Hirdetés

Boszorkányok vannak vagy nincsenek, a boszorkányüldözés mostanra mégiscsak csípőből előrántható gyakorlata lett a politikának. A nagy tudású és felettébb nagy reményű piócás emberek ma pártokba tömörülnek – ők a sok káka és békanyál színéből vett zöldek, kiknek ördögűző gombatáncát nap mint nap megcsodálhatjuk. A nemzetközi méretekre fúvódott zöldidiotizmus ugyanaz, mint az itthoni Kádár-kurzus folyton fejlődő és erősödő testvéri barátsága volt a kommunizmus útján szédelgő népünk és felszabadítónk között. Négy láb jó, két láb rossz. Megújuló energia jó, házak becsomagolása, elektromos, hidrogénmotoros, magfúziós meghajtású autó jó, atomerőmű, gáz, szén, kőolaj rossz. Benzin, gáz, dízel rossz, mert megeszi a Földet. A koordináta-rendszerben nincsenek jelölve a nagy óceánjáró teher- és személyhajók, hiszen azok magasabb érdekek szerint bóklásznak vizeinken. A kéregrepesztéses eljárások réseibe se láncolják magukat a zöldfasiszták, mert az még nincs kitárgyalva, hogy azokkal a repesztésekkel mennyire zöldítik a Földet.

A mi zöldsikítozóink is rendre követelik a házak becsomagolását, ajtók-ablakok műanyagra cserélését (amitől olyan lesz a ház és benne az ember, mintha valami nagy nejlonzacskóba kötöttük volna), és szüntelen sikoltozzák: el kell tüntetnünk az atomerőműveket, mert rengeteg betont, acélt nyelnek el, és senki sincs biztonságban, amíg működnek. Helyettük állítsunk szélerőműveket, amelyek ugyan rengeteg betont és acélt nyelnek el, de legalább szél hiányában sokszor állnak tört szárnyú madárként a maguk szebb jövőt hirdető sziluettjeivel. Én színes nejlonzacskókkal álmodom, de a lázban égő szemű békanyálasaink soha nem beszélnek arról, hova tesszük a kifáradt napelemtáblákat, a szélkelepelők elöregedett, hatalmas műanyag lapátjait, miből és milyen energiával állítjuk elő a házak becsomagolására szánt fehér, zöld, szürke, sárga táblákat, műanyag falszögeket, műgyanta alapú glettanyagot, hálót és színezővakolatot? És hova tesszük mindezt, ha kiszolgálnak? A szétbontott vályog- vagy szalmaház újraépíthető, ha meg nem, hát átadja magát a földnek. Mi lesz ezzel a soha el nem bomló műanyaggal? Kis földrengéseket okozó, mély rétegű ivóvízkincseket mérgező kéregrepesztéssel kivett, folyékonnyá sűrített földgázt hozatunk hajóval, majd a visszagázosított anyag energiájával összedaráltatunk mindent és útalapba tesszük? Vagy kilődözzük az űrbe? Mit piszkálódunk pont a minket alkotó elemekkel? „Az ember ezt, ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi. […] S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.”

Van-e még időnk, hogy ez a debil zöld vicsor leolvadhasson az arcokról, átadván helyét valami szelídebb, emberibb, hogy azt ne mondjam: istenibb vonásnak?