– Ön milyen pályán indult el?

– Először autószerelő lettem, de mindig ott repültek el a gépek a házunk fölött, ott volt nekik a fordulópont, és engem érdekelni kezdett a repülés. Veszprémben laktunk, a szentkirályszabadjai repülőtér mellett, ott szálltak a harci helikopterek, kíváncsi voltam, hogy mitől repülnek, hogyan maradnak fent. Édesanyám a honvédségi óvodában dolgozott óvónőként, tőle is eredt az ötlet, hogy legyek katona. Az is számított, hogy így hamar kaphattam lakást, gondoltam, nem kell majd együtt lakni a szülőkkel, ha megnősülök.

– Mikor szerelt föl?

– 1981-ben, természetesen a légierőt választottam. Szolnokra jártam repülő műszaki főiskolára sárkány-hajtómű szakra. A sárkány a repülőgépeknél azt jelenti, mint a gépkocsiknál a karosszéria. Ez ott a fő szak.

– Hogy érezte magát a főiskolán?

– Istenien. Pedig sarkos volt az élet, fogtak minket keményen, irányítottak, de jó volt. Szerettem ott. Érdekelt a tananyag is, a csapat is olyanokból állt, akikkel öröm együtt lenni, csupa egyéniség. Az egyik juhász volt, mielőtt felszerelt, az pontosabban meg tudta mondani, milyen időjárás lesz aznap, mint a hivatalos katonai időjárás-előrejelzés. Elvont gyerek volt, egész addigi életében nem élt másnak, csak a nyájnak. Egy másik szakmailag volt csúcson, a harmadik a focipályán számított félistennek, ráadásul ballábas volt.

– Nem akart volna inkább pilóta lenni, mint műszaki tiszt?

– Engem az érdekelt, mitől és hogyan működik a hajtómű, mit csinál, hogyan dolgozik a rendszer. Egyszer-kétszer felvittek minket AN–26-ossal, hogy repüljön az állomány, de csak hogy érezzük, milyen a levegőben lenni.

– Aztán jöttek a légi mentők.

– 1998-ban mentem el a légi mentőkhöz fedélzeti mérnöknek. Főleg helikopterrel jártunk, néha merev szárnyú géppel, de azzal csak betegszállítást végeztünk, mentésre nem jó. Külföldről hoztunk haza vele betegeket, ez volt a leggyakoribb. Emlékszem, egyszer egy szülő nőért mentünk, és hazafelé a fedélzeten megszült. Autós balesetekhez helikopterrel mentünk ki. Magáncég volt, az Országos Mentőszolgálatnak dolgoztunk. Mi adtuk a pilótát, mi készítettük elő a gépet, csak az orvos meg az ápoló jött a mentőszolgálattól. Tíz évet dolgoztam ott. Nem minden nap kellett mennünk, de akadt olyan, hogy kétszer, háromszor is hívtak. Több ezer embernek segítettem.

– És egyszer csak önt is menteni kellett. Tudom, hogy nehéz róla beszélni, de elmondaná, mi történt?

– Nem szívesen… (Hosszan hallgat.) Minden repülésnél benne van a pakliban, hogy történik valami. Volt olyan, hogy madárral ütköztünk, az is kellemetlen tud lenni, attól függően, hol sérül a gép, főleg leszállásnál rossz. Aztán volt olyan, hogy nem nyílt ki a futómű, az ilyesmi elektromos hiba, sárkányos probléma, de megoldottuk mindig, akármi történt. Egyszer tankolás közben Romániában az egyik repülőtéri munkás nem figyelt, meghúzta az üzemanyagtöltő csövet, ezzel elrántotta a lábamat, leestem a gépről. Három métert zuhantam gerincre, meg a lábam eltört, de abból felépültem.

– Én arra a balesetre lennék kíváncsi, ami miatt most tolószékben ül.

– Csak nem akarok sebeket feltépni embereknél. (Megint hosszan hallgat, könnyes a szeme.) Kitűnő személyzettel repültünk mindig. De hát mindenki hibázhat. Ilyen történt nálunk is.

– Ki hibázott?

– Nem mi hibáztunk.

– A földi személyzet?

– Igen.

– Mit csináltak? Vagy mit nem?

– (Megint hosszú hallgatás. Rágyújt egy cigarettára, szinte kapaszkodik bele. Nehezen tartja az ujjai között, mert a keze már nem engedelmeskedik úgy, mint amikor még egészséges volt.) Ezt a repülést, ezt komolyan kell venni. Sokan elhülyéskedik. Sokan ezért halnak meg. Nálunk nem műszaki, nem pilótahiba volt, nem személyzeti, hanem a külső körülmények okozták… Irányítás…

– A földi személyzet?

– Igen.

– Valamit rosszul mondtak?

