Szent macskák és cicacelebek
A házi macska kimagasló karriert futott be az ember mellett töltött évezredei során, akadt e jószágok között főegerész, múzeumi műtárgyőr, sőt, megnyugtatóan doromboló színházi munkatárs is. Megpróbáltuk kideríteni, miért válhatott a macska körülrajongott házi kedvenccé. Kibogozhatatlan-e a macskalélek? És vajon tudnak-e a macskák szeretni?A közelmúltban nyitott meg a főváros első macskamúzeuma, de a catcafé fedőnevű cicasimogató kávézók is rendkívüli népszerűséggel üzemelnek, olyannyira, hogy ha valaki macskák társaságában szeretné elfogyasztani délutáni kávéját, sorba kell állnia a bebocsátásért. E tematikus műintézmények sikerének egyik oka, hogy a macskák különös lelki alkata vonzza az embereket: talán mert felfedezhető benne jó adag antropomorf vonás – e tárgyban igazi remekmű T. S. Eliot Old Possum’s Book of Practical Cats című verseskötete, amely a nagy sikerű Macskák című A. L. Webber-musical alapjául szolgált.
Hogy mennyire így van, azt jól illusztrálja az alábbi történet, ami nemrég futott körbe a közösségi médiában. Egy igen ravasz macskáról szól, amelyik évekig a lehető legfurmányosabb módon verte át a környezetét. Úgy esett, hogy a vörös bundás cirmos nem ment haza egyik este, családja pedig annyira aggódott érte, hogy másnap reggel online felhívásban kereste eltűnt kedvencét. Aztán jött a meglepetés: többen jelentkeztek gazdaként, jelezve, ők is hiányolják az állatot. A szélhámosról igen hamar kiderült, hogy a környéken több néven ismerték, több családhoz volt bejáratos, mindegyikükkel elhitette, hogy hozzájuk tartozik, akik abban a hiszemben dédelgették és látták el kiadós mennyiségű jutalomfalattal, hogy a sajátjuk. A lebukást az okozta, hogy a macska jó dolgában elvétette az évekig kiválóan működtetett rendszert, és nem annál a családnál fejezte be a napot, ahol szokta.
A szenttől a profánig
Efféle történetek tucatjait mesélhetnék a macskatartók, levonva a kézenfekvő következtetést: a macskák született szédelgők, szélhámos jószágok, akik némi alutasakos finomságért a saját édesanyjukat is eladnák. A cicalélek azonban bonyolultabb, és bizony nagy igazságtalanság volna mindezt az emberek szeretetével visszaélő szívtelenségre sarkítani – ez esetben el kellene fogadnunk, hogy a macskák maffiaszerű ténykedése, bűnös üzelmei immár több ezer éve folynak, korokon, kultúrákon át kihasználva az emberek jóhiszeműségét. Ugye hogy nincs így? Vagy mégis?
Nem hivatalos történeti kutatások szerint a macska háziasítása pontosan akkor kezdődött, amikor a történelem hajnalán az ember körül őgyelgő őscirmos úgy döntött, itt az ideje. Kiépült hát a kölcsönös viszony: a macskák az ember gabonaraktárait védték, szorgosan irtva onnan a rágcsálókat, az ember pedig hálából jól tartotta őket. Az egyiptomi kultúra virágzása idején már oly tökéletesre csiszolódott e látszólagos alkalmazkodás, hogy szent állat státusba kerültek: Básztet istennő macskáinak elpusztítása a legsúlyosabb büntetést vonta maga után. Az ókori görögök idejében ez a renomé kissé megkopott, talán mert a göndör fellegek alatt nyújtózó városokban nyestek és borzok tartották távol a rágcsálókat, macskákra kevésbé volt szükség. Változtattak hát a taktikán, az emberek számára azonosítható hermészi tulajdonságokat, így a fondorlatra való hajlamot és a ravaszságot fejlesztették ki magukban – a görögök szemszögéből nyilván volt ehhez némi köze az antropomorf istenképnek –, míg a hedonista Rómában önállóságukat és függetlenségüket fitogtatták. Ez a középkorra már-már veszedelmessé tette őket, az emberek a boszorkányokkal folytatott sötét üzelmekre, sőt az ördöggel való cinkosságra is képesnek tartották a macskákat. Szerencsére aztán gyorsan lefoszlott róluk e baljós aura, és újra beférkőztek az ember kegyeibe – vagy inkább megbocsátottak a kétlábúak botlásaiért, és kegyesen megengedték, hogy ismét etessék és szeressék őket.
