Fricz Tamás politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója:

– Úgy tűnik, hogy a hatalom nem nyugszik, gőgös, rámenős módon folytatja a közalapítvány, illetve a Terror Háza támadását, amiben szükségszerű áldozat lett a két intézet is. A kuratórium erőszakos kibővítésébe ugyan beletört Görgey Gábor miniszter úr bicskája, hiszen a január 31-ei határidő lejártáig egyetlen komoly szakembert sem találtak, aki kész lett volna elvállalni a politikai komisszár szerepét. A hatalom felkérését visszautasította például Ormos Mária, Huszár Tibor és sokan mások, gondolom, mindannyian látták, hogy ennek a gusztustalan játszmának semmi köze nincsen a történészi munkához. Ennek ellenére további felvonások várhatók ebben a tragikomédiában. Úgy hallani, hogy nem nyugodtak bele a kudarcba, tovább keresik a lehetőségeket az intézmények átfazonírozására.

– Előbb-utóbb bizonyára találnak megfelelő kádert.

– Aki keres, talál. Elképzelhető, hogy egy sima politikai megbízott kerül a kuratóriumba, akinek semmi köze a tudományhoz. Vagy esetleg egy olyan szélsőséges és gyűlölködő társadalomtudós, akiről eddig is tudtuk, hogy nem annyira a szakmaiság, hanem inkább a vérgőzös előítéletei mozgatják. Mindez persze csak találgatás, majd meglátjuk. Mindenesetre az alapítói okiratot meg kell ahhoz változtatniuk, hogy indokolni tudják, miért tettek bele a kuratóriumba új kurátorokat. Azzal a nevetséges indokkal akarják megváltoztatni, hogy állítólag pontatlan az okirat. A legújabb híreket is el kell, mondjam. Most már egy gazdasági, pénzügyi jellegű támadás is elindult. Vizsgálat indult, ennek a középpontjában természetesen a Terror Háza lesz majd. Nyilván keresni fognak valamilyen hibát a számvitelben, vagy mit tudom én, miben!

– Ha nem volt szabálytalan pénzköltés, nincs mitől félniük.

– Nem is félünk. Legrosszabb esetben is csak nevetségesen apró formai hibákat fognak találni, erről meg vagyok győződve. Nem is ez a vizsgálat aggaszt, hanem az, hogy jelenleg visszatartják a tavalyról áthúzódó megtakarításainkat. Arra mód van, semmi nem tiltja, hogy a költségvetési pénzből megtakarított részt át lehessen vinni a következő évre. Ez esetünkben mintegy 160 millió forint. Úgy tűnik, hogy ezt az összeget most Görgey Gábor miniszter visszatartja.

– Miért maradt meg ilyen sok pénz?

– Számos ösztöndíj, támogatás áthúzódik egyik évről a másikra. A kutatási programok nem a naptári évhez kötődnek. Az odaítélt támogatási összeg fedezete az odaítélés évének a költségvetésében van. Most azonban vissza akarják tartani a már odaítélt pályázatok idén esedékes részét is. Ez azért tragédia, mert számos kutatás végezetlenül a munka kellős közepén veszíti el pénzügyi bázisát.

– Ön politológus, más vezetők az intézményben történészek. Több évtizedes tapasztalat alapján nem gondoltak arra, hogy a szocialista politikusok nem lesznek sportszerűek, és minden lehetőséget megragadnak majd, hogy ártsanak azoknak, akik nem azonosak velük?

– Abban bíztunk, hogy ez a fajta tolerancia azért még meglesz a részükről, és elfogadják az említett szakmai indokot, hogy ne szakadjanak félbe kutatások, és amit már odaítéltünk, azt kapják is meg az érintettek. A másik az, hogy nem volt más választásunk. Ha elköltöttük volna az egész tavalyi keretet, a tudományos élet talán jobban járt volna, az intézmény ugyanakkor idén már nem írhatott volna ki pályázatokat, már le is húzhattuk volna a rolót. Nem erre törekedtünk, az ésszerűségre játszottunk. Úgy látszik, nem jött be, magasabbra értékeltük őket.

– A mindenkori kormány a közalapítvány alapítója. Miért nem szüntetik meg?

– Megszüntetni majdnem lehetetlen, ennek jogi okai vannak. Abban az egy esetben lehetne, ha a közalapítvány az okiratban lévő célokkal teljesen ellentétes tevékenységet folytatna, vagy ha a kurátorokról kiderülne, hogy köztörvényes bűnözők. Csakhogy egyik sincs így, ezért a jelenlegi kormánynak egyetlen módszere maradt, a pénzügyi ellehetetlenítés. Olyan nevetséges érveket hoznak fel, főleg a múzeummal kapcsolatban, hogy nem egyenlő arányban mutatja be a fél évig tartó nyilaskeresztes mozgalmat és a negyven évig tartó szocialista diktatúrát. Ez önmagában is nonszensz, főleg ha arra gondolunk, hogy ezt olyan politikusok mondják, mint Pető Iván vagy Görgey Gábor, akik nemcsak történelmi kérdésekben inkompetensek, de egyáltalán nem is jártak még a Terror Házában. De például arra sem voltak eddig kíváncsiak, hogy ténylegesen milyen kutatásokat, mely kutatókat támogat a XXI. Század Intézet. Hajmeresztő ötleteik vannak, hogy például a szomszéd házban, az Andrássy út 62.-ben, amely egyébként egy jámbor lakóház, semmilyen történelmi szerepe nincsen, egy nemzetiszocializmus múzeumot csináljanak, hogy ellenpontozzák a Terror Házát. Rettenetesen fáj nekik a történelmi igazság kimondása, és arányos bemutatása. Egyenlő rangra akarnak emelni egy pár hónapos időszakot egy negyvenéves történettel, amely nemzedékeket tett tönkre, ezreket semmisített meg, és az ország lakóit általános szegénységre, az országot gazdasági elmaradottságra kárhoztatta. Ezeket politológusként sem tudom másnak minősíteni, mint szánandó, görcsös erőlködéseknek. Különös, hogy olyan embereknek, akik magukat szociáldemokratának nevezik, akiknek nincs közük sem Rákosihoz, sem Kádárhoz, sem Grószhoz, vajon miért fáj annyira, ha a szocializmus sötétebbik oldalát egy kiállításon bemutatják. Én nem vagyok történész, úgyhogy visszakérdeznék: volt egyáltalán Magyarországon nemzetiszocializmus? Én úgy tanultam, hogy német megszállás volt és egy nyilas bábkormány, amelynek egyébként nem volt túl sok önálló mozgástere. Mert én úgy tudom, nem. De eldöntésére sem a politológus, sem a politikus nem hivatott, ez a történészek dolga.

– Mi történne akkor, ha a kuratórium befogadná a szocialista kurátorokat?

– Amennyiben valóban értelmes, szakmailag felkészült kurátorok kerülnének be, akikkel lehetséges volna szakmailag együttműködni, akkor ez ellen nem tiltakoznék. Az más kérdés, hogy nem azért tennének be valakiket a jelenlegi kurátorok mellé, hogy azok harmonikusan együttműködjenek velük.

– Milyen pályázatokat és milyen kutatókat támogattak eddig, és kiket, milyen kutatási programokkal támogatnának a jövőben?

– Ha valaki veszi a fáradtságot és megnézi az internetes honlapunkon, hogy kik milyen kutatási témában kaptak támogatást a XXI. Század Intézettől, láthatja, hogy vegyes a kép. Túl azon, hogy nem néztük, ki milyen párthoz áll közel, a pályázatokat bíráltuk, a pályázati témákat néztük. Sem Gazsó Ferenc, sem Ágh Attila, sem Kulcsár Péter, sem Török Gábor nem nevezhető Fidesz-szimpatizánsnak, bár ki tudja, még az is lehet, hogy azok. Nem kérdeztük. Soha nem törekedtünk kiszorítósdira, hiszen éppen azért jött létre az intézmény, hogy végre azok is lehetőséghez jussanak, akik más intézményeknél valamiért hiába pályáznak. Éppen a pluralizmus megteremtése volt a cél. Kifejezetten példát igyekeztünk mutatni abban, hogy hogyan is kellene működnie a többi közalapítványnak is. Kicsit hasonlítottunk ebben a tekintetben a lengyel Adam Micnikékhez, akik a 70-es, 80-as években kitalálták, hogy úgy tesznek, mintha teljes szabadság és tolerancia lenne az országban. Most azt mondom, hogy tételezzük fel, azok az urak és hölgyek, akiket a kormány a kuratóriumba fog delegálni, valóban szakmai szereplők lesznek, miként ezt állítják róluk. Tételezzük fel, hogy így lesz.

————————

Földesi Margit történész, a XX. Század Intézet igazgatóhelyettese:

– Mi változott a XX. Század Intézet finanszírozásával kapcsolatban az elmúlt időszakban?

– Csak azt a nyilvánvaló és ismert tényt tudom megismételni, hogy az állami költségvetésből egyetlen fillért sem szavaztak meg intézetünknek az idei évre. Így működésünk rendkívül nehézzé vált, mivel a tavalyi tartalékokból, kamatokból, illetve pályázatokból elnyert támogatásokból kell élnünk.

– Mi a kifogás önök ellen?

– A kérdést inkább azoknak kellene feltenni, akik ezt a döntést hozták, anélkül hogy kellő ismeretük lenne az intézet tudományos tevékenységéről. Így ez politikai és nem szakmai döntés volt. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy minden műhelynek, minden olyan kutatóhelynek létjogosultsága van a tudományos életben, amely a múlttal foglalkozik. Az intézmények kutatási területe, profilja eltérő, de mindegyik hozzájárulhat a történelmi igazság sokoldalú megismeréséhez, felderítéséhez. Azáltal, hogy a mi intézetünk nem kapott támogatást a költségvetésből, az egyenlő esélyhez való alapvető jog csorbult. A versenyhelyzet egyik fő kritériumát szüntették meg az állami finanszírozás teljes megvonásával.

– Az előző kormányzat időszakában történt hasonló eset?

– Több intézettel előfordult, hogy a költségvetésből direkt módon nem támogatták. Ugyanakkor az állam által finanszírozott pályázatok útján többmilliós nagyságrendben részesültek ezek az intézetek is a központi támogatásból. Velünk ellentétben ezek az intézmények egyáltalán nem voltak fenyegetve a létükben.

– Miért van az, hogy a történettudománnyal foglalkozó intézetek mindegyikét hozzákötik valamelyik politikai párthoz vagy irányzathoz, jobb- vagy baloldalinak minősítik?

– A politika osztogatja a bélyegeket, s a különböző irányzatokat egyben minősítő jelzőként is használja. Szerintem nincsenek jobb- és baloldali történészek, hanem történészek vannak, akik a szakmai kritériumoknak megfelelve végzik a dolgukat. A történettudomány halála lenne, ha a történészek prekoncepciók alapján választanának maguknak témát, csoportosítanák a forrásaikat, vonnák le végkövetkeztetéseiket. Nagy baj lenne, ha a történettudomány elsősorban azért létezne, hogy a politika kiszolgálója legyen. Csupán arra lenne képes, hogy érveket szolgáltasson egyik vagy másik oldalnak, munícióval lássa el az ellentétes oldalon politizálókat.

– Vegyünk egy példát! Károlyi Mihály alakja máig vitatott, ahány szerző, annyi vélemény.

– Ha mondjuk valaki Károlyi Mihály életét kívánja megrajzolni, nem indulhat ki csak abból, hogy ő a liberalizmus emblematikus figurája, akinek súlyos tévedéseit el kell hallgatni, de abból sem, hogy egy szánalmas ember volt, aki nem tudott felnőni feladatához, s így nagyban előidézte a trianoni katasztrófát. A legnagyobb baj az, hogy némi történelmi tudással és manipulatív képességgel mindkettő hatásosan bebizonyítható.

– Azért valljuk be, a történelmi szakmunkák is tele vannak minősítésekkel.

– A források korrekt feldolgozása után levont végkövetkeztetés nem feltétlenül minősítés. Hiszen azért tanulmányozzuk a történelmet, hogy a levonható tanulságok révén használjunk a jelenben, segítsük elkerülni a múlt hibáit. Ha valaki annyit ül levéltárakban, mint jómagam, és hisz a szakmájában, annak vissza kell utasítania azt az esetleges politikusi igényt, hogy a történettudomány az aktuális politikai kurzus érvrendszerét támassza alá. Én hiszek benne, hogy a történészek java része ezt hasonlóan gondolja.

– Ugyanakkor tény, hogy a XX. Század Intézet kedves volt az előző kormánynak, hiszen több támogatást kapott, mint más hasonló intézetek.

– De nem azért, mert kiszolgált bármiféle politikai igényt. Egy újonnan megalakuló tudományos műhely, amely létrehozza működési kereteit, mindig költségesebb, mint egy már bejáratott, évtizedek óta finanszírozott intézmény. A XX. Század Intézetet elsősorban azért hozták létre, hogy szélesebb körnek biztosítsanak pályázati lehetőségeket, adjanak esélyt tudományos munkára. Ugyanis meglehetősen szűk volt az a kör, amelyik pályázati úton juthatott pénzhez, akár kutatáshoz, akár könyvkiadáshoz, akár egy-egy konferencián való részvételhez.

– Azaz itt is egy belterjes kör osztogatott egymás közt?

– Én ezt a minősítő jelzőt, hogy belterjes, nem használnám. Mindenesetre a szakmai elit viszonylag szűk volt, ezért mi elvállaltuk azt, hogy olyan történészeket is támogassunk, akik nincsenek benne ebben a körben, nincsen pályázási gyakorlatuk. Akik vidéken, nem egyetemi városokban élnek. Akik még fiatalok, gyér kapcsolatrendszerrel. Avagy pont ellenkezőleg, már idős, nyugdíjba vonult tanáremberek. Akiknek most lett idejük, kedvük a kutatáshoz. (Ők többnyire nagyon értékes helytörténeti kutatásokhoz kértek segítséget.) Támogattunk középiskolai tanárokat is, akiknek a tanítás mellett igényük volt a kutatásra, konferenciákon való fellépésekre. Úgy gondoltuk, ne csak a felsőoktatásban dolgozó oktatóknak legyen esélyük tudományos mű megírására. Ezenkívül létrehoztunk egy ifjú történészi kört ma még ismeretlen kollégákból, akik számára lehetővé tettük a nyugodt kutatást, segítettük őket abban, hogy szerepeljenek a tudományos közéletben. Szakmai konferenciák sokaságát rendeztük meg, például a kisebbségekről, a diktatúrák természetéről, megtorlásokról – különös tekintettel a magyar 1956-ra -, a rendszerváltoztatásról stb. Kiadtunk számos könyvet, köztük olyanokat is, amelyek a történelem kevésbé ismert részleteit mutatják be. Furcsa, de igen sematikus az ismeretanyagunk a szomszéd népek történetéről, ezt a hiányt pótolva jelentettünk meg Romániáról és Bulgáriáról műveket. Adtunk ki forráskiadványokat. Ezek közül az egyik legsikeresebb az Ismeretlen Lenin című könyv volt. De foglalkoztunk a zsidóság és magyarság kapcsolatával történelmi krízishelyzetekben. Ennek keretében jelent meg a tavalyi évben Nathaniel Katzburg Zsidópolitika Magyarországon 1919-1945 című könyve. Nemrég látott napvilágot a volt észt miniszterelnök, Mart Laar kismonográfiája is, valamint Teller Ede Huszadik századi utazás tudományban és politikában című alkotása. Szintén tavaly jelentettük meg Szerencsés Károly Az ítélet: halál – Magyar miniszterelnökök a bíróság előtt című munkáját is.

– Név szerint kiket támogattak az elmúlt években?

– A teljesség igénye nélkül mondhatok néhány ismert nevet. De még egyszer hangsúlyozom, nagyon sok arra érdemes „ismeretlent” is támogattunk. Pályázott és nyert például Anderle Ádám, a szegedi egyetem professzora, Salamon Konrád, az ELTE tanszékvezetője, Belényi Gyula és Raffay Ernő, a Károli Gáspár Református Egyetemről, Horváth Miklós és Szakály Sándor hadtörténészek, Gereben Ágnes, aki ruszisztikával foglalkozik, Molnár Imre, akinek Eszterházy Jánossal kapcsolatos kutatásait támogattuk, Zichy Mihály, akinek Kéthly Annával foglalkozó kutatásait finanszíroztuk. Vígh Károly Teleki Pál miniszterelnökről készült munkáját tartottuk támogatásra érdemesnek. Teret adtunk annak is, hogy a kor egykori formálói, alakítói megírják gondolataikat, visszaemlékezéseit. Így lehetőséget kapott többek között Csicsery-Rónay István, Horváth János, Boross Imre, Csoóri Sándor. Nagyon sok tudóst támogattunk, mindenki a saját szakterületével tudott pályázni és egyáltalán nem érdekelt bennünket a pártállásuk. Létrehoztunk különböző kutatócsoportokat is, például a kisebbségkutatás területén, a rendszerváltoztatás vizsgálatára, a XX. század választásainak elemzésére. Támogattunk határon túli magyar kollégákat is munkájukban. Segítettünk olyan dokumentumfilmek elkészítésében, amelyekben a XX. század érdekes történelmi személyiségeit mutatják be. Így támogattuk a Horthy István kormányzóhelyettes özvegyéről, gróf Edelsheim Gyulai Ilonáról készített film elkészítését. De segítette alapítványunk a Bokor Péter-Hanák Gábor vezette Történeti Interjúk Tárának portréfilmkészítéseit is.

– Hogyan tovább?

– Folytatjuk a tudományos munkát, a kutatócsoportjaink működnek, az egyéni kutatásokat is finanszírozzuk, igaz, szerényebb mértékben. Vannak könyvek kiadására, konferenciák szervezésére vonatkozó terveink is. Azt hiszem, Márai Sándor szavai a mi helyzetünkre is találóak, s intően üzennek a döntéshozóknak. „Övék a felelősség, s a nemzeté, amely ezt tűri.”