Az 1991-es Öböl-háború óta a legnagyobb katonai készültség van a Perzsa-öbölben. Napokon belül 200 ezer fősre nő a térségben lévő amerikai haderő létszáma, Nagy-Britannia pedig újabb hadihajókat indított útnak. A héten számtalan konkrét háborús forgatókönyv nyilvánosságra került, az azonban igencsak felborzolta a kedélyeket, hogy a Fehér Ház elismerte: a Bush által még tavaly szeptemberben aláírt, ám eddig titokban tartott 17. számú nemzetbiztonsági direktíva szerint az amerikai csapatok atomcsapással is válaszolhatnak vegyi vagy biológiai fegyver bevetésére. Nem felejthetjük el, hogy az Egyesült Államok egyszer már bevetett atomfegyvert – nem válaszul, hanem „megelőző” jelleggel, mint ahogy a mostani háborút is megelőző háborúként aposztrofálják.

Az amerikai televíziók a végletekig fokozzák a háborús pszichózist: nem múlik el hírműsor, amelyben ne Irak lenne a fő téma (ebben csak a Columbia űrsikló hét végi tragédiája hozott némi változást). A háttérműsorok hosszan sulykolják Szaddám Husszein múltbéli bűneit, szemléletes kommentárok és vallomások színezik az iraki rezsim embertelenségét, újra fel- és felvillantva a WTC összeomló ikertornyait, a tudatalattiba is beleégetve a kulcsszót: terrorizmus. Kutatók elemzik hosszan, drámai hangon a biológiai hadviselés borzalmait, térképeken terjedő sávok közben bevillantott haldokló emberek sokkolják a nézőt, tudatosítva: erre képes az iraki diktátor. A nagy hírcsatornák riporterei számára külön kiképzést indított a hadsereg, hogy a helyszínről élőben közvetíthessék a nagy csatákat, a médiasztárokból médiahősöket kreálva. Minden készen áll.

Azonban még a háborús lázban égő Egyesült Államokban is nagy csalódást okozott Bush elnök várva várt múlt keddi évértékelő beszéde: a szinte kizárólag közhelyeket és érzelmi motivációkat puffogtató, vajmi kevés konkrétumot tartalmazó beszéd Amerikában is kemény kritikára sarkallta az elemzőket. A New York Timest idézve „Bush elnök csak híg kásával szolgált annak alátámasztására, hogy Szaddám Husszein segíti az al-Kaidát, és hogy fegyverei fenyegetést jelentenek az Egyesült Államokra”. A mértékadó lap kommentárja szerint Bush a félelemérzés tudatos gerjesztésével akarja megszerezni a közvélemény minél nagyobb támogatását, ezért az iraki elnököt összemossa a szeptember 11-i tragédiával, és új holokauszttal fenyegető második Hitlernek nevezi. A lap szerint Donald Rumsfeld védelmi miniszter célja, hogy kiűzze az amerikaiakból az erő alkalmazásához fűződő – javarészt Vietnám szelleme által táplált – ambivalens érzéseket.

Bush beszédéből egyetlen dolog derült ki világosan: Amerika nem vár az ENSZ és a nemzetközi közösség támogatására, akár egyedül is megindítja a háborút Szaddám Husszein ellen. Mintegy „utolsó esélyt” adva az ENSZ-nek, Washington a Biztonsági Tanács február 5-i ülésére konkrét hírszerzési bizonyítékokat ígért az iraki tömegpusztító fegyverekről. Erre szükség is van, mert az Európai Unió, Kína és Oroszország is ENSZ BT-határozatot tart szükségesnek a háború elindításához. A 15 tagú tanácsból pedig jelenleg csupán Nagy-Britannia, Spanyolország és Bulgária támogatja az Egyesült Államokat.

