Van esély a békére

– Az unió luxembourgi bírósága november elején utasította el a Minority SafePacknek, az Egymillió Aláírás a Sokszínű Európáért nevű, döntően erdélyi magyar és tiroli német polgári kezdeményezésnek az őshonos kisebbségek nemzeti és nyelvi védelmének erősítésére benyújtott keresetét, mondván: „Amit lehetett a kisebbségek érdekében, azt az unió már megtette, a többi a tagállamok dolga.” Mint neveltetéséből adódóan a szórványmagyarság ügyeinek emberöltő óta feltétlen szolgálója és a parlament illetékes bizottságának elnöke, mennyire tartja flegmának és igazságtalannak a bíróság döntését?

– Magam továbbmegyek a minősítéssel, én egyenesen felháborítónak tartom az európai bíróság döntését csakúgy, mint az Európai Bizottságét is, amely szintén nemes egyszerűséggel söpörte le az asztalról azt a több mint egymillió aláírást, amit a polgári kezdeményezés lelkes aktivistái a kontinens országaiban élő kisebbségek körében összegyűjtöttek. Az akció lényege, hogy legyen az unión belül egy, a nemzeti kisebbségeket védő normarendszer, illetve mechanizmus. Az elutasítás ellenére is úgy gondolom, ezt a küzdelmet a FUEN, az Európai Népcsoportok Föderális Uniója, annak tagszervezetei és a határon túli magyar pártok sem fogják feladni, és minden bizonnyal fellebbezéssel élnek a bírósági döntés ellen. De azt se felejtsük el, hogy közben egy másik polgári kezdeményezés is útjára indult, amit a Székely Nemzeti Tanács fémjelez és amely hét európai országból már szintén több mint egymillió aláírást gyűjtött össze, bizonyítva ezzel, hogy a kisebbségek helyzete nem tekinthető megoldottnak. Ennek benyújtása azonban még azért nem történt meg, mert a nemzeti tanács egy olyan, a jövő évi választások után hivatalba lépő bizottságra számít, amely valóban hajlandó lesz érdemben is foglalkozni az európai kisebbségi léttel.

– Hasonló kétszínűségre vall, hogy miközben az Európai Parlament képviselőinek a többsége egyénileg pártolja és támogatja a kisebbségek jogérvényesítési küzdelmét, aközben az uniós döntéshozók mégis az ellenkezőjét hirdetik ki?

– Európa összlakosságának a tíz százaléka, azaz 50 millió ember él kisebbségi sorban, közülük is például a magyarok és a tiroli németek jelentős létszámban joggal vélik úgy, hogy az unió kisebbségvédelmi rendszere nem megfelelő, amivel az európai bizottság és a luxembourgi bíróság is messzemenőkig tisztában van. Ellenszenves viselkedésük azért érthetetlen, mert az Európa Tanácsnak van már egy aránylag fejlett kisebbségi rendszere, a regionális nyelvek európai chartája, sőt kisebbségi keretvédelmi egyezménye is. Ennek ismeretében ha csak annyit sikerülne elérni, hogy a tanács normarendszerét az unió hajlandó lenne elfogadni, már akkor is előbbre tartanánk. Ráadásul a lisszaboni szerződés elő is írja, hogy az uniónak csatlakoznia kell a tanács emberi jogi egyezményéhez és emberijog-védelmi mechanizmusaihoz.

– Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy miközben az unió a globalizmust gyengítő kisebbségvédelemről azt állítja, hogy csak tagállami hatáskör, addig például a tagországok gázellátását már központilag kívánná levezényelni.

– Ez pedig azért egyszerre nevetséges és felháborító, mert a gázelosztás kérdése valóban nem uniós hatáskör. Ha szerintük a kisebbségvédelem sem az, akkor hasonlóan a gázelosztási kérdéséhez, a kisebbségek védelme területén is hozni lehetne bizonyos szabályozást, annál inkább, mert ez tényleg az unió feladata. Bízom benne, hogy idővel eredményt fogunk elérni, csak addig nehogy feladják a reményt és beolvadjanak a kontinens kisebbségei, mert a központi időhúzás igazából erre megy ki.

– Régebben a kisebbségi ügyek, a nemzetpolitikai kérdések az ön bizottságához tartoztak, de 2011-ben kikerült hatáskörükből, és maradt a végrehajtó hatalom feletti ellenőrzés, illetve a parlamenti diplomácia, amiről az átlagembernek ugyancsak kevés az ismerete.

– A kisebbségpolitika ezzel együtt a parlamenti diplomáciában továbbra is jelentős, sőt kiemelkedő szerepet tölt be, ezért én nem érzékelem és látom gyengülésnek a 2011-es döntést a parlament életében, hanem éppen erősödésnek, hiszen azóta egy önálló bizottság, a Nemzeti összetartozás bizottsága foglalkozik naprakészen a külhoni magyarokat érintő kérdésekkel. Tagjai Pánczél Károly képviselőtársam elnökletével napi szinten tartják a kapcsolatot a határon túli magyar vezetőkkel és foglalkoznak az adódó problémákkal. Mi, a Külügyi bizottság akkor tárgyalunk kisebbségi kérdéseket, amikor államközi kapcsolatokat érintenek. Ilyen esetekben meghallgatásra behívjuk az illetékes szereplőket, vezetőket, majd ha szükséges, állásfoglalást fogalmazunk meg és teszünk közzé, legutóbb például a munkácsi várban történt szobordöntésről, illetve kulcsfontosságú ügyekben határozati javaslatot terjesztünk az országgyűlés plenáris ülése elé elfogadásra. Folyamatosan figyelemmel kísérjük a fontosabb külpolitikai történéseket, szükség esetén meghallgatásokat szervezünk itthon, illetve külföldi üléseken veszünk részt. Feladatunk az is, hogy minden leendő nagykövetjelöltet még a kinevezése előtt meghallgassunk és alkalmasságáról szavazással döntsünk. Önöket is azért kellett kicsit megvárakoztatni, mert éppen az egyiptomi jelölt volt soron.

– Említette az imént a bizottsági állásfoglalások jelentőségét, a legutóbbit a kárpátaljai kegyetlenkedés, azaz a munkácsi várban felállított turulszobor ledöntése kapcsán adták ki. Lesz-e a tiltakozásnak foganatja?

– A munkácsi barbár cselekmény az egyetemes kulturális örökség meggyalázását és a kárpátaljai magyarság megszégyenítését célozza, nyílt szándéka szerint alá akarja aknázni a magyar–ukrán kapcsolatokat, amelyekért pedig oly sok erőfeszítést teszünk. Egy ilyen akció nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a háború végleg maga alá gyűrje az eddigi eredményeket, betemetve a kommunikáció keskeny csatornáit is. Ami történt, az nemcsak lábbal tiprása kárpátaljai történelmünknek, a munkácsi várnak, a turulszobornak, hanem nyílt lejáratása Pákh Imrének, aki a város hűséges szülötteként adományozta az alkotást Munkácsnak. Azért is bízom abban, hogy ez a gaztett a központi ukrán hatalom támogatását sem fogja elnyerni, mert időközben már a munkácsi városi tanács egyhangúlag elítélte a brutalitást. Mi továbbra is elvárjuk, amit az állásfoglalásunk is tartalmaz, hogy Ukrajna határolódjon el a történtektől és mielőbb találjuk meg a módját, hogy visszakerüljön a helyére a munkácsi turulszobor.

– A magyar közvélemény viszont úgy érzi, most telt be a pohár, hiszen miközben fogadjuk, etetjük, segélyezzük, iskoláztatjuk és elszállásoljuk a menekülőket, sőt már sebesült ukrán katonákat is ápolunk magyar kórházakban, addig sok menekülő márkás terepjáróból üzletel vagy Budapesten ingyen kapott konzerveket és gyógyszereket árul Kárpátalján, amit az ukrán nacionalisták azzal köszönnek meg, hogy múltunk gyalázásával köpik szembe jelenünket, ami felháborító.

– Sajnos így van, kár lenne tagadni. Szerintem a tetteiért mindenki saját maga a felelős, így a munkácsi polgármester és a Baloha klán tagjai is, akik a turuldöntés hátterében állnak és akik azáltal próbálják az elfogadottságukat növelni, hogy feszültséget szítanak a magyarok és az ukránok között, a magyarok kárára. Ugyanakkor akik valóban a háború borzalmai elől menekülnek, azoknak támogatást kell adnunk, hiszen tudnunk kell, hogy van ukrán szenvedés is, nem csak magyar. Ugyanakkor persze a háború nem szolgáltathat ürügyet a kárpátaljai magyarok jogainak megsértéséhez, ezért elvárjuk, hogy a háborút követően átfogó megállapodásban között rendezzük a magyarság helyzetét, és kapja vissza azokat a jogokat, amelyeket szerzett jogoknak tekintünk és amelyeket nemzetközi előírások alapján el sem lehetne venni az adott nemzeti közösségtől.

– Egy ilyen megállapodásra a jelenlegi, gyakran színészkedő és követelőző, olykor pedig hazudozó ukrán vezetéssel, élükön Volodimir Zelenszkijjel lát reális esélyt?

– Számunkra másodlagos kérdés az, hogy melyik ukrán vezetéssel fogjuk ezt a megállapodást megkötni és végrehajtani, ahhoz viszont ragaszkodunk, hogy mindenféleképpen megkössük és végre is hajtsuk.

– Satuba szorultunk, miközben északon háború dúl, és délen migránsok ezrei rohamozzák a határkerítést, aközben a szlovákok, akiknek a történelme ráférne egy Trianonról készült képeslap hátuljára, a szégyenteljes beneši dekrétumokra hivatkozva akarnak magyar tulajdonú földeket elvenni Pozsony környékén.

– Minden vitás esetet, történést a maga helyén és környezetében kell értékelni, ami állandó figyelést, tárgyilagos elemzést igényel, ez a diplomácia egyik legfontosabb feladata. Az, hogy Szerbiában már eljutottunk odáig, hogy közösen haladunk a történelmi megbékélés útján előre, azt bizonyítja, hogy a megegyezés igenis lehetséges. És ha a szerbekkel lehetséges, akkor a szlovákokkal is annak kell lennie! Ha a szlovákok komolyan veszik önmagukat meg a jogállamiságot, nemkülönben a szép európai elveket, akkor egyenesen ordít, hogy nem lehet a mai magyarokat megfosztani a tulajdonuktól és a jogos kártérítésüktől arra hivatkozva, hogy nekik a II. világháború után a kollektív bűnösség alapján az adott Pozsony melletti és most kiszemelt ingatlant el kellett volna veszíteniük. Nem lehet visszamenőleg a beneši dekrétumokra hivatkozva a fasizmus vádjával kollektívan büntetni a felvidéki magyarságot. Ha ez nem világos az európai uniós tag Szlovákia állami szervei előtt, akkor ott nagy baj van.

– Ezek szerint nagy baj van, hiszen miközben a szlovák külügyminiszter azzal riogat, hogy vissza akarjuk venni a Felvidéket, aközben Rajka és Bezenye magyar falvakat szlovák polgárok szállták meg.

– Ismét a szerb példára hivatkozom, ami egyértelműen és jövőbemutatóan bizonyítja, hogy igenis van lehetőség a történelmi megbékélésre, benne a kisebb lokális problémák kezelésére, de ennek a folyamatnak nagyon fontos eleme kell legyen a kollektív bűnösség elvének és a jog hatályának a megszüntetése.

– Elnök úr! Parlamenti képviselői munkája években mérve krisztusi korba lépett. Számított erre?

– Valóban 32 esztendeje annak, hogy a magyar parlament tagja lehetek, amit egyedülálló kiváltságnak tekintek és amiért ezúton is hálát adok az Úristennek. Kevesen vagyunk már azok, összesen négyen, akik ennyi ideje folyamatosan a parlament padsoraiban ülünk, név szerint: Orbán Viktor, Kövér László, Kósa Lajos és jómagam. Mi vagyunk az utolsó mohikánok, vagy ha úgy tetszik, az alapító atyák, hiszen a parlamenti négyekből hárman a Fidesznek is alapító tagjai vagyunk. Azt szoktam mondani a fiataloknak, akik efelől érdeklődnek, hogy nagyon nagy ajándéka a sorsnak, amikor az embernek a munkája és a hobbija egybeesik, esetemben a külpolitika és a nemzetpolitika, amiért ismételten hálát adok a Teremtőnek.

– És a családjának, elsősorban is édesapjának, néhai Németh Géza református lelkésznek, írónak, aki Krisztus igéjének egyetemes igényű hirdetése mellett ha kellett, a kommunista adminisztrációval szemben is támogatta és segítette a szórványmagyarságot, az erdélyi menekülteket, a világban helyüket keresőket, akár a megtévedt drogos fiatalokat. Pál apostolt idézve: mint Krisztus jó vitéze.

– Büszke vagyok arra, hogy elsősorban áldott emlékű szüleimnek köszönhetően a konzervativizmus, azaz a nemzeti keresztény polgári értékvilág már egészen fiatalon, a kezdetektől fogva közel állt és a mai napig közel áll hozzám. Azok az üldöztetések és ordító igazságtalanságok, amelyek a Kádár-rendszerben érték a családunkat, bennem felgyorsították az érési folyamatokat, a felnőtté válást és mindannak a folytatását, képviseletét, amit édesapám elkezdett. Magasra tette a lécet, meg kell próbálnom nem leverni.