Harc a gyerekek lelkéért
Az élőláncokba beállított kisiskolások, a mocskolódó, trágárságba forduló „pedagógustüntetések”, a celebek és diákszónokok által hangoztatott jelszavak, valamint a szakszervezetek bérkövetelései uralják a közbeszédet. Arról azonban kevés szó esik, mit jelent valójában a közoktatás liberalizációja. Merre kellene haladnia a közoktatásnak a liberálisok szerint?
Az óriási médiafigyelem közepette zajló, elsősorban káoszteremtő céllal meghirdetett utcai megmozdulások sem feledtetik a tényt, hogy a pedagógustársadalom 80 százaléka tavasszal is, és most ősszel is távol tartotta magát az elsősorban a Soros Györgyhöz köthető NGO-k által támogatott diák- és tanárszervezetek által rendezett tüntetésektől. Ám arról kevés szó esik, milyen, a magyar oktatás minőségét gyalázó jelszavak hangzottak el a celebek és a diákok részéről a színpadokról. Pedig sokatmondóak a követelések. NoÁr (Molnár Áron) egyenesen hadat üzent a tantárgyaknak, száműzné az iskolából az irodalmat, a történelmet, a természettudományos és művészeti tárgyakat, de még a testnevelést is. Hiszen mint többször elhangzott, a diákévek arra valók, hogy a gyerek jól érezze magát.
Hasonló szellemben nyilvánultak meg az ellenzéki képviselők is a Momentum kezdeményezésére megtartott parlamenti vitanapon is, amelyen komoly hangsúlyt kaptak az olyan liberális követelések is, mint az iskolák és a tanárok autonómiája, a tananyag radikális csökkentése, új nemzeti alaptanterv kidolgozása. Ezeket az egyházi iskolákban tanító tanárok úgynevezett tanárballagásán is zászlajukra tűzték a tüntetők. Ahhoz, hogy pontosan megértsük e jelszavak valódi tartalmát, érdemes fellapozni Patrick J. Deneen amerikai politológus A liberalizmus kudarca című könyvét.
Száműzni a tudást az iskolákból?
Deneen szerint a liberális oktatáspolitikának sikerült leválasztani a kultúrát az oktatásról. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a ma iskolájának nem feladata, hogy átadja a következő nemzedéknek a tudást és képességet, hogy eligazodjék az emberi kultúra kincseiben. Nincs szükség arra, hogy a diákok megismerjék a történelem fő vonalait, a nemzetek gondolkodását formáló fontos könyveket, de még a képzőművészetek és a zene világa sem érdemes rá, hogy legalább alapszinten megismertessék a fiatalokkal. Még a természettudományokkal is csak olyan mélységben kell foglalkozni, ami nem terheli meg a gyerekeket. Deneen szerint a liberális oktatásnak minden tekintetben igazodnia kell a globális nagyvállalatok és a hadiipar igényeihez. Ez lefordítva annyit jelent, hogy az írás, olvasás és elemi számoláson túli ismeretek elsajátításán túl nem érdemes sok időt és energiát pazarolni továbbiakra. A tantárgyak helyét át kell venniük az úgynevezett műveltségi területeknek. Bizonyos dolgokkal szemben azonban a liberális oktatáspolitikusok csöppet sem elnézőek. Vörös posztó a szemükben minden olyan ismeret, amely a lokális érzeteket erősítené, ezért például a nemzeti történelmet, irodalmat, a helyi közösségek által felhalmozott tudást a lehető legnagyobb mértékben száműzni kell a tananyagból. Hiszen a nemzet, a helyi közösségek, a család a liberális gondolkodás szerint béklyóba zárják az embert.
Deneen szerint a liberális gondolkodásban nincs helye a nevelésnek sem, hiszen az ember eredendően szabadnak születik, az oktatási rendszernek pusztán e szabadság kiteljesítésére kell törekednie. Az esetleg emiatt jelentkező iskolai konfliktusokat a liberálisok az úgynevezett érzékenyítéssel igyekeznek megelőzni. A fő jelszó az elfogadás, a tolerancia és a másság tisztelete, akkor is, ha ez a személyiség torzulásához vezet.
Mindebből következik, hogy a liberális gondolkodás szerint az államnak nem lehet szerepe abban, mit és hogyan tanítsanak az iskolában. Az intézményeknek, a tanároknak maguknak kell dönteniük róla, mit ítélnek hasznos ismeretnek a jövő munkavállalói számára.
Deneen igazságának elfogadásához talán elegendő, ha felidézzük, miként söpört végig a nyugati civilizáción a woke-kultúra, amelynek nevében megkezdődhetett a könyvégetés, a szobordöntögetés, más műalkotások megrongálása, elpusztítása.
Konzervált gyermeki létállapot
A magyar közoktatásból a rendszerváltoztatás idején a liberális gondolkodás igyekezett kisöpörni a doktriner kommunista oktatáspolitika eszközrendszerét. A pedagógusok óriási lendülettel vetették bele magukat az iskolák megújításába. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a szabadság ideálja néhány évtized alatt miként fajul totális hatalomra törő, emberellenes ideológiává. Az első figyelmeztető jelek azonban az 1994-ben hatalomra került szocialista–szabad demokrata kormánykoalíció és Magyar Bálint liberális oktatási miniszter tevékenysége idején kezdtek megmutatkozni, hogy a kétezres évek közepén, második minisztersége alatt végképp láthatóvá váljanak a problémák. Akkoriban kevesen merték felemelni szavukat a meghirdetett oktatási elvek ellen. Egyikük, Sáska Géza oktatáskutató, aki hosszú évekig a táltosképzőnek is nevezett Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium igazgatója volt, 2006-ban a Pedagógiai Szemlében közzétett vitairatában azonban már előre jelezte a közoktatás mai problémáit.
Az oktatáskutató már akkor leírta: a liberális oktatáspolitika az antiintellektuális erényeket dicséri, elutasítja az észkultuszt, leértékeli a tudást és a teljesítményt, ezért szűkíti a képzés erőfeszítést kívánó elemeit. Idézi azokat a minisztériumi állásfoglalásokat, amelyek szerint (az akkori) tankönyvekben nyomasztó a tudást kínáló szöveg túlsúlya, magas a hosszú mondatok aránya. És természetesen e minisztériumi törekvés következménye volt az osztályozás és buktatás tilalma. Az elképzelések között pedig komoly hangsúlyt kapott a tananyag radikális csökkentése mellett, hogy a tantárgyak helyét vegyék át azok a komplex órák, amelyek tíz műveltségi terület szerint tárgyalják az európai kultúrát. Mint Sáska Géza vitairatában leszögezte, a liberális oktatáspolitika szerint az iskola nem a felnőtt életre akarja felkészíteni a diákokat, hanem gyermeki létállapotot konzerválná gyakorlatilag a nagykorúságig. Az oktatáskutató nem értett egyet azzal sem, hogy az értelmi, érzelmi nevelés helyett a pedagógia fő célja a homályos tartalmú kulcskompetenciák és alapkészségek fejlesztése legyen.
A vitairat azzal a liberális követelménnyel is szembeszállt, amely szerint az iskoláknak és a pedagógusoknak teljes autonómiát kell élvezniük a munkájuk során. Szerinte ez oda vezet, hogy óriási különbségek alakulnak ki az egyes régiók, települések vagy akár az egyes iskolák színvonala között. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy a leszakadó vidékeken élő gyerekeknek esélyük se legyen kitörni születésük által meghatározott helyzetükből, vagyis a társadalmi felemelkedésre. A liberális oktatáspolitika, az intézményi és a tanári autonómia következményei egyébként legszélsőségesebben az USA-ban mutatkoznak meg, ahol az utóbbi húsz évben gyakorlatilag leállt a társadalmi mobilizáció, konzerválva az uralkodó liberális elitek hatalmát.
Műhelyek kerestetnek
A mai pedagóguskar persze nincs egyszerű helyzetben az iskolák körül felkorbácsolt hisztéria közepette. A tanárok 80 százaléka ugyan távolról figyeli a liberális kardcsörtetést, ám nem lehet tovább halogatni, hogy bizonyos kérdésekre éppen a gyerekek érdekében választ találjanak. A szakmák képviselőinek valóban dűlőre kell jutniuk abban, mely tantárgyból milyen mélységű ismeretanyagot kell átadni a diákoknak, és mit érdemes elhagyni. Pontosan meg kell fogalmazni, hogy a konzervatív oktatás- és neveléstudomány milyen értékeket képvisel, és ezeket vállalni a balliberális politikai és médiatámadások ellenében is. És persze elengedhetetlen, hogy az ideológiai jelszavakról valahogyan leválasszuk az érdekvédelmi küzdelmeket, a bérköveteléseket, a munkaterhek csökkentésének igényét. Ebben a munkában az egyetemi műhelyek nagy részére nem számíthatnak a pedagógusok, hiszen azok zömmel a liberális eszmerendszer bűvöletében élnek még ma is. A tanároknak saját kollégáikkal összefogva kell választ találniuk a kérdésekre, a saját tapasztalataikra, tudásukra és a mai viharzások közepette is megmutatkozó ép ösztöneikre támaszkodva.