Egy celeb nekrológja
A macskák tehát teljes jogú házi kedvencként újra betagozódtak a társadalomba. Hasznossá is tették magukat, jó példa erre Beerbohm, a neves színházi macska, aki a londoni Gielgud Színházban kapott állást a XX. század hetvenes éveiben. Feladatai közé tartozott a jelenlét, nyugodt habitusa ugyanis jó hatással volt a színészekre. Olykor besétált az öltözőbe, eljátszogatott a színházi kellékekkel, sőt néha felugrott a színpadra is – persze előadás közben. A cica olyan népszerű volt a londoni színházlátogatók körében, hogy amikor kimúlt, az egyik brit lap címlapos nekrológban búcsúzott el tőle. Ugyancsak Londonban, a Downing street 10. szám alatti miniszterelnöki rezidencián is tartottak egy fontos négylábú-pozíciót: a királyi főegerészét. E megbízatás a patinás épületben elszaporodó egerek elrettentésére szólt. A posztot a leghosszabb ideig egy Wilberforce nevű macska viselte, aki Margaret Thatcherig több miniszterelnököt is kiszolgált. Hasonló pozíciót töltenek be a szentpétervári Ermitázs alagsorában tevékenykedő négylábú múzeumszolgák: e lassan háromszáz éves státust még I. Erzsébet cárnő hívta életre, hogy megóvja palotája műtárgyait a rágcsálók rongálásától.
Tud-e szeretni?
Az emberi társadalom menthetetlenül két csoportra oszlik: az egyik fele a macskát, a másik a kutyát szereti, ám míg a kutya személyiségjegyei között a hűség és a ragaszkodás az uralkodó, addig a macska tulajdonságaiban a ragadozó természet okán – a vadvilágban a macskafélék magányosan élő vadászok – óhatatlanul megjelenik az öntörvényűség, az önzésre és némi narcizmusra hajló lelki alkat. Macskalélektan ügyben azonban érdekes kutatás árnyalja a közvélekedést: Kristyn Vitale, az Oregoni Egyetem munkatársa azt vizsgálata, mennyire kötődnek a cicák a gazdájukhoz. Az idegenhelyzet-tesztet eredetileg szülő-gyermek kapcsolat vizsgálatára fejlesztették ki, most azonban négylábúakkal is kipróbálták. A vizsgálat menete az, hogy a macska-gazda páros eltölt néhány percet egy idegen helyiségben, majd a gazda kisétál a szobából. A kutatók azt figyelik, hogyan viselkedik a cica, amikor gazdája rövid idő elteltével visszatér. Kiderült, a vizsgált állatok hatvanöt százaléka a biztonságos kötődési stílust produkálta, azaz visszatérésekor odaszaladt a gazdájához, majd folytatta a számára idegen környezet felderítését, ám közben újra és újra jelezte az embernek, ő is itt van. A kísérlet következtetéseit úgy is értékelhetjük: a macskák büszkék évezredekre visszamenőleg kimutatható magányos vadász felmenőikre, ám képesek némi érzelmi színezetet is vinni jelenkori kapcsolataikba.
Mindez személyes tapasztalattal is alátámasztható: jelen sorok írója egyszerre gazdája egy Zsufazek nevű kutyának és egy Nudli nevű jókora fekete kandúrnak. Különös barátságuk története akkor kezdődött, amikor a már érett férfikorban lévő Nudli életébe betolakodott a toprongyos, menhelyi kutyakölyök. Jó néhány hónap telt el, a kandúr minden gonoszságát, ami macskalététől csak kitelt, bevetette a kutya ellen: tépte, pofozta, a koszos eb fürdetésekor pedig vinnyogva röhögött rajta a sarokban. Mivel azonban Nudli herélt kandúrként az utcai hierarchia legalján tengődött, egyszer csak megvilágosodott: a kutyával szövetkezve erősítheti pozícióját. A pálfordulás óta a kertben közösen üldözik a betolakodókat, Nudli pedig előkelő helyet foglalt el az utcai ranglétrán. Aki párosukat látja, megesküszik rá: a koromfekete kandúr egy kicsit még szereti is azt a csontimádó szerencsétlent.