– Az önök mozgalma már évekkel az osztrákok Európai Unióba való belépéséről döntő népszavazás előtt a csatlakozás ellenzői közé tartozott. Miért?

– 1990-ben, azaz négy évvel a népszavazás előtt kezdtük el tájékoztató és felvilágosító munkánkat, hogy tudassuk a közvéleménnyel, milyen rendszer köszönt ránk az EU-ban. Az azóta eltelt nyolc esztendő tapasztalatai alapján legnagyobb bánatunkra meg kell állapítanunk, hogy sajnos valamennyi, a belépéssel szemben felhozott érvünk beigazolódott, míg a belépést szorgalmazók által felsorakoztatott érvek hazugságoknak, de legalábbis hamis ígéreteknek bizonyultak. Sírni tudnánk, de nem hagyhatjuk magunkat. A kesergés nem visz előre, fokozott erővel dolgozunk tovább. Mivel az 1994. június 12-én megtartott népszavazás a közvélemény tájékoztatása tekintetében manipulált volt, más polgári csoportosulásokkal közösen azon dolgozunk, hogy kiharcoljuk az EU-s belépésről tartott népszavazás megismétlését.

– Hogy kívánják ezt elérni?

– 2000-ben elindítottuk a „Pártok feletti akció az EU-ból való kilépésért” népi kezdeményezést, amit több mint kétszázezren írtak alá. A törvénynek megfelelően a parlament foglalkozott a kérdéssel, de végül is nem került sor határozott állásfoglalásra: el sem fogadták, el sem utasították. A kérdés tulajdonképpen a levegőben maradt, megválaszolatlanul.

– Elfogadták ezt a helyzetet?

– Időközben az újonnan alakult Mehr direkte Demokratie in Österreich (Több közvetlen demokráciát Ausztriában) polgári csoportosulással közösen egy másikon úton is elindultunk: el kívánjuk érni azt a Svájcban már rég bevett gyakorlatot, miszerint százezer aláírás benyújtása kötelező módon írja elő népszavazás megtartását. Tehát most az osztrák népszavazási törvény jobbításán dolgozunk – el kell érnünk a népszavazás megismétlését, függetlenül attól, hogy azt a politikusaink akarják-e vagy sem. Igen, mi közvetlen demokráciát akarunk Ausztriában!

– Az integrációt erőltető politikusok közül is egyre többen kényszerülnek az EU „demokrácia-deficitjéről” beszélni.

– A helyzet aggasztó, a kérdés valójában már az, mennyi demokráciánk marad egyáltalán? Egyértelmű, hogy a mostani keretek között az Európai Unióban lehetetlen a szabadság, az önrendelkezési jog, a nemzeti önazonosság megélése. Mindenkinek világosan látnia kell, hogy egy EU-tagország automatikusan elveszíti szabadságát és önrendelkezési lehetőségeit és nemcsak az egyes emberek, de az ország parlamentje és kormánya is. A törvények 80 százalékát Brüsszelben hozzák, a nép, annak parlamentje és kormánya, végső soron államának feje felett. 12 nyelvre elosztva ugyan, de naponta 40 ezer oldal törvényszöveget adnak Brüsszelben, a folyamat még szakemberek számára is követhetetlen. Hogy lehetséges ezeknek a törvényeknek a betartása? Aki a sorok között olvas, felismerheti, nem pusztán nekidühödött szabályozási megszállottságról van szó, hanem az alattvalók bizonytalanságban és félelemben tartása a cél: a törvény nem ismerése nem mentesít annak megsértésének következményei alól. Ez egy félelmetes visszalépés a gyarmati rendszer irányába. Szemügyre véve az EU mára kialakult szerkezetét és az egyre markánsabban kirajzolódó és felismerhető további „fejlődési” irányát, nem juthatunk más megállapításra, mint hogy az EU kísértetiesen magában hordozza a volt Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok a személyes szabadság és emberi jog korlátozására bevezetett rendszereinek legrosszabb elemeit. Bár kétségkívül egymástól lényegesen eltérő eszköztárakról van szó, de a célkitűzések és a végeredmény tekintetében megdöbbentő a hasonlóság: a demokráciáról és a jogokról ismételgetett hangzatos, tartalmukban viszont annál üresebb szólamok mit sem változtatnak azon, hogy az EU egy központosított uralmi rendszer, amely az egyes tagállamoknak semmilyen önálló kibontakozási és fejlődési lehetőséget nem hagy az élet legfontosabb kérdései terén.