Megosztva, uralva

Az átalakulás és bővülés küszöbén álló Európai Uniót alapjaiban rázta meg, hogy nyolc európai kormányfő, szembefordulva az EU hosszú évek óta körvonalazódó közös kül- és biztonságpolitikai elképzelésével – közös nyilatkozatban állt Amerika mellé az iraki kérdésben. Az egységesülő Európa reményét szilánkokra törő levél nyílt szembefordulás az unió hivatalos állásfoglalásával, hiszen az Európai Parlament 287:209 arányban határozatban mondta ki, hogy ellenez mindenfajta Irak elleni katonai akciót. Amerika és Irak kérdése különös módon az EU történelmének legnagyobb belső konfliktusforrásává vált, ami az amerikai politika újabb sikereként is elkönyvelhető. Az EU ilyen mértékű megosztása harmonikusan illeszkedik a Brzezinski-doktrína Európa elnyomására irányuló politikai törekvései közé, a „vazallusok” hathatós segítségével: „ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelent Amerikának. (…) Amerika vazallusai és szövetségesei, akik közül néhányan arra vágynak, hogy még szorosabb kapcsolatok fűzzék őket Washingtonhoz, megtalálhatók az egész eurázsiai kontinensen.” (Részletesebben lásd a Demokrata 2003/1. számában.) Az aláírók nyilvánvalóvá tették, hogy a közös európai érdekek alárendelhetők az amerikai világbirodalmi törekvésnek, és önálló hatalmi központ helyett a Pax Americanába való betagozódás a számukra kijelölt út. Az is különös – mindazonáltal Brzezinski Közép-Európáról mondott gondolatai tükrében nagyon is érthető -, hogy a nyolc aláíró közül csupán öt állam tagja az uniónak, a másik három csatlakozás előtt álló közép-európai állam: Spanyolország, Nagy-Britannia, Portugália, Olaszország és Dánia mellett Vaclav Havel cseh elnök, Leszek Miller lengyel, valamint Medgyessy Péter magyar kormányfő is aláírta az USA melletti kiállást.

Az EU ezzel nyíltan két egymástól élesen elkülönülő táborra szakadt, ami nemcsak a belső reformokat, illetve a közös politika kialakítását, de a küszöbönálló bővítést is alááshatja. A megújuló és reformokra készülő Európai Unióban megindult pozícióharcban a német-francia tengellyel szemben felállt a brit-spanyol szövetség, és a belépés előtt álló új tagállamok egyértelműen elkötelezték magukat ez utóbbi mellett. Ez pedig súlyos érv lehet az unión belül a bővítést ellenzők kezében a német-francia vonalhoz tartozó belga, holland, svéd és luxemburgi kormányok felé a nemzeti parlamentekben a bővítés ratifikálásakor.

Az európai vélemények mindenesetre jogos felháborodásról árulkodnak: Jean-Claude Juncker luxemburgi kormányfő az európai szolidaritás nyílt megsértésének nevezte a levelet, míg Helmut Schmidt volt német kancellár szerint az EU megosztásának kísérlete folyik, amihez különös módon a tagjelöltek egy része is asszisztál. Az Európai Bizottság egyik biztosa úgy véli, az aláírók nem veszik komolyan a közös külpolitikát, és nem is akarnak ilyet, ami sokat árt Európának, az EU soros elnökségét ellátó, a bővítésben kulcsszerepet játszó görög kormányfő pedig az egységes európai politikai kialakítását hátráltató lépésként értékelte a történteket.

Az akció szervezettségét az is bizonyossá teszi, hogy azt az EU külügyminiszteri tanácsán kívül, a többi tagország tudta nélkül készítették elő. Egy név nélkül nyilatkozó brüsszeli forrás szerint könnyen lehet, hogy informális amerikai kezdeményezésre és hathatós tengerentúli diplomáciai segítséggel hozták össze a levelet, amit az is alátámasztani látszik, hogy Medgyessy Pétert például az Egyesült Államok európai jobbkeze, Nagy-Britannia nagykövete kérte fel az aláírásra.

Az amerikai-európai párharcban tehát úgy tűnik, az Egyesült Államok a NATO után az Európai Unióban is igyekszik átvenni a politikai irányítást, amire – mint azt korábban már elemeztük – az újonnan csatlakozó közép-európai államok jelentik az egyik legjobb eszközt. Számtalan jele mutatkozik az említett államokban az amerikai dominancia gyors növelésének. Donald Rumsfeld, a Pentagon vezetőjének nemrég Németországnak odavetett félmondata („a NATO súlypontja úgyis Keletre tolódott”) igazolására a héten nyilvánosságra hozták, hogy Németországból Lengyelországba telepítenek át több amerikai katonai támaszpontot, annak ellenére, hogy a NATO 1999-es bővítésekor Moszkva felé olyan ígéretet tettek, hogy az új tagállamokba nem telepít bázisokat a katonai szövetség.

