Nagycenken áll a kastély. Benne szálloda, remek konyhával, mellette kétezer négyzetméteren, 17 teremben a múzeum. Nem sok ember élt Nagy-Magyarországon, akinek életművét 17 terem tudja csak bemutatni. A Széchenyi-kastély épülete zarándokhely, ahová legalább egyszer minden magyarnak el kell menni, hogy megtudja, miért vagyunk nagyok, s megtudja azt is, mitől lettünk mégis olyan dühítően kicsik: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba… Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen…” Aljas? Isten őrizz. Műveletlen? Iszonyú sebességű a butulás…

Széchenyi előtt nem volt egy méter szilárd burkolatú út Magyarországon. Nem járt vasút, a két nagy folyón és a Balatonon nem járt hajó, ősztől tavaszig sártenger borította az országot, a lapos uszályokat hol emberek, hol állatok vontatták, szügyig süllyedve a mocsárban, ami még a budai Duna-partot is ellepte. A Tisza ingoványos árterületén inkább lehetett könnyű bárkákkal közlekedni, mint kerekes járművekkel. A Dunát a Vaskapunál sziklazátonyok zárták el a hajózás elől.

Gróf Széchenyi István 1830 nyarán négy hónapos útra indult egy vízszabályozó mérnök, Beszédes József kíséretében a Dunára. Azt akarta elérni, hogy Magyarország felébredjen évszázados álmából. Ehhez az kellett, hogy legyen közlekedés, minek köszönhetően a kereskedelem majd felélénkül, egyúttal a folyószabályozással több szántóföldhöz jut az ország, lesz mit eladni a külföldnek, s a magyarság kapcsolatba kerül a többi népekkel, mert mint írja, „most zsákban vagyunk”. Azt mondta, a fejlődés egyik motorja a dunai gőzhajózás, annak pedig előfeltétele a szabályozott Duna. Diplomáciai missziót vállalt az Al-Duna szabályozása érdekében. Megnyerte Milos Obranovics szerb fejedelem támogatását, jó viszonyt épített ki Alexandre Ghika moldvai román fejedelemmel és a sziklarobbantásoknál eleinte még akadékoskodó török hatóságokkal. A mederbeli munkákhoz a legkorszerűbb technikát alkalmazta. Búvárharangot, kotrógépet szerzett be Angliából, melynek még Bécsben is csodájára jártak. Az államkancellár arra kérte, hadd végezzenek próbakotrásokat Bécsben a Vidrával. Otthon persze lépten-nyomon nehézségekbe ütközött. Nehezítette munkáját a kormány és a konzervatív ellenzék is. Nehezítette, de nem tudta megakadályozni. Négyezer köbméter sziklát robbantatott ki a folyam medréből. A Duna nemzetközi vízi út lett. Vajon a különféle nemzetiségű, mai dunai hajósok áldják-e gróf Széchenyi István nevét? Ismerik-e egyáltalán?

Később persze a Duna lovagjaként emlegették. Erőfeszítésének jutalma az volt, hogy 1834-ben az Argo gőzhajó, fedélzetén Széchenyivel, elsőként haladt át a Vaskapun. Azóta hajóval el lehetett jutni Bécstől egészen a Fekete-tengerig. A Balkánon élő népek élénk figyelemmel kísérték Széchenyi al-dunai útjait. Felismerték, hogy nekik is kaput nyit Európa felé ez a lelkes, örökmozgó, fekete szemöldökű ember. A Biblioteka Romanesca neki ajánlotta a folyóirat 1834. évi 9. számát, amelyben így írnak róla: „Kegyelmed minden erejével Nemzete boldogságán fáradozik… ugyanekkor nagy lelkesedést tanúsít más magyarországi és a szomszédos nemzetek művelődése iránt is.”

Széchenyi célja a hite szerint pusztulásnak indult magyar nép megmentése, a nemzetek sorában méltó helyre állítása volt. Hitel című művében írja: „Fölösleges nekünk is végigvergődni a gazdasági-műszaki fejlődés lépcsőfokain és véres verejtékkel újra kitalálni azt, amire mások már egyszer rájöttek, onnan kell elindulnunk, ahová ők eljutottak.”

Az 1831-es kolera idején, míg bátyjai Bécsbe, illetve Svájcba menekülnek a járvány elől, ő Sopron megyei kolerabiztosként teszi a dolgát. A járvány elültével Pestre visszatérve beleveti magát a Kaszinó és az Állattenyésztő Társaság ügyeibe. Újabb célja a magyar lóállomány javítása. Közben egy állandó híd felépítésén is gondolkodik. 1836-ban elfogadják tervét, s 1842-ben megtörténik a híd alapkövének letétele. Adam Clark angol mérnök, a hammersmithi híd tervezője többször vendégeskedik nála Nagycenken. Ma Clark Ádámnak nevezik az Alagút és a Lánchíd közötti teret.

Utolsó nagy alkotása a Tisza-völgy rendezésének elindítása volt. Terveinek megvalósításában kiválóan képzett vízmérnöki gárdára támaszkodhatott. 1845 szeptemberében szemlekörútra indult a Tisza-völgyben. Naplójában így emlékezik: „A folyók… sem elrendezni, sem egybekötni magokat nem fogják. Ahhoz kéz, és sok kéz kell, de legnagyobb összhangzásban valódi tudomány által vezérelve.” A tiszadobi első kapavágásokkal megkezdődött a második honfoglalás, amelynek eredményeként a folyónak a mai Magyarország területére eső szakasza 40 százalékkal lett rövidebb. A kacskaringós, hajózhatatlan, lápos, ezer kilométernyi folyószakaszt megregulázta, s az átvágásokkal 600 kilométeres folyóvá tette. 1890-ig 112 átmetszés valósult meg. A XIX. századi Európa legnagyobb vízszabályozó és árvédelmi vállalkozása Magyarországot 3 millió kataszteri hold mezőgazdasági területhez juttatta.

Hihetetlen munkaszeretet és kifogyhatatlan energia jellemezte. Közéleti munkái mellett saját birtokait sem hanyagolja el. Négy dunántúli uradalmat, mintegy 87 ezer kataszteri holdat és közel tízezer jobbágyot örökölt. Nemcsak mint politikus, hanem mint gazda is szembekerült kora Magyarországának legsúlyosabb gondjával, a mezőgazdaság elmaradott termelési módszereivel és a jobbágylét lehetetlenségével. Modern gondolkodása a jó gazda szerepére ösztönözte. A külföldi szakkönyvek és az utazásai során szerzett tapasztalatai révén professzionális köz- és mezőgazda lett. Cenki birtokán 10 kocsihoz és 30 hintóhoz való paripa abrakolt az istállóban. Birtokán szederültetvény virágzott, a lombardiai selyemhernyó-tenyészetek mintájára. 1841 nyarán meg is alakul a Sopron-Vasi Szeder Egylet, melyben két megye 270 birtokosa telepítette az eperfákat. Cenken gombolyítóházat és évtizedekig működő selyemfonodát hozott létre.

Birtokait korszerűsítette, külföldi gépeket szerzett be. Birtokainak igazgatója, Lunkányi János a bő terméshozam érdekében vetésforgókat alakított ki. Nagy gonddal kezelték a borokat is. Jobbágyai számára megvalósította a paraszti és majorsági területek tagosítását. Nem véletlen tehát, hogy a Széchenyi-uradalmak már az 1840-es években mintagazdaságok hírében álltak. A szántók, szőlők művelése évtizedekkel megelőzte a kor színvonalát.

A jó minőségű, biztos pénzt hozó gyapjúra is felhívta a középbirtokosok figyelmét. Ő maga is tartott a birtokán 25 ezer merinói-negretti birkát, a bécsi nagykereskedők örömére. Védnöksége alatt épült meg az első hazai gőzmalom 1836-ban, melynek köszönhetően nemsokára megalakul a Pesti József Hengermalom Társaság világszínvonalon működő malmaival, minek eredményeképpen a hazai malomipar Európában az első helyre kerül.

Minden alkotása mögött megtaláljuk a célt és az összhangot. „Utam a közép, egyenesen kimondom” – fogalmazza meg hitvallását Stádium című munkájában. Mert hiszen „a tett, a százezreknek egy czélra törekvő tette emelheti csak ki nemzetünket […] felette alacsony állásából.”

Alkotó tehetségét öröklik fiai is. Ödön és Béla sorsáról, küzdelmeiről az emlékmúzeum falain dokumentumok tanúskodnak. A család sorsát nyomon követhetjük a kezdetektől napjainkig, eljutva mindazok nevéhez, akik ma is élnek.

Zarándokolj el, olvasó, gróf Széchenyi Istvánhoz. Menj el személyesen hozzá, keresd fel őt az égig érő fák övezte kastélyában, tölts el néhány napot a végtelen békességben, hallgasd a parkban a Széchenyi család címerbéli varjainak károgását. Megtalálod őt, de nem a falakon, s nem is a sírboltban, hanem a lelkedben. Széchenyi előtt Magyarország az utolsók egyike volt Európában. Széchenyi után egy levert szabadságharc véráldozata és a Bach-korszak megtorlásait követően is lenyűgöző magabiztossággal lett Európa egyik viharosan fejlődő középhatalma, amelyet két világháború és a kommunizmus kétszeres rohama sem tudott visszataszítani oda, ahonnan a legnagyobb magyar kiemelte.

Az 1817-ben általa behozott telivérek próbaversenyét Pozsony határában rendezték meg először, de ő a lóversenyt Pesten akarta állandósítani, mert álmaiban Pest és Buda volt Magyarország szíve. Kőhidat álmodott a Dunára, hogy a két városrészt egybeforrassza. Budapestről álmodott. Magyar Tudományos Akadémiáról. Vasútról. Gőzhajózásról. Kaszinóról. Emelkedő Magyarországról. Ha nem születik meg, a magyarság belefullad a mocsárba.

A Tiszántúlon román lenne az államnyelv, Szegeden szerbül beszélnének, Miskolc, Tokaj, Sárospatak a szlovák nép dicsőségét zengené, a Dunántúlon a tágas Plattensee pedig, miként a Fertő-tó, Osztrákföldet díszítené, s az övék lenne minden a Dunáig, Ofenpesth is, és valahol, tán Gödöllő környékén húzódna az osztrák–szlovák határ. A Duna–Tisza maradék közén, az Európai Unióból kirekesztve, Kleinkőrös nevű fővárosával egy nyomorult, hanyatló, nyelvét felejtő kis nép vergődne a futóhomokon, gyártaná magának az ihatatlan homoki lőrét, s káromkodna közben, szidván őseit, akik ide hozták őt ebbe a sanyarú hazába…

De gróf Széchenyi István megszületett. Magyarország megmenekült. Mindent látott. Mindent megvalósított. Magyarországot elindította a siker útján. Ha hűségesen követik őt a kortársak és az utódok, ma egy dúsgazdag és boldog, harmincmilliós nemzet él a Kárpát-medencében, békés egyetértésben unokatestvéreivel, a horvátokkal, lelki édestestvéreivel, a lengyelekkel, és megszelídült sógoraival, az osztrákokkal.

Bár nem így történt, Széchenyi egyetlen vívmányát sem tudták megsemmisíteni. Áll Budapest, áll a Lánchíd, hajózható a Duna és a Tisza, még jár a vasút. A pesti lóversenypálya azonban odalett. Pláza épült a helyén. Aréna Pláza, mert a hiénáknak néha van humorérzékük. Most már megint szügyig ér a mocsár. Ébredj fel, gróf Széchenyi István!