– Az Európai Bizottság tagjait EU-szerte hivatalosan is komisszároknak nevezik. A magyar szóhasználatba azonban a fogalomra nehezedő súlyos történelmi teher miatt a megszépítő „bizottsági tag” kifejezés került. Ez nem ugyanaz a ködösítés, mint a német „nemzeti szocializmus” és a szovjet „nemzetközi szocializmus” közötti kézenfekvő képzettársítás megnehezítése céljából az előbbinek fasizmussá vagy nácizmussá történő átkeresztelése esetében?

– Kizárt, hogy véletlenekről lehetne szó.

– Szeressük a komisszár-demokráciát?

– A tagállamok önálló cselekvési terének szinte teljes körű megszüntetése nyomasztó mértékű visszalépés a demokrácia vonatkozásában. Teljesen felszámolják a hatalmi ágak megosztását. A hatalmi piramis csúcsán ülő Európai Bizottság komisszárjait senki demokratikusan meg nem választotta, nem delegálta, ennek következményeként onnan alkalmatlanságuk vagy méltatlan tetteik elkövetése esetén sem távolíthatóak el, nem hívhatók vissza.

– Mellesleg az EU történetének eddigi legnagyobb botránya az 1999-ben lebukott bizottság hírnevét öregbíti…

– 1999 tavaszán kiderült, hogy az Európai Bizottság kezei között eltűnt 65 milliárd schilling (ezeregyszáztíz-milliárd forint). A visszásságokról „Európa legbátrabb könyvelője”, Jan van Buitenen rántotta le a leplet. Az égbekiáltó botrány miatt a teljes bizottság egyöntetűen visszalépni kényszerült ugyan, de mivel lényegében nem változtattak magán a rendszeren, abban továbbra is benne van az akár ilyen, a hétköznapi ember számára szinte elképzelhetetlen nagyságú összegek elsikkasztásának lehetősége; és nem tudhatjuk, mennyi pénz tűnik el folyamatosan! Mindennek négy éve, de az ügynek máig nem jártak alaposan utána és már nyilvánvalóan nem is fognak. Mind a mai napig azonban egyetlen fillér sem került elő és az sem derült ki, hogy hová lett ez az elképesztő összeg. Korrupció mindenütt van, de az EU esetében a fő okok egyike az emberi léptéktől elrugaszkodott, áttekinthetetlen nagyságrend. Nyilván a szereplők erkölcstelenségétől sem tekinthetünk el, de a dolog rákfenéje a rendszer maga, a demokratikus felügyelet és ellenőrzés hiánya, ami természetesen semmiféle felmentést nem jelenthet a közpénzeket lelkiismeretlenül, hűtlenül kezelők, a sikkasztók számára.

– Ennél is sűrűbb homály fedi a szinte soha meg nem említett tizenöt fős Általános Állandó Bizottságot, amely az Európai Bizottság által előkészített törvényjavaslatok ügyében „egyeztet” – hogy kikkel, azt csak ők tudják.

