Hirdetés

„Mondjátok meg, ha keresnének, / Mi már elmentünk, nem jövünk vissza. / Mi csak sétálni jöttünk a földre, / Egymást szeretni, bántani jöttünk. / Szíveteket keresni jöttünk. / Mi csak játszani jöttünk a földre. És igazán nagyon jól mulattunk.” (Palasovszky Ödön)

November elején már hidegek az éjszakák, a sírokon féltő gondoskodással nevelt virágok gyakran elfagynak, elszíneződnek. Ám csak a hófehér krizantémok halványulnak el, nagyszüleink, szüleink, testvéreink, barátaink emléke soha. Ezekben a napokban szülőföldünkön és szerte a világon sok-sok millió síron, urnafal előtt sok-sok millió gyertya ég. Jelképezve, hogy az élők – a még élők – soha nem felejtenek. Életünket a lelkünkben élő drága halottaink végigkísérik. Az égő gyertyák, mécsesek fényében volt szeretteinket látjuk. Egy-egy arc mosolyog ránk, egy-egy örökre szívünkbe égett mondat. Jóság, féltő szeretet emléke. Fülünkbe cseng nagyszüleink, szüleink igazsága, máig érvényes intelme.

Amikor az utolsó láng ellobban, könnyes szemünket megtörölve, szótlanul hazaindulunk. És gyarló módon sok gondolat és érzés jár a fejünkben. Az egyik az élet szépsége, a másik, hogy egyszer találkozunk a megszentelt helyen…

Kapcsolódó cikkünk