A Trianoni Szemle nem adja fel

Nagyon igényesen szerkesztett és szépen tipografált folyóiratról van szó. Olyanról, amely meglehetősen széles vágányon halad, vagyis nemcsak a konkrét diktátum születését és a körülötte örvénylő politikai folyamatokat elemzi, hanem részletes korképet tár olvasói elé, benne kultúrtörténeti, szociális, gazdasági és minden egyéb kérdéskörrel, hogy az adott időszak közéleti és politikai személyiségeinek bemutatásáról már ne is beszéljünk. A tavalyi, azaz a 2021/5-ös számban például igencsak velős, a korábbiaknál radikálisabb portrét kapunk a balliberális oldalon még mindig annyira ajnározott Károlyi Mihályról.

A „vörös grófról” és tevékenységéről már tengernyi elemzés született, de… És épp ez az, ami kérdésként először felmerül az emberben a Trianoni Szemlével kapcsolatosan, hogy ugyan mi újdonságot lehet még elmondani a tragikus békediktátummal kapcsolatosan. A lap főszerkesztője, Szidiropulosz Archimédesz szerint még száz év múlva is derülnek ki majd új részletek arról, hogy mi is történt Trianonban, és milyen hatása volt a diktátumnak a XX. századi történelemre.

Nyilván van, akit meglep, hogy egy görög származású férfi szerkeszti ezt a tipikusan magyar sorskérdéssel foglalkozó lapot. Szidiropulosz Archimédesz 1949-ben, a görög polgárháború befejezése után került Magyarországra. Gyermekgyűjtésnek nevezték azt a Görög Kommunista Párt által indított akciót, amely a kommunisták soraiban harcoló családokat igyekezett kimenteni az országból a monarchia csapatainak várható bosszúja elől. Szidiropulosz két leánytestvérével együtt Magyarországra került, egyik bátyjuk a Szovjetunióba, a másik pedig Bulgáriába. Szidiropulosz élte a gyerekek, majd a fiatalok életét, megérintette a magyar kultúra, így például a magyar folklór táncai is, olyannyira, hogy 1971-ben országos verbunkversenyt nyert. A gimnáziumban és az egyetemen sem sokat hallott Trianonról, nem is így emlegették az előadók, ha mégis szóba került; a pártállami időkben inkább Versailles környéki békékről beszéltek. Szidiropulosz történész és szociológus lett. A rendszerváltás után a görög emigráció történetével foglalkozott, illetve írt egy könyvet az 1956-os forradalomról is. Ez kiverte a biztosítékot a hazánkban élő görögök körében. Jelentős számban kommunista gyökerű emberekről van szó, akik itt a pártállami rendszer mellé álltak. Szidiropulosz kiderítette, hogy a forradalmat követő hetekben körülbelül kilencven görög állt be a pufajkások soraiba. A kötet azonban azokról is megemlékezik, akik inkább a magyar forradalom ügyét vállalták fel.

A XX. Század Intézet megalakulásakor Szidiropulosz Archimédesz szerint Trianon ügye még tabu volt. Kutatni akart az új intézet égisze alatt, ám barátai, akiket szeretett volna bevonni a munkába, csendesen ugyan, de visszakoztak. Nem adta fel, 2004-ig már három kötete is megjelent, amely Trianon utóéletével foglalkozik. A bíróság 2007-ben jegyezte be a Szidiropulosz által kezdeményezett Trianon Kutatóintézet Közhasznú Alapítványt, egy évvel később pedig már a lapalapítás ötlete is az asztalra került.

Az első szám emlékezetes marad, már ami az általa kiváltott hatást illeti. Kapásból jött az éles kritika balról, mondván, akiknek közük van a lap megjelenéséhez, akik írnak bele és szerkesztik, „újból vagonokat akarnak indítani”. Ebből is látszik, hogy Trianon történelmi feldolgozásában még valóban sok tennivaló maradt. Ahogy a második világháborús magyar részvétel tekintetében is. Ráadásul a kettő igen szorosan összefügg. A hivatalos narratíva lényegét még mindig az 1946-os kommunista tézis adja, amely szerint Horthy véres háborúba, ezáltal pedig tragédiába vitte bele az országot. Felelőtlenül. A Donnál pedig odaveszett 200 ezer magyar katona. Miközben a valós veszteség 42 ezer fő volt.

A Don-kanyar ügye is téma lehetne a Trianoni Szemlében, új megvilágításban, a begyöpösödött elméletek revíziójával. Mint ahogy fontos témaként kezelte a lap például 1918 tavaszát, hiszen még javában folyt a háború, de ekkorra már készen volt a szövetségesek terve: darabjaira kell szedni a Monarchiát. Tisza István élete, pályafutása máig lezáratlan kutatási terület, mint ahogy a személyét érintő az 1904-es, 1912-es ellenzéki obstrukció is a parlamentben.

Szidiropulosz Archimédesz írt az úgynevezett görög Trianonról és végzetes következményeiről is. A folyamat egészen 1923-ig tartott, a kifejlődő török–görög háború a görögök súlyos vereségével végződött. A török csapatok legkevesebb 800 ezer görögöt öltek meg és legalább másfél milliót űztek el otthonukból pusztán azért, mert nem akartak áttérni a muzulmán hitre.

Voltak nehezebb periódusok is a lap életében. A jobboldalon sem értette mindenki, miért van szükség erre a folyóiratra; ezt a kérdést főként az a történeti iskola tette fel, amely szerint legjobb volna elfelejteni már a békediktátumot. Egy másik iskola pedig azt vetette fel, hogy ha a ragaszkodunk Trianon ügyéhez, akkor Pozsony miatt képtelenek leszünk működtetni a visegrádi négyek szövetségét. A lap szekere 2012-ben kátyúba került, de segített Bús Balázs, a III. kerület akkori kormánypárti polgármestere és segített Kásler Miklós, az Emmi akkori tárcavezetője is. A kormány is lépett a maga módján, hiszen Szidiropulosz Archimédesz véleménye szerint Trianon ügye a 2011-ben megszavazott nemzeti összetartozás napja által lett igazán ismert a legszélesebb társadalmi rétegekben.

Különös, hogy egészen addig húzódhatott és fejthette ki hatását az a pártállami manipuláció, amely egészen szélsőséges gondolatokat is tartalmazott. Például azt, hogy Magyarország megérdemelte Trianonban történő szétszaggatását, mert mindenkori vezetése bűnös kisebbségi politikát folytatott. De sehol sem hangzott el, hogy valójában itt született a XIX. század legliberálisabb törvénye a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításáról. Ezt nevezzük Eötvös-féle törvénynek. És arról sem beszéltek, hogy amíg a történelmi Magyarország területének kétharmadát elvette a nemzettől Trianon, addig a háborút ténylegesen kirobbantó Németországtól csak földjének tíz százalékát csatolta el.

Kétségtelen, hogy most sincs könnyű helyzetben a folyóirat. Ez valamennyire érthető is, hosszan lehetne sorolni azokat a körülményeket, amelyek nehezítik a lap kiadását. A főszerkesztő őszintén bevallja, nem tudja, mit hoz a holnap. A Trianoni Szemlének egy parányi, de önálló irodára és egy kisebb, egy-két fős, szűken vett személyzetre lenne szüksége a folytatáshoz.