Aki először jár itt, az úgy gondolja, keresztül kell mennie a szövetség székházán, hogy a veteránotthonokhoz jusson. Ez persze nem így van, mert nem minden út vezet a székházon keresztül, az épületet megkerülve is célhoz juthatunk.

A tavaly átadott lakásokban és a szociális jelleggel működő bajtársak otthonában időről időre magasra csapnak az indulatok. Nem véletlen tehát, hogy elképesztő hírek keringenek a Szabadságharcosokért Alapítvány tulajdonában lévő lakótelepről is. Régi cellatársak besúgót vélnek felfedezni egymásban, kétségbeesetten és görcsösen próbálják meg eldönteni, ki az igazi forradalmár, ki jogosult arra, hogy egyáltalán a telepen éljen. Gyanakodva tekintenek a kivégzett lányára, amiért az állítólag naponta más és más férfi ismerősét fogadja az édesapja révén neki juttatott lakásban. De nemcsak a prostitúcióval megvádolt fiatalasszonynak kell elviselnie a bizalmatlan tekinteteket, hanem másoknak is, hiszen a Nemzetbiztonsági Hivatal által végzett vizsgálat negatív eredménye ellenére tartja magát az a feltételezés, hogy az idős, az élet által meggyötört embereket lehallgatják. A viszály mögött egyesek a Göncz Árpád belső köreihez tartozó Wittner Mária, valamint Pongrátz Gergely ellentétét sejtik. Hogy mindennek mennyi a valóságalapja, pontosan nem lehet tudni.

A gyanú árnyéka

Félnek a májusban bekövetkezett változástól, félnek, hogy olyan ember is bekerült az alapítvány kuratóriumába, aki négy évvel ezelőtt még Recskkel fenyegetőzött.

Az elkeseredett, megrokkant férfi, aki órákon keresztül sorolta megpróbáltatásait, harcait az elmúlt rendszer ellen, váratlanul abbahagyta a panaszáradatot, és kérte, felejtsünk el mindent, amit hallottunk tőle. Hosszas unszolásra ismerte csak el: fél.

Marjai József nem fél. Tizenöt évre ítélték az egykori nagy reményű bokszolót, tizenkettőt ült le.

– Nem mai keletűek a problémák. Nem akarok neveket mondani, de bizony vannak a telepen olyanok, akik a másik oldalon álltak, vagy éppen lenne hol lakniuk, csak a rózsadombi öröklakásukat a fiukra-lányukra hagyták.

Az őszes hajú, egyik cigarettáról a másikra gyújtó férfi kis szünet után folytatta:

– Ez a Wittner-dolog engem annyira zavart, hogy megkérdeztem Marikát: "Mondjad már meg, mi igaz abból, amit felőled beszélnek, hogy loptál, raboltál a forradalomban, csecsemőt dobtál ki a rózsadombi óvoda ablakán…" Azt mondta, még csak a vádiratában sincs szó ilyesmiről. Én elhittem neki, bár azt máig nem értem, miért ő kapta a legmagasabb ötvenhatos kitüntetést, amikor én nagyon jól tudom, mit csinált ő ötvenhatban.

Mennyország és pokol

Pongrátz Gergely, az ’56-os Világszövetség elnöke:

– Ezt a lakótelepet – s ezt igazából senki sem vitatja – én hoztam létre, talpaltam ki. Annak idején Roik János, az ’56-os szövetség elnöke a felavatás napján azt mondta: Pongrátz-gettó. Pedig amikor én három évvel ezelőtt végleg hazajöttem, azt gondoltam, mennyország lesz ez a hely. Tudtam, sok ötvenhatos rendkívül nehéz helyzetben él, borzasztó nagy gondjaik vannak, nemcsak anyagi gondok, hanem lakásproblémák is. Ezen akartam segíteni, és ezért egy idő után már nagyon erőszakosan kértem a kormány támogatását. Antall hozzájárult, látta a szükségességét. Akkor még az egész laktanyáról volt szó. Meg is kaptuk volna, csak azt kérte tőlem a kormány, hogy hozzam létre az ötvenhatos egységet. Ez lehetetlen volt. Az irigység, féltékenység, hogy miért én csinálom, megakadályozta az összefogást. Rengeteg ötlettel jöttek elő a hangadók, de nem csináltak semmit. Annyit elértek, hogy mi sem tudtuk az eredeti elképzeléseinket megvalósítani. Ők nem láttak ebben üzletet, én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy azért, mert segítek másokon, csinálom, csak a rúgásokat és a rágalmakat kapjam. Hát szükségem van nekem erre?

Októberben kaptam egy infarktust. Amikor a kórházból elengedtek, ide jöttem vissza. Két szobám van itt, és egy orosz katonai ágyon aludtam akkor. Nekem Arizonában volt egy tanyám. A két fiam eladta a birtokot, abból a pénzből vettem egy fél házat. Nem a Rózsadombon, nem a Belvárosban, hanem Gyálon. Borzasztó rossz állapotban volt, rendbe kellett hozni. Közben itt laktam, és kaptam a kuratórium titkárától egy levelet, amelyben közli, hogy a 8 ezer forintos lakbéremet felemelik havi 15 ezer forintra. Amikor idejöttem és láttam, hogy készül ez a két épület, a mennyországban éreztem magam. Mert tudtam, hogy az én álmom megvalósul. Most, kérem, ez pokollá vált.

Az otthon egyik befolyásos lakója arról próbált meggyőzni, hogy Pongrátz Gergely elsikkasztott 89 millió dollárt. – Nevetséges – válaszolta a szövetség elnöke. – Három év alatt Ausztráliától Kanadáig mindent beleértve 22 ezer dollárt kaptunk. A Világszövetségnek most több mint 3 millió forint a vagyona.

Az ’56-osok civakodásáról már elismerte, hogy bizonyos esetekben van alapja az összezördüléseknek.

– Vannak például köztörvényesek is itt a telepen. Nem akarok én bizonyítani semmit, de tudom, hogy vannak olyanok, akik nemcsak hogy nem illetékesek, nem is rászorultak, de kaptak lakást. Míg olyan ötvenhatosok, akik illetékesek lennének és rászorultak, azokat elutasították! A kuratóriumi tagságomról – alelnök is voltam – éppen ezért lemondtam. Akkor lettem én aztán igazán fekete bárány, amikor a lemondólevelemet nyilvánosságra hoztam. Amikor kész lett a telep, a kuratórium úgy döntött, Wittner Mária legyen a lakáskijelölő bizottság alelnöke. A kuratórium utasította őt bizonyos dolgokra, amit ő végrehajtott… Wittner Mária vállalta azt a szerepet, amit én nem.

Megtörtént: idejöttek hozzám, kérve, segítsek, hogy a lakáshoz juthassanak. Mindenkinek azt mondtam: "Menj a Wittner Máriához, de ha engem dicsérsz, akkor biztos, hogy nem kapsz lakást. Minél jobban szidsz, annál biztosabb a lakás." A kuratórium körül más furcsaságok is vannak. Egyik tagja annak idején Rákosi rendőr századosa volt, az internálási osztály vezetője.

Vezess vagy kövess…

Tudom, hogy Wittner Mária miket beszél rólam összevissza, megkérdőjelezi ötvenhatos szerepemet. Én mindent elismerek, amit Wittner Mária mond, nem vagyok hajlandó vitába szállni vele, se mással. Az, hogy Wittner Máriának milyen a kapcsolata Göncz Árpáddal, az engem nem érdekel, nem is érdekelt soha. Ne haragudjanak, én olyan vagyok, mint a mozdony. Rajta vagyok a vágányokon, tudom azt, hogy mi a célom, hová akarok jutni, és én nem tudok arról letérni. Se jobbra, se balra. Nekem nincs bizonyítani valóm. Ha valaki jobban el tudja végezni azt a munkát, amit én csinálok, ez a szék bármikor a rendelkezésére áll. Nézzék, mi van odaírva a falra: Vezess, vagy kövess, vagy állj félre az útból. Aki sértve érzi magát emiatt, az az ő baja. Ha valaki jobban tud vezetni, mint én, hajlandó vagyok követni. De ha valaki könyököl, a saját érdekeit nézi, nem a közösség érdekeit, azt nem követem.

Kintjártunkkor is hallottunk olyan véleményeket, hogy a környék lakói nem nézik jó szemmel ezt a lakótelepet. Elsősorban a szövetség bejárata előtt felállított két ágyú "szúrja a lakók szemét".

Pongrátz Gergely elmondta: – Két hetvenhatos löveg, olyan, mint a Corvin közben volt. Részei a múzeumnak, amit szintén én hoztam létre. Az beteg, aki olyasmit állít, hogy lövetni akarok. Az sem igaz, hogy bárkit is irritál. Annyira nem igaz, hogy amikor felvetődött ez a kérdés, felhívtam a polgármestert, és megkérdeztem: futott be hozzád panasz amiatt, hogy itt van a két löveg? Azt felelte, nem.

– Az a baj, hogy nem az ötvenhatosok kapták meg a lakásokat, mert a rászorultak körét a kuratórium kitágította.

Ám az sem lett volna jó, ha kiosztották volna a Mátyásföldre fordított négyszázhatvanmillió forintot. Pongrátz véleménye az, hogy akkor az egyik elitta, a másik elkártyázta, szóval szétszórták volna.

– Itt van olyan ötvenhatos, aki másfél millió forint kárpótlást kapott, két hónapra rá idejött hozzám kunyerálni, adtam neki húszezer forintot. Itt nem hatalmi kérdésről van szó.

Augusztus 21-én lesz a Világszövetség kongresszusa, nagyon szeretnék visszavonulni. Egy spanyol közmondás szerint: ha se megfizetve nincs, se megköszönve nincs, akkor miért csináljam? Gondolkozzanak el.

(folytatjuk)