A lengyel-amerikai viszony egyébként is az uniós bővítés egyik konfliktusforrását jelentheti: amikor Varsó decemberben a svéd Gripenek helyett az amerikai F-16-osok beszerzése mellett döntött, a francia Dassault-csoport elnöke „botránynak” nevezte a lépést. Eközben a szlovák kormány bejelentette, hogy a légtér átengedése mellett katonákat is kész Irakba küldeni. A NATO-csatlakozás küszöbén álló Pozsony lépését nyugati elemzők azonban az Amerika melletti elkötelezettség demonstrálásán kívül azzal is magyarázzák, hogy Szlovákiának sürgető szüksége van jó pontokra, mivel a NATO-n belüli lapinformációk szerint a szlovák titkosszolgálat (SiS) illegális fegyverkereskedelmet tart fenn afrikai és ázsiai országokkal, valamint a nemzetközi embargó alatt álló Irakkal.

Központi szerep

Az egyre feszültebbé váló helyzetben hatalmas veszélyt jelent, hogy a kormány elhibázott politikája következtében Magyarország mozgástere végletesen beszűkült. A lengyel és szlovák gesztusok közepette ugyanis az európai sajtó mégis Magyarországot tartja a háborús készülődés térségbeli központjának. A tekintélyes londoni Financial Times az Irak elleni háború előkészületeinek egyik központi helyszíneként említi Taszárt, ahová a héten megérkeztek az első önkéntesek, akiknek egyébként a kiléte körül is egyre nagyobb a bizonytalanság.

A kezdetben iraki származású tolmácsokból ugyanis mára kurd diverzánsok lettek, akiket speciális feladatokra is kiképeznek. A magyar Kurdisztáni Kulturális Információs Iroda ráadásul úgy tudja, nem csupán a taszári bázison, hanem Debrecen környékén és a Balaton mellett is folyik majd a fegyveres kiképzés. Lapunk információi szerint a korábban központi szovjet bázisként szolgáló nagy kiterjedésű bakonyi katonai létesítményekben is elképzelhető kurd nemzetiségű diverzánsok felkészítése különleges harci feladatokra. Taszár sajtótisztje szerdán nem kommentálta a más magyar bázisokon történő kiképzés hírét, azt azonban határozottan cáfolta, hogy harci kiképzést kapnának a Taszáron lévő önkéntesek. Alig néhány órával a cáfolat után azonban a Pentagon elismerte, hogy Taszáron önkéntes katonákat képeznek ki, akik Irak megszállása után rendőri, esetleg katonai feladatokat látnak el, amihez kizárt, hogy ne kapnának legalább alapszintű fegyveres kiképzést. Hasonlóan nyilatkozott a londoni székhelyű Iraki Nemzeti Kongresszus képviselője, aki szerint a Taszáron kiképzett emberek alkotják majd az új iraki hadsereg magját.

A hivatalos magyar tájékoztatás tehát csődöt mondott, a napról napra több bizonytalan tényező pedig tovább fokozhatja a közvéleményben a taszári kiképzés amúgy is nagyarányú elutasítottságát. Ráadásul a héten nyilvánosságra került, a Pentagon módosítani kívánta a megállapodást olyan módon, hogy az irakiak menetrendszerű járatokkal a Ferihegyi repülőtérre érkeztek volna, és onnan közúton szállították volna őket amerikai járművekkel Taszárra. A Honvédelmi Minisztérium előbb informálisan cáfolta, majd hivatalosan elismerte, hogy Juhász Ferenc miniszter levélben értesítette a Pentagont, hogy a magyar kormány ragaszkodik az Egyesült Államokkal korábban kötött megállapodáshoz.

Egyre élesebben rajzolódik ki, hogy a Medgyessy-kabinet súlyos károkat okozhat Magyarországnak az Irak ügyében képviselt politikájával, és ezt nem csupán az arab világ egyre fokozódó, nem éppen kívánatos figyelme jelzi. A nyolcak levelének aláírásával ugyanis Medgyessy az ország elsőrendű érdekének nevezett európai uniós csatlakozást nehezítette meg, hátba szúrva legfontosabb szövetségeseinket: Németországot és Franciaországot. Az már a mélylélektan kategóriájába tartozik, hogy miért éppen az a Medgyessy Péter tette meg ezt a barátságtalan lépést, akinek kampányában hathatós segítséget nyújtott Gerhard Schröder, és akit Párizs annak idején Becsületrenddel tüntetett ki (e tekintetben a jelek szerint a Loppert Dániel-féle meghatározást Medgyessy vonatkozásában tágabb értelemben kell értenünk – a szerk.). Mindenesetre az egységes Európa felállításán dolgozó, kifejezetten a föderális, azaz államilag is homogén politikát megjelenítő unió felé hajló Németország támogatásának elvesztése súlyos hátrányokat jelenthet a csatlakozás folyamatának hátralévő részében, mint ahogy az új belépőkre nem éppen jó szemmel néző, saját érdekeiket féltő kisebb tagállamok is friss muníciót kaptak ezáltal a csatlakozási szerződések tüzetesebb átgondolására.