– Igen… Leszálláskor mondják neked a sebességet, az irányt, a magasságot, sok adatot kapsz, állítanod kell a műszeren, és figyelned kell folyamatosan. Közben rakod ki a fékszárnyakat, rakod ki a futót, ahogy közeledsz a leszállópályához. Főleg akkor kell nagyon figyelned, ha pocsék időben repülsz… Nekünk több minden összejött. Meghibásodott a magasságmérőnk, a sebességmérőnk, összejött minden. Ahogy kell.

– Ilyenkor mit tehet a pilóta?

– Ha látja a pályát, akkor le tud szállni. A leszállítófények az utolsó métereken, mint egy nyíl mutatnak a pálya végére. De akkor nem látszott semmi, párás idő volt. Bukarestbe mentünk, egy beteget akartunk hazahozni. Jelentettük a közeli körzet irányítóinak a hibát. Attól kezdve másképp kellett volna figyelniük ránk, de nem figyeltek eléggé, nem pontos adatokat mondtak. Azt hittük, még néhány tíz méter magasságban vagyunk, de már betont értünk. Magyarán a földhöz csapódtunk. Kitört a futó, hason csúszott a gép, aztán oldalra billent, emiatt az egyik szárny is letört. Mire megállt, már annyira össze volt roncsolódva, hogy a sárkány szinte összegyűrődött. Az ötfős személyzetből hárman meghaltak: az egyik pilóta, az orvos és az ápoló. A másik pilóta és én életben maradtunk, de ő sokkal rosszabb állapotban volt nálam. Nem tudom, most mi van vele, azt sem tudom, él-e még.

– Önnek mi baja lett?

– A gerincem sérült meg, és eltört a lábam. Csak ennyi. Lebénultam. Kezemet, lábamat alig tudom használni, a beszéd is nagyon nehezen megy.

– Mennyire tudja használni a lábát?

– Tudom mozgatni. Állni is tudok. Járni nem. Gyógytornász kéne.

– Most egy nyugdíjasotthonban beszélgetünk, egy kis faluban, Téten, ami Győr és Pápa között van félúton. Hogyan került ide?

– Betettek a szüleim.

– Meg sem kérdezték, hogy ön mit szeretne?

– Nem.

– Ezt hogyan élte meg?

– Szörnyű… Szörnyű. Talpra akarok állni. Van célom. És talpra is fogok állni. És ki fogok innen menni. Nem akarok itt ebben a székben megöregedni. Én vagyok itt az egyetlen fiatal. Szörnyű érzés. Elnézést kérek. Csak szörnyű itt lennem. Bejárod Európát, repülsz, csinálod a dolgodat, és egyik napról a másikra egy ilyen helyen kell lenned. Nem a személyzettel van gond, nagyon rendesek, csak maga az élet…

– Hogyan telik most egy napja?

– Reggel fölkelek, behozzák a kávét, egy cigi, tusolok, aztán lejövök reggelizni. Aztán csak vagyok, létezem, élek. Szörnyű. Semmit nem tudok egyedül végezni, mindenhez segítség kell. Ha hallom, hogy megy a mentő, szirénázik, már ülnék be a kocsiba, és mennék én is segíteni. Ez már ennyire bennem van. Azután belegondolsz abba, hogy itt ülsz, és kézzel kell hajtanod a székedet, őrjítő. Őrület. Nem tudsz másoknak segíteni. Szörnyű érzés. Nehéz felfogni azt, hogy csak vagyok, nem csinálok semmit, nincs értelme az életemnek. Csak létezem. Amit szerettem csinálni, azt most nem tudom.

– Vannak rokonai a szülein kívül?

– Van egy húgom, ő szokta elhozni a szüleimet látogatni, és van egy lányom, huszonhárom éves, most fog diplomázni francia–spanyol szakon, tanár lesz.

– A felesége?

– Elváltunk. Az még a baleset előtt történt.

– Mi volt a gond?

– Bankban dolgozott, a munkájának élt. Ő a banknak, én meg a repülésnek. A kettőt nem tudtuk összerakni.

– Mennyi rokkantnyugdíjat kap?

– 87 353 forintot. Ebből vonják le az ellátás díját, hatvannyolcezer forintot, tizenkilencezer megmarad. A baleset után kéthavi fizetést kaptam végkielégítésként. Barátaim meg vettek nekem egy repülős órát. És megmaradt még a pesti lakásom, csak anyámék kiadták albérlőnek, engem meg sem kérdeztek. Véletlenül tudtam meg.

– Most hoztunk egy gitárt, hogy az ujjait egy kicsit tudja járatni. Valamikor tudott gitározni?

– Úgy csajoztunk. Hárman ültünk a strandon, gitároztunk, kirakva a kalap, szedtük össze a pénzt meg a csajokat. Elnézést.

– Ha rendbe jön, mit szeretne csinálni?

– Írni fogok egy könyvet.

– Mi lesz a címe?

– Légi mentés Magyarországon, ahogy én láttam.