– Ha látjuk, hogy az Európai Bizottság zárt ajtók mögött, anonimitásban, a nyilvánosság teljes kizárásával ülésezik, nyilvánvalóvá válik előttünk a döntéshozatali rendszer antidemokratikus volta, abszurditása. Időközben már az összes, magára valamit is adó nemzetközi konszern, iparág és gazdasági ágazat, pénzügyi impérium nyitott irodát Brüsszelben és mindenhová bejáró-kijáró embereik egy perc nyugtot nem hagynak a döntések előkészítésében részt vevőknek; a „lobbisták” mindent elkövetnek ennek a jó száz évvel ezelőtt kabinetpolitikának nevezett rendszernek a saját érdekeik szerinti befolyásolására. És ez volt a demokrácia… Nincs a törvények előkészítését és előterjesztését végző parlament, mindezt a bizottság ragadja magához, mindenféle névtelen beszállítókkal a háttérben. Az igazán nagy horderejű, hosszabb távra szóló, fontosabb döntéseket az úgynevezett csúcstalálkozókon hozzák. A hatalmasok időről időre összejönnek valamelyik városban. Szinte háborús állapotok uralkodnak, már ami a rendőrségnek a tüntetőkkel való bánásmódját illeti.

– Egy 2002 januárjának végén kiadott dokumentum megállapítja, hogy a globalizációval szemben kritikus beállítottságú aktivisták cselekedetei az EU különböző találkozóin egyértelműen terrorizálják a társadalmat. Az irat a társadalmi kérdések mögött rejtőzködő olyan szervezetek hálózatáról beszél, „amelyek jogi helyzetüket terrorista csoportok céljainak támogatására és pártolására használják fel”. Ezt mi annak idején úgy ismertük: „Te sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!”

– Egy ilyen rendszer sehogy másként nem tudja magát fenntartani, mint egy igen erős rendőrállam keretei között, aminek a kiépítésére folyamatosan hozott intézkedésekkel nap mint nap találkoznunk kell. A terrorizmus ürügyével számtalan személyes szabadságjogot szorítanak vissza, de az is látható, hogy ezeknek a megszorításoknak a meghozatalát már rég tervbe vették és azokat így is, úgy is be akarták volna vezetni.

– Már csak hetek vannak hátra a magyar népszavazásig. Miként zajlott le a népszavazást megelőző kampány Ausztriában?

– A hivatalosan is közölt, általunk komoly fenntartásokkal fogadott adatok szerint a nagytőke egymilliárd schillinget „fektetett” a belépés melletti kampányba. A közszolgálati rádióban és televízióban érvényben volt egy belső utasítás: egy ellenző megszólaltatását négy támogatóénak kellett „ellensúlyoznia”. Erről egy, kivételesen a mi oldalunkon álló riportertől szereztünk tudomást – őt egyébként rövid úton ki is tették az állásából. Az újságcikkek, fizetett hirdetések, plakátok, egyebek figyelembevételével az igen és a nem tényleges pénzügyi erőviszonyainak aránya 1000:1 volt.

– Mekkora volt az állami keret?

– 100 millió schilling. Ennek száz százalékát kapták az „igen” mellett kampányolók, a „nem” pártiak semmit. Mi minden kiadásunkat a saját zsebünkből fedeztük.

– A népet a saját pénzén vezették félre? Nahát! Az állami keretből egyébként nálunk is száz százalékot kapnak a belépés támogatói, de hát itt most neokommunista kormány uralkodik.