Dominóelv

Egyre biztosabbnak látszik, hogy néhány héten belül ismét fegyverdörgés árasztja el a Perzsa-öböl térségét. Lapzártánkkor még nem tudni, hogy az ENSZ BT február 5-i ülésén lehetőséget kap-e Irak küldöttsége, hogy felszólaljon Colin Powell amerikai külügyminiszter áttörőnek beharangozott nyilatkozata után, de a dolgok állása szerint ennek nem is lenne sok jelentősége. Az Arab Liga a hét elején utolsó kísérletet tesz a békés rendezésre: vezetői távozásra kívánják rávenni Szaddám Husszein iraki elnököt, ezzel egyidejűleg arra szólítják majd fel Washingtont, hogy hagyjon fel a katonai készülődéssel. Erre azonban vajmi kevés az esély. Törökország a múlt hét végén hadianyagok felhalmozását és raktározását kezdte meg az iraki határ mentén, Richard Myers, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke pedig pénteken elismerte, hogy kis létszámban már most tartózkodnak amerikai katonák Irakban. Azaz a háttérben a háború már elkezdődött. Kiszivárgott információk szerint az ország északi részén már hetek óta folyamatosan jelen vannak a hadsereg különleges egységei és a CIA ügynökei, akik a helyi kurdokkal egyeztetnek, illetve a készülő háborúhoz készítik elő a terepet.

Az amerikai sajtóban már nem a háború a kérdés, a találgatások már sokkal inkább az azt követő időszakról szólnak. A lassú adagolás technikáját követve a hat héttel ezelőtti kiszivárogtatás után a hét végén ismét felvetették annak lehetőségét, hogy az amerikai csapatok a háború után hosszabb ideig Irakban maradnának, hogy „a demokrácia gyökeret verhessen a társadalomban”. Ez egybevág azzal a Demokratában korábban már közölt értesüléssel, ami szerint az iraki olajmezők felügyelete miatt a Pentagon átmeneti amerikai katonai kormányt állítana Irak élére. Emlékezetes, Afganisztánban a tálibok elűzése után a közigazgatás azonnal összeomlott, és a militáns ellenzéki csoportok egymás ellen fordultak. Irakban azonban, ahol az olajkutak biztonsága az elsőrendű, el akarják ezt kerülni: ezért tervezik, hogy Szaddám elűzése után a magukat tömegesen megadó katonák egy szervezett, lehetőleg iraki mag köré csoportosulhassanak, elkerülve ezzel a káoszt.

Az akció hatékonyságát jelentősen ronthatja azonban, hogy az iraki ellenzéki szervezetek között sincs egyetértés az amerikaiakkal való együttműködésről. Az iráni központú Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsa nevet viselő, síitákat csoportosító szervezet szerint az amerikaiakkal együttműködő irakiak elveszítik hitelüket, és az iraki lakosság nagyobb része, még azok is, akik egyébként szemben állnak Szaddám Husszeinnel, hazaárulónak tekinti majd őket. További gondot okozhat, hogy a rendezésbe és kiképzésbe bevonták a kurdokat is, s ezt még az ellenzéki irakiak sem nézik jó szemmel. Az ITAR-TASZSZ orosz hírügynökség jelentése szerint az Egyesült Államok az utóbbi hónapokban nyolcvanezer kurdot fegyverzett fel és képzett ki, hogy részt vegyenek a háborúban. Márpedig ez óriási feszültséget jelenthet a NATO-tag Törökországnak is, amely történelmi okokból Irakhoz hasonlóan tűzzel-vassal pusztítja az önálló kurd államnak még a gondolatát is.

Nem lehetnek persze kétségeink afelől, hogy az iraki ellenzékiekre és a kurdokra mennyiben és meddig számít Washington. A The Washington Post értesülése szerint az amerikai vezetés már most jelezte a észak-iraki kurdoknak, hogy a háború kezdeti szakaszában ne folyjanak bele a harcokba, az ugyanis ugyancsak megnehezítheti az iraki dezertőrökkel való együttműködést. Emellett azonban azt is jelezték, nem szeretnék, ha az északi kurd erők megközelítenék a Moszul és Kirkuk városok körüli értékes kőolajmezőket. Az üzenet és annak mögöttes tartalma világos. A politikai rendezés, a térség valódi stabilitásának megteremtése másodlagos: csak annyiban fontos, hogy ne veszélyeztessék konfliktusok a stabil olajellátást és az amerikai ellenőrzés folyamatosságát.

