Hirdetés

Aki a szakmáját hivatásának tekinti, legyen az orvos, tanár vagy bármi más, „fogyasztja önmagát” (Gárdonyi), de ugyanakkor épül is, ha jól végzi dolgát, ha tud rangsorolni. Ha nem találja meg az egyensúlyt, kiüresedhet, és korunk betegsége, a depresszió is utolérheti.

Napjaink pedagógusaira gondolok, miközben magamról is beszélek, a 48 évről, amit a katedrán töltöttem. A kor, amelyben éltem, mindent meghatározott, ellenvetésem sem lehetett. Most mégis szívesen gondolok a 602 forintos fizetésemre. Érzem a nedves szalma illatát a tehervagonban, amivel sokáig naponta vidékre jártam. A szél majdnem feldöntötte a rozsdás kerékpáromat, mert néha azzal kellett mennem. A lábam majd megfagyott a vékony cipőben a jégen… A példák sora végtelen. Sok áldozat, sok lemondás, de sok öröm is.

Aztán gyerekekre gondolok, akik megállták helyüket az életben. Fülemben csengenek a köszönő levelek sorai is.

Panaszáradatot hallott ma sokat, főleg arról: mikor lesz újra fizetésemelés, óraszámcsökkentés? A tanári pálya ezernyi szép pillanatát nem lehet csak forintban mérni. Az eszmei érték nem matematika.

„Tanítanék” címen mennek utcára tanárok tüntetni, és magukkal viszik diákjaikat is.

Nem értem, hiszen taníthatnak, csak nem mindegy, hogyan, és a legfontosabb, hogy mit.

„Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.” (Szent-Györgyi Albert)

Kapcsolódó cikkünk