– A kampány stílusáról is mondanék néhány szót. Annak egyik legmeghatározóbb eleme az volt, hogy a belépés ellenzőit minden elképzelhető eszközzel megpróbálták nevetségessé, hiteltelenné tenni, őket általában és minden további érvelés és bizonyíték nélkül kicsinyesnek, érzelmi alapon érvelőknek, a múltból itt felejtődött nacionalistáknak, szélsőséges jobboldaliaknak bélyegezve – miközben a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből való emberekről volt szó, az EU elutasításán kívül semmi egyéb közös politikai vagy világnézeti szempont nem vezérelte őket. Egyrészt mesébe illően szép ígéretekkel halmoztak el bennünket, másrészt pedig folyt a jóhiszemű és mesterségesen tájékozatlanságban tartott lakosság megfélemlítése. Valóságos agymosás volt, pszichoterror. Már hónapokkal a népszavazás előtt megkezdődött, de az utolsó napokban minden elképzelhető mértéket felülmúlt. Akkor vetették be a legnagyobb bombákat, mint például a reklámokat egyházi vezetők, püspökök fényképeivel. Ezek között az egyházi személyiségek között lehettek olyanok, akik csak akkor döbbentek meg, amikor saját arcképük nézett rájuk a kampányhirdetéseken, de itt van nálam König kardinálisnak szintén a Kronen Zeitungban megjelent cikke, amelyben a híveket határozottan a belépés melletti szavazásra szólítja fel. Annak pedig óriási súlya volt.

– Igazán nem akarnánk irigykedni, mert nekünk most bécsi cukrászdát, párizsi egyetemet és sok más szépet ígérnek, de önöknek kínáltak?

– Azt mondták nekünk, hogy megmarad a schillingünk, nem vezetik be az eurót. Itt mutatom önnek a legolvasottabb napilap, a Kronen Zeitung három nappal a szavazás előtt megjelent számát, ez áll benne: „a schilling marad és a német márka is”. Ehhez képest hol tartunk ma? Az euróval elsősorban nem az a baj, hogy a bevezetése húsbavágó drágulási hullámmal járt, hanem sokkal inkább az, hogy a nemzeti fizetőeszköz kiiktatásával az egyes államok elveszítették a nemzetgazdaságuk folyamataiba a saját állampolgáraik védelme érdekében való beavatkozás lehetőségét. Egy állam gazdasági önállóságának alapfeltétele a saját fizetőeszköz feletti rendelkezés, annak híján az ország külső függésbe, kiszolgáltatottságba kerül, nem marad cselekvési tere. Ez katasztrofális következményekkel jár, és nemcsak Ausztriára, hanem az euróövezethez csatlakozott valamennyi országra nézve.

– Vegyük tovább az újságcikkeket!

– Tessék, és nézze az illusztrációt: a mesebeli bőség szarujából pénzkötegek dőlnek ki a mezőgazdaság támogatására. Vagy itt a következő, a két egyforma borosüveggel, mellette a szöveg: „Holnap eldönti, mennyit fizet a jövőben: Igen az EU-ra 49,90 schilling, Nem az EU-ra 79,90 schilling” – mármint a bor ára. Azt sugallták az embereknek, hogy a belépés ilyen árcsökkenéseket hoz magával, belépés esetén a jövőben az addigi árnak csak alig a felét kell majd fizetni. Aláírás: Wein & Co. Egész egyszerűen döbbenetes. Vagy a forgalmi adó csökkentésének kilátásba helyezése; erre sem került sor az eddig eltelt nyolc év alatt. Vagy itt egy másik, két nappal a népszavazás előttről: „Az EU-ra adott Nem veszélyezteti az osztrákok szabadságos és karácsonyi pénzét”. Gondolja meg, ez kéthavi bér! „Az EU Nem utáni adóemelés érintheti a 13. és 14. havi fizetést”. „A nyugdíjak biztonsága garantált. Ausztriáért, Európáért”. A valóságban most kerítenek sort első ízben nyugdíjcsökkentésekre, és a nyugdíjrendszerünk már minden eresztékében recseg-ropog!

– Jól emlékszünk, hogy önöknek ötszázezer új munkahely megteremtését ígérték? Mi lett belőle?

– Semmi. A társadalombiztosítási rendszer válságához döntő mértékben járult hozzá, hogy buborékként pukkadt ki ez a Bécsi Gyáriparosok Egyesülete elnökétől származó ígéret. Az EU-s belépés előtt 3-4 százalékos volt a munkanélküliség Ausztriában, most 9, azaz a belépés óta kis híján megháromszorozódott! Elmondható, a szép ígéretekből az égvilágon semmi nem teljesült, de ezt akkor az emberek nem láthatták előre. Annál inkább teljesültek a fenyegetésként untig hajtogatott negatív jóslatok, de nem azért, mert kimaradtunk az EU-ból, hanem épp azért, mert beléptünk!

– És Ausztria semlegessége?

– Az 1955-ös államszerződéssel Ausztria – az alkotmányban is rögzítetten – az örök semlegesség mellett kötelezte el magát. Ez feltétele volt a megszállók, így a szovjet Vörös Hadsereg kivonulásának is. Az EU egy támadó háborúk folytatására alkalmas európai zsoldoshadsereg felállítását tűzte ki célul. Ennek a koncepciónak a keretében építik le az egyes országok védelmére szolgáló, sorkötelezettségen alapuló nemzeti hadseregeket. Az EU katonai doktrínájában a NATO-val való szoros együttműködés alapvető törekvés. Így az alkotmányában örök semlegességet kikötő országunk is pillanatok alatt benne találhatja magát egy olyan érdekekért folytatott háborúban, amikhez az égvilágon semmi köze. Minden jel arra mutat, hogy mi is az USA csatlósává válunk. Ez az alkotmány megszegése a politikusaink részéről, miközben jól tudják, hogy a lakosság 80 százaléka a semlegesség megtartását akarja. Egyúttal az EU-n belüli nyomásgyakorlás elképesztő mértéke is tetten érhető.

– Ezt tudjuk. Ausztria kemény leckét kapott EU-demokráciából, amikor 1999-ben nem a brüsszeli központ elképzeléseinek megfelelő eredményt hoztak a választások és Néppárt-Szabadságpárt kormánykoalíció alakult. Nem féltek?

– Az EU ekkor mutatta meg az igazi arcát. Senki el nem tudta képzelni azt a hatalmi arroganciát, amivel nekünk estek. Végül ugyan megszégyenülten visszakozni kényszerültek, de az Ausztria elleni hecckampány és szankcióhadjárat kijózanító figyelmeztetés volt az EU-tól naivan demokráciát váró álmodozók számára. A demokrácia elveinek legcinikusabb sárba tiprása, ha egy önmagában demokratikusan illegitim társaság úgy gondolja, az ő dolga előírni azt, hogy egy független állam milyen kormányt választhat magának. Ez abszurdum.

– Veszélyes szavak ezek. Ma az EU éppen Afganisztánt, holnap Irakot demokratizálja… De legalább megérte uniós tagnak lenni?

– Ha a jövedelmi és megélhetési viszonyokat nézzük, a mezőgazdaságot találjuk a legelkeserítőbb helyzetben. 1995, azaz Ausztriának az EU-ba történt belépése és 2000 között, tehát rövid öt év alatt 70 ezer mezőgazdasági termeléssel foglalkozó családi gazdaság veszett el. 70 ezer családnak kellett tevékenységét gazdasági okok miatt beszüntetni, mivel munkájuk az EU viszonyai között ráfizetésessé vált. Az igazi tragédia az, hogy a fennmaradt gazdaságok 80 százaléka is csak úgy képes fenntartani magát, hogy a család tagjai közül akár többen is más területen is kénytelenek munkát vállalni; azon a munkaerőpiacon valahogy érvényesülni, amelyik egyébként is felettébb zilált állapotban van. Ez iszonyatos túlterhelést jelent főleg a gazdasszonyok és a női családtagok részére. Gondolják meg, mellékfoglalkozással kell megkeresniük a földjeiken a családjuk évszázadokon keresztül folytatott tevékenységének fenntartásához szükséges pénzt! Elviselhetetlen állapot, a gazdák termelik meg az ételünket, italunkat és nem tudnak megélni belőle! Hogy lehet azt eltűrni, hogy épp ezt a mindennek alapját képező, valamennyiünk számára létfontosságú foglalkozási ágat hagyják tönkremenni? Így nem létezhet egyetlen állam sem és mindennek következményeit a lakosság egészségi állapota sínyli meg. Biztosan ismerik azt a közmondást: az vagy, amit megeszel. Kinek állhat az érdekében ez a tömeges tönkremenetel? Az élelmiszer helyett nekünk tápot gyártani akaró mezőgazdaság-iparnak!

– Vagy tizenöt évvel ezelőtt az autópálya mellett láttam egy reklámtáblát: „Jöjjön Ausztriába, ahol a paradicsom még paradicsomízű!” Ez ma már nacionalizmus volna?

– Erről beszélek. Valamint arról, hogy ha megvizsgáljuk a gazdaságok pénzügyi ellehetetlenülésének okait, feltűnik, hogy az elmúlt években a mezőgazdasági termékek felvásárlási árai 15-40 százalékkal csökkentek, miközben a kereskedelmi árak erősen emelkedtek, miáltal az agrárolló kétszeres kinyílásáról kell beszélnünk. Melyik foglalkozási ágban van olyan helyzet, hogy az emberek reálkeresete nem éri el a nyolc évvel ezelőttinek még a felét sem? A felvásárlási árak letörésével elért extraprofitot a kereskedők nem osztották meg a fogyasztókkal, épp ellenkezőleg. Ebből rögtön az is látszik, kik kerestek és keresnek ma is óriási összegeket több százezer ember tönkremenetelén vagy milliónál jóval több kíméletlen kizsákmányolásán, és kiknek áll érdekében az így kialakított helyzet és annak további fenntartása. Az Európai Unióban a mezőgazdaságot annak parasztgazdasági formájában hosszabb távon halálra ítélték; helyére a mezőgazdaság-ipar tör. Ilyen körülmények között az Európai Unió mezőgazdasági támogatásait csak „halálba segítésnek” lehet felfogni. Az esetlegesen most belépő országok mezőgazdaságának pedig az EU-s szint negyedét veti oda alamizsnaként az „európai értékközösség” a koppenhágai megállapodások értelmében. Mi, polgárok azonban egészséges élelmiszereket akarunk enni, nem pedig részben vagy egészében mesterséges körülmények között előállított, mesterséges táptalajon, javarészt természetes napfény nélkül fénycsövek alatt érlelt, génmanipulált nyersanyagokból gyártott, agyonkezelt, szintetikus állagjavítókkal teli tápokat. De utalhatok a Magyarországon nagy felzúdulást kiváltó és így a közvéleményt némileg kijózanító moslékügyre is.

– Miért tilos az évszázadok óta bevált moslék?

– Visszakérdezek. Csak nem azért, hogy az állati tápokat gyártó nemzetközi konszernek még tovább növelhessék piacaikat? Ki tudja és akarja felmérni azokat a fenyegető kockázatokat, amelyeket a kizárólag a profit maximalizálására törekvő mezőgazdasági gyártók ipari körülmények között előállított tápszerei jelentenek a fogyasztók egészségére nézve?

– Az Ausztria autóútjait terhelő óriási teherforgalom visszaszorítására tett ígéretekből szintén semmi nem valósult meg. Az éppen megalakult új osztrák kormány illetékes szabadságpárti minisztere bejelentette, ha nem történik számottevő javulás ezen a téren, akkor az EU keleti bővítése miatti további forgalomnövekedés fenyegetettségében Ausztriának végső esetben vétójogával élve kell magát megvédelmeznie.

– A kamionforgalom szinte már elviselhetetlen. A közutak építése és fenntartása állami feladat, vagyis azokat a köz tartja fenn. A szállítási vállalatok nem veszik ki arányosan a részüket a költségek viseléséből. A balesetekből adódó anyagi terheket, beleértve ebbe a biztosítási kártérítéseket, de a sérültek kórházi gyógykezelési költségeit, a táppénzeket is, döntően a közre terhelik