A legfontosabb kérdés azonban, hogy Szaddám Husszein után ki lesz a következő? Mert az világos, hogy Iraknál nem áll majd meg a hódító gépezet. Lehet, hogy Washingtonnak majd eszébe jut, hogy a szomszédos Szaúd-Arábia milyen markánsan ellenezte az iraki háború megvívását, de ugyanígy szóba jöhet a „gonosz tengelyéhez” sorolt Irán „demokratizálása” is. Mindkét ország jelentős olajkészletekkel bír, ami kevés kétséget hagy Amerika velük kapcsolatos szándékai felől. Nem véletlen, hogy míg az öbölben egyre csak gyűlik a haderő, a Pentagon röviden elutasította a dél-koreai amerikai haderő parancsnokának kérését, aki az egyre feszültebb észak-koreai helyzet miatt jelentős erősítést kért. „Washington diplomáciai megoldásra törekszik Phenjannal” – szólt a válasz, annak ellenére, hogy míg Irak ellen több ezer kém, műhold és fegyverzetellenőr sem talált konkrét bizonyítékot, addig Észak-Korea maga fenyegeti atomcsapással az Egyesült Államokat. E kettős mérce minden fejtegetésnél jobban rávilágít a lényegre: Washington nem a terrorizmus és a háborús fenyegetéstől való félelmében készül háborúra, hanem tudatos gazdasági és politikai érdekek mozgatják.

A háború irányába elkötelezett amerikai politika már most félelmet kelt a világban. A Daily Times című angol nyelvű pakisztáni napilap szerint, „ha Irakot meg lehet támadni, holott nincs semmiféle kézzelfogható bizonyíték a bioterrorizmus Irak általi támogatására vagy az iraki tömegpusztító fegyverek létezésére, miért kímélnék meg Pakisztánt, amelyet azzal vádolnak, hogy támogatta az afganisztáni tálibokat és összejátszott Oszama bin Laden szervezetével?”

Hogy ez a félelem hogyan csapódik majd le, nem tudni. Beszédes mindenesetre, hogy miközben az Egyesült Államokban biztonsági okokból immár minden muzulmánnak megalázó regisztrációs procedúrán kell átesnie, amellett hogy nyilvános helyekről egyre gyakrabban nézik ki az arab külsejű, olykor született amerikai embereket, és miközben a Pentagon százszámra küldi Magyarországra az Amerikában jelentkezett, a lehetőségekhez mérten átvilágított iraki és kurd ellenzékieket, addig ma is háromezer irakit keresnek USA-szerte, akiknek hivatalos vízuma lejárt, de hollétükről mit sem tudnak a hatóságok. Hogy mindannyian jó szándékú, eltévedt turisták lennének, kétséges. A múlt héten Nápolyban letartóztatott, állítólag a NATO-központ elleni támadásra készülő 20 pakisztáni útlevéllel rendelkező illegális bevándorló ténye pedig Európára is sötét árnyékot vet.

A rendkívül jó helyi hálózattal rendelkező cseh titkosszolgálat a hét végén arra figyelmeztetett, hogy a grúziai Pankiszi-völgyből az al-Kaidával kapcsolatban álló terroristák tartanak Nyugat-Európa felé hamisított pakisztáni és afgán útlevéllel. A terrorizmus réme immár Európát is fenyegeti? Ezt nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Isten irgalmazzon annak az országnak, ahol az amerikai titkosszolgálat Oszama bin Ladent vagy az al-Kaidát véli felfedezni.

– Megéri ingerelni egymilliárd muzulmánt? – kérdezte nemrégiben az iraki készülődésre utalva Angelo Sodano bíboros, a vatikáni államtitkárság vezetője, a megszokottnál némileg materialistább hangvétellel, figyelmeztetve az iszlám elleni háborúban rejlő óriási veszélyre. Azonban míg a világban egyre nő a háború elleni tiltakozás, és az Amerikát támogató európai kormányok is egyre fokozódó társadalmi nyomásnak vannak kitéve, addig Irak tőszomszédságában különös tömegpszichózisnak lehettünk tanúi. Izraelben a háborút és pusztítást szinte az őrület határáig hajszoló Ariel Saron pártja, a Likud elsöprő győzelmet aratott a békés rendezést sürgető Munkapárttal szemben. Vox populi, vox Dei?