– Miben látja Botos Katalin a bankok felelősségét jelenleg, amikor a hirtelen meggazdagodás lehetősége sokakat csábít?

– Fokozott felelőssége van a bankrendszernek akkor, amikor egy társadalom elkezd megtakarítani és a megtakarításokat beruházássá alakítja. A betétesek nem mérlegelik a bankoknál a kockázatokat, megbíznak a bankszakemberek tudásában, tisztességében. Az elmúlt fél évszázad során Európában relatíve kevés bankcsődre került sor, és ennek döntő többségénél is ügyeltek arra, hogy a betéteseket ne érje kár. A bankrendszer egy bizalmon alapuló rendszer, s a bankok ennek a bizalomnak mindenképpen meg kell, hogy feleljenek.

– A vállalkozók sokszor panaszkodtak az elmúlt négy év során, hogy az állam biztatja őket, ám a hitelforrások szűkösek, a pénzintézetek pedig teljesíthetetlen garanciákat kérnek tőlük. Miért van ez így? Mit tehet például az a kezdő vállalkozó, akinek csak jó ötletei vannak, anyagi fedezet nélkül?

– A világon minden hitelügyletnél az történik, hogy pusztán ötleteket ritkán finanszíroznak. A hitelezés egyik alapszabálya, hogy meghatározott saját erőt mindenhol megkövetelnek. Ez eleve azt jelenti, ha az illető bukik, akkor a saját pénzét is elveszíti. Ötletfinanszírozásra kockázatkezelő társaságok az alkalmasak. Sajnos, a kockázati tőketársaságokról szóló törvény nem készült el az elmúlt négy évben, bár nem is ez a fő akadály, az igazi gond az, hogy kevés a kockázati tőke: nagy cég kicsi pénze, beletéve egy vállalkozásba, ami egy kisvállalkozónak nagy pénzt jelent, ez hiányzik Magyarországon. Általában tőkeszegény a magyarországi gazdaság. Az előbb említettem, hogy a bankoknak a hitelezési politikájukban nagyon kell vigyázniuk, hogy mibe teszik bele a betétesek pénzét, mert az az én kalandom a te pénzeddel, tehát akik itt döntenek, a mások pénzével játszanak, ezért csak felelős döntéseket hozhatnak. A bankoknak tőkeerőseknek kell lenniük, a saját tőkéjük egy bizonyos százalékig fedezetet ad a kockázatvállalásra, másrészt amikor érzékelhető, hogy a kockázat "beesik", tehát a pénz nem folyik vissza, akkor az illetőnek a vagyonából vagy jövedelméből levonják. Ez az, amiért a magyarországi vállalkozók panaszkodtak. Ők sok kockázati tőketársaságot szerettek volna látni, mivel tőkeszegények voltak. Ezen a helyzeten még normális piaci viszonyok mellett is nehéz változtatni, hát még egy átmeneti időszakban, ahol a törvényi rendelkezések hiánya lefékezi a vállalkozók tevékenységét. Ezért szorgalmaztam, hogy a kiegészítő törvényeket is hozzák meg,. így a befektetési alapról, a pénzintézeti, az OBA-törvényt, amelyek mind a kockázat minimalizálására, illetve a belső károk fedezésére irányultak.

– Mégis, mi gátolta a bankrendszert, hogy a vállalkozásokat jobban finanszírozza?

– Azzal kezdeném, hogy 3000 milliárd forint körül van a magyarországi bankrendszer mérlegfőösszege. A Hitelgarancia Rt.-nek 4 milliárd forint alaptőkéje van, amit nemrég szándékoztak megemelni, de 50 milliárd is kevés lenne ahhoz, hogy a bankokat bátrabb hitelezésre ösztönözze. A bankrendszer akkor tud finanszírozni, ha azt mondja a kisvállalkozó: van egy ötletem, de mellettem tőkéstársként már megnyertem az állam egyik befektető vállalatát, és ez a vállalat beszáll mellém társnak, s azt mondja, akkor szállok ki, ha ez a kisvállalkozás megerősödik. Ebben az esetben elmegyek a garanciavállaló intézményhez, kapok még egy garanciát, és kérem, ilyen feltételek mellett a 3000 milliárd forintos mérlegfőösszegű bankrendszer sokkal több vállalkozást finanszíroz. Tehát nem abszolút hiány van, mert kölcsönt mindig lehet szerezni, ha jó ötletek vannak, hanem a biztonságos befektetők szűkössége, a garanciális viszonyok ki nem építettsége akadályozta a bankrendszert, hogy a vállalkozásokat jobban tudja finanszírozni. Ezért amikor államtitkárként, majd tárca nélküli miniszterként felvázoltam a bankrendszerről, pénzintézetekről szóló törvényt, javasoltam, hogy hozzuk létre ezeket a kiegészítő intézményeket, s a privatizációs kérdésben a törvényi rendelkezésnél sokkal nagyobb összegeket adjunk ezekre az alapokra. Nem értettem egyet a javaslattal, hogy ebből törlesszük a régi adósságokat, s azzal sem, hogy a folyó kiadásokat – annak ellenére, hogy a világ összes kormánya a deficit fedezésére akarja felhasználni a privatizációs bevételeket -, hanem azt mondtam, hogy a privatizációs bevételeket nekünk elsősorban ezen garanciális intézmények tőkealapjainak a megerősítésére kellene fordítanunk, és ez az, ami hiányzott. A vállalkozók panaszát értjük, mert az egész magyarországi gazdaság tőkeszegény volt. Illúzió volt a politikai élet szereplőitől, hogy a piac majd segíti a tőke gyűjtését; hitelből ugyanis nem lehet – nem szabad! – tőkét csinálni. A piac a tőkeproblémát nem tudja gyorsan megoldani, csak úgy, ha radikálisan differenciálja a jövedelmeket, ebben az esetben viszont elveszett a szociális piacgazdaság. Mert akkor tud valaki hirtelen nagy összegű tőkéhez jutni, ha a másiktól "ellopja".

– Ön mindig is vallotta, hogy a szociális érzékenység nélkülözhetetlen eleme a kibontakozó piacgazdaságnak. Mennyire jött létre a szociális piacgazdaság Magyarországon, létrejöhetett-e az átmenet nehézségeit ismerve?

– Én nem is a szociális piacgazdaságot hangsúlyoznám, hanem a piacgazdaságra való átmenet fázisát, aminek egyrészt szociálisnak kell lennie, gondoskodni a szociális feszültségek kezeléséről, másrészt pedig hitelgaranciát. A szociális piacgazdaság mindenképpen azt jelenti, hogy az állampolgárok legszegényebb rétegeinek a megélhetését biztosítom, de ez nem feltétlenül halak osztogatásával, hanem a háló biztosításával oldható meg. Ebbe a hálóba beletartozik az is, hogy a betétem a bankban megmarad. A németek a II. világháború után például 100 névre szóló kötvényekkel pótolták ki a bankokban az elveszett pénzt, vagyis ez részben azért volt szociális piacgazdaság, mert konszolidálta a bankokat, s így a legszegényebb rétegek is talpon tudtak maradni, kis megtakarított pénzecskéjük nem veszett oda…

– Az előbb említette a szociális hálót. Mennyire jött létre ez az elmúlt négy évben?

– Kétségtelen, hogy van szegénység az országban, ezt hiba lenne tagadni, nagyon jelentős azonban a jövedelemosztogatásos, juttatásos módszer, amely nem kötődött teljesítményhez, és így egy fogyasztási színvonalat stabilizált, ez megmaradt. Mindenféle munkanélküli-segélyezésről van szó, annak különböző válfajairól, tehát megteremtődött egy háló, de az több okból nem volt szerencsés. Különböző munkaügyi, nemzetközi ajánlásokat kellett betartanunk, pedig egy átmeneti gazdaságban megfontolandó, m az, amit feltétlenül betartunk. Úgy érzem, hogy egyrészt a juttatások rendszerének alapos átgondolása, ennek teljesítményhez, adott esetben közmunkához való kötődése hasznos, elfogadhatóbb lett volna a társadalom számára, és ilyen értelemben maga a megvalósult háló is átbogozásra szorulna, másrészt a legnagyobb hibának azt tartom, hogy a piaci illúzió hitében relatíve szétforgácsolt pénzeszközökkel nem tudtunk hatékonyan fellépni a munkahelyteremtés érdekében. Ezért terjedt el a feketemunka, aminél nem fizetik meg a közterheket, és így egyre több lyuk lett az ország amúgy is lyukacsos zsebén, amin nemcsak pottyant, hanem ki is ömlött sok pénz. Sajnos, az is tény, hogy míg a nemzetközi munkaügyi szervezetek ajánlásait mindig figyelembe vettük, a közterhek fizetésére nem fordítottunk gondot. A társadalom elsősorban a kedvező dolgokat vette át eddig a nyugat-európai gyakorlatból, ami viszont kötelezettségeket jelentett, azt elfelejtette.

– Kérem, fejtse ki röviden véleményét a kormányprogramról!

– Ebben a programban nagyon sok jó kívánság hangzik el a jövőre vonatkozóan, a probléma csak az: tudjuk, hogy mi lesz hosszú távon, de azt nem, hogy addig mi lesz, tehát az átmeneti időszakban. Szép, szép, hogy a program központi gondolata a modernizáció, de ezt már rengetegszer hallottuk, és lehet, hogy igazuk van azoknak, akik úgy érzik: az egész programnak kissé pártkongresszusi jellege van. Vajon van-e különbség a között, amit az elmúlt rendszerben hallottunk és a mostani szlogenek között – kérdezhetném némi joggal. A jelenlegi modernizációnak viszont, szemben a múlttal, szinte azonnal kell piacilag megmérettetnie, kérdés, hogy ezt a folyamatot a tőketársaságok és a bankok miképpen tudják majd segíteni.

– Hogyan vélekedik az IMF és a Világbank szigorítást jelentő javaslatairól?

– Nem tud nekünk az IMF olyan tanácsot adni, amit magunknak ne kellene megvalósítanunk. Sok sablonos elem van az ajánlásokban, pedig egy átmeneti gazdaságban strukturáltabb közelítés szükséges. Az IMF mindig fogyasztásmegszorító politikát javasol, a nemzetközi tőke érdekében. De lássuk már be, hogy csak abból a tyúkból jön aranytojás, amelyik éélve marad. A tőkéseknek valóban gazdagnak kell lennie, hogy a munkásnak legyen kenyere. Én azonban azt hangsúlyozom, hogy hogy a hazai fogyasztás sok iparágnak elsődleges piaca, és ha azt ellehetetlenítjük, akkor az iparágat lehetetlenítjük el, és akkor nincs jövedelem, nincs adóbefizetés. Visszatérve a kormányprogramra, nagy kérdés: vajon az új kormány el tudja-e fogadtatni a lakossággal azt, hogy a megszorítás az ára annak, hogy majd perspektivikusan kimásszunk ebből az adósságcsapdából.

– Egyesek törvénytelennek tartják azt, hogy Soros György egyik alapítványán keresztül tulajdonrészt kíván szerezni az OTP-ben. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Törvénytelenségről nincs szó, de a bankstruktúráról alkotott kormányzati elképzelések kérdése, hogy milyen versenyhelyzetbe akarja hozni ezt a bankot az alapító, illetve a tőkeemelő által megfogalmazott célokkal a kormányzat egyetért-e, vagy sem. Rendkívül fontos lenne, hogy a lakosság bankja a lakosságé legyen, s ennek tulajdonlási feltételeit meg kellene teremteni a privatizáció során. Ez kormányzati döntést igényel, s az is igen lényeges, hogy az egész ügylet a legteljesebb nyilvánosság előtt történjék.

– Ön a választások után lemondott a bankfelügyelet elnöki posztjáról, mondván, hogy az ÁBF elnökének lenni bizalmi állás. Mi a véleménye arról, hogy az MNB elnökére, Bod Péter Ákosra nyomás nehezedik annak érdekében: mondjon le ő is?

– Egy jegybanki poszt fokozottan bizalmi állást jelent. Úgy gondolom, hogy a kormányzatnak indokolt lett volna megvárnia azokat a lépéseket, amelyeknél a jegybank és kormány politikájának esetleges konfliktusa világossá válik. Ez így lett volna elegáns. Igaz, hogy egy parlament alá tartozó intézményről van szó, s egy ilyen célre orientált törvénymódosítás nem igazán szalonképes, de az adott helyzetben a koalíció olyan többséggel rendelkezik, amellyel bármit meg tud valósítani, ha akar. Egyébként szeretném látni azokat az értékeléseket, amelyek az elmúlt időszak monetáris politikájára vonatkoznak. Mindenki számára világos azonban, ugye, hogy a jegybank elnöke nem egyedül hozta meg ilyen természetű döntéseit. A megszülető monetáris döntések kollektív döntések voltak. Lehet, hogy ezt lehetne jobban csinálni, de én azt gondolom, ennek inkább a műhelymunka javítása lenne az előfeltétele.