örök derű?

– Nekem ilyen küzdelmes élet jutott. Végiggondoltam, és tulajdonképpen más embernek sem sokkal könnyebb az élete. A boldogság mindenhol megvan, csak néha más minőségben, mint amiben szeretnénk. A pályám során rengeteg sikeres, jó művészt láttam boldogtalannak. Az én titkom talán az, hogy a kicsi dolgoknak is mindig tudtam örülni. Abból a hitből merítek, hogy minden jó úgy, ahogy van, s még jobb is lehet egyszer.

– Budapest ostroma alatt, az óvóhelyen lett 14 éves. Hogyan élte meg?

– Félelmetes volt, de a háborút nem úgy éli át az ember, hogy milyen borzasztó, hanem úgy, mint egy hétköznapot, hogy most ez van. Az óvóhelyen senki nem volt szomorú. Nekem még tanulnom is kellett, olajmécsesnél olvastam a francialeckét, amelyben Colette és testvére készültek a nyári szünidőre. Egy hatalmas borpincében is laktunk, aminek a gazdája ételért cserébe alkoholt adott, így minden reggel úgy ébredtünk, hogy kaptunk egy pálinkát, azért maradtunk egészségesek. Sokat tanultam anyámtól is, akit soha nem láttam szomorúnak, pedig nagyon nehéz élete volt. Az öcsém Down-kórosan született, s csak gondolom, mennyit szenvedhetett emiatt, mert olyan vidáman csinálta végig, hogy ezt nem láttam soha. Sokat hülyéskedtünk, s az öcsém nekem is sokat adott. Rettentően vágyott a szeretetre, és a tiszta, őszinte érzéseket lehetett rajta megtapasztalni.

– Annak ellenére, hogy apácákhoz járt, szinte azonnal csupa rossz lány, démon szerepét osztották önre. Nagy kihívás volt ennyire eltérő személyiségeket eljátszani?

– Elmentem figuralesre, hogy hogyan, mit csinál egy ilyen lány. De annyira jól játszottam, hogy egy kritikus azt találta írni: jó típust találtak a szerepre. Szép egy apácákhoz járt lánytól. Az volt a szerencsém, hogy mindenki mást látott bennem, volt olyan is, aki a szentet. Akkora sikerem volt az első munkáimmal, hogy mindig engem cipeltek mindenhova, mert nagyon szerette a közönség ezt a furcsa, modern lányt. Az volt a másik szerencsém, hogy nagyon nagy színészekkel kezdhettem, és nem kellett vidékre mennem. Páger Antallal, Sulyok Máriával, aki az ideálom volt, vagy Ajtay Andorral a Sirályban. Nagyon szerettem Csehovot, Mását játszottam, aki mindent lát, s sejti, hogy ő az anyja szerelemgyereke, a doktortól, aki egy nagyon érdekes, magányos figura, s látja azt is, hogy az ő szerelme, Kosztja mást szeret. Ő érzi meg az egész darabot. Abszolút főszerepként játszottam. Sok jó szerepem volt, még ha sok el is ment mellettem, és rengeteg jópofa élményben volt részem. Például A vőlegény nyolckor érkezik című filmben át kellett bicikliznem egy hídon. Az egész országban csak két színész nem tudott biciklizni, én, és Anday Györgyi, bele is borultam a vízbe. Rengeteg jó filmben játszottam, de később nemigen hívtak, meghaltak azok, akik ismertek, s ennek akkor is nagy jelentősége volt a szerepek kiosztásánál. A mai filmrendezők pedig nem járnak színházba.

– Mi teszi a jó komédiást?

– Világnézet. Ezt nem lehet tanulni, az ember vagy születik egy ilyen látásmóddal, vagy nem. Meglátni, és merni kell tudni ábrázolni azt is, ami furcsa, nevetséges, anélkül, hogy akarná az ember, erőlködéstől mentesen. Elsős elemistakoromban mondták először nekem, egy tanítónő, hogy olyan jó kritikai érzékem van. Pedig azt sem tudtam, mit jelent az, csak pontosan éreztem, mi mennyit ér. Nagyon sokat olvastam, elmélyült gyerek voltam, verseket is írtam titokban. Az angolkisasszonyoknál folyamatosan vittek múzeumba, színházba, igényesen neveltek minket, csodálatos felszerelés volt, nagyon komoly kémiai, fizikai szertár, mindenkinek külön asztala a kísérletekhez. De nem valamiféle besavanyodott életet kell elképzelni, sokat nevettünk, énekeltünk, verseket írtunk, pláne, amikor skarlátjárvány volt. S amikor egy darabot előadtunk, amelyben egy őrült férfit játszottam, a hittantanárom mondta nekem, hogy színésznek kell lennem. Mindenki csodálkozott, mert olyan komoly lánynak ismertek. Én bölcsész, tanár akartam lenni, de nem vettek fel, így lettem színész, kínomban.

– De nem bánta meg.

– Nem. Bár néha gondolok rá, hogy orvosnak kellett volna mennem. Később tanultam három évig szabadegyetemen esztétikát Almássy Miklósnál, magyar-történelem szakos voltam két évig az ELTE-n, a nyolcvanas években pedig elmentem Franciaországba, nyári egyetemre. Az egyik profeszszor meg is kérdezte, hogy tanár vagyok-e, hogy ilyen jól ismerem a francia irodalmat. Azt mondtam, nálunk ezt mindenki tudja.

– Ugyanakkor tanított tíz évig a Zeneakadémián, és más iskolában is színészmesterséget.

– Imádtam tanítani, és mindig volt magántanítványom, most is van egy. A gyerekekkel szeretem kielemezni, hogy mi rejlik a versek mögött, hogy minden szónak jelentősége, sőt emléke van. Nagy segítség ez, de nem minden természetesen, a legkulturáltabb ember is játszhat sematikusan. Nagyon fontos a kisugárzás, az egyéniség, van olyan színész, aki akármilyen hülyeséget csinál, az érdekes. Fellép a deszkákra, és tele lesz vele a színpad. S vannak olyan őrült nagy tehetségek, akik nem tanulták a szakmát, mint Görbe János vagy Tőkés Anna, aki nagyon jó Lady Machbeth volt, mindenki azt hitte, hogy csak királynőt tud játszani, olyan fennkölt volt, aztán tökéletesen elpróbálta a parasztot is Urbán Ernő darabjában, mindenki elájult rajta. Egy színésznek mindennek kell lennie, kenyérnek, cukornak, sónak. Ugyanakkor annyi tudatosság mégis kell legyen, hogy úgy kell megöregednie, hogy mindig jobb akarjon lenni. Nem belenyugodni, hogy én ezt is el tudom játszani, mert így alakul ki a rossz rutin. Mindent másképp akarni egy kicsit, mindig hozzárakni magunkból valamit. Ez magától is jön, ha egy verset például fél évig nem mondok el valamiért, utána egészen másképp szavalom. Érik bennem azáltal, hogy egyre több élményt gyűjtök. Ez az emlékgazdálkodás nagyon fontos, mert ezek gazdagítják a jelent. Kíváncsi természet voltam egész életemben, ezért szeretek az emberekkel is annyit beszélgetni.

– Nagyon jóban kell lenni önmagával és a világgal egy színésznőnek, hogy merjen fanyar, vagy akár csúnya lenni.

– Én nem féltem soha semmitől. Csak a kommunizmustól. A szépség valóban fontos a színésznők életében, állandóan megy a féltékenység, az irigykedés, hogy kinek milyen ruhája lehet egy darabban. Egyszer egy selyemruhát téptek le rólam, hogy nem lehet, hogy jobban nézzek ki, mint a főhősnő. A Vígszínházban nagy harc ment a szerepekért is, a Lüszisztratéban a főszereplő például egy egész szerelmi jelenetet íratott magának Devecserivel, amikor megtudta, hogy a főhősnek nincs partnere, és el is vette az enyémet, Bitskey Tibort. Végső soron így is nagy sikerem volt Bilicsi Tivadarral, mert humorosabbak voltunk. Aztán például egy időben elterjedt egyfajta beszédstílus, ami csak Domján Editnek állt jól, aki egy fantasztikus színésznő volt, egy abszolút, született Molnár-színésznő. Mindenki őt kezdte utánozni, de tőlük furcsán hangzott. Én viszont mindig józanul beszéltem, amit modernnek neveztek. Mondtam, hogy nem az, csak normális.

– Hogyan lehetett ezt kibírni?

– Van, aki beleőrül, elissza az eszét, elhízik vagy tönkreteszi magát másképp, vagy ő is elkezdi fúrni a többieket.

– Most talán népszerűbb, mint valaha.

– Megvoltak a magam rajongói, rengeteg levelet kaptam, mindig jó volt hozzám a közönség. Még most is, nemrég például felléptem Pesthidegkúton, s egy úr jött értem kocsival. Azt mondja, bevallom, én nagyon szerelmes voltam magába annak idején. Rengetegen jönnek most ezzel, csak azt nem értem, miért nem szólt akkor senki nekem?

– Mit szól ahhoz, hogy Alföldi Róbert lett a Nemzeti Színház igazgatója?

– Olyan igazgató nem volt még, akit mindenki szeretett volna. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz. Alföldi nagyon tehetséges, ez nem vitás, komoly és érdekes tervei vannak, klasszikust és kortárs magyar színházat is szeretne, de kísérleti színpadot is. Mindenki ezt akarja, csak senkinek sem sikerül. Amióta a világ világ, mindig azt olvasni, hogy a színház, mint műfaj, válságban van. De mindig túlélte. A kommunizmus alatt persze jobban ment, mert akkor nem volt más, most viszont csak az a biztos siker, ha egy színésznő falloszt akaszt magára. Szeretem a kísérleti színházat, játszottam is ilyen társulatban Szécsi Lajosnál, de úgy gondolom, ez a fajta színjátszás már túlzás. Tanácsot nem tudok adni, mert a koromnál fogva már mindent másképp látok. Most a fiataloknak kell nagyon észnél lenni.

Fehérváry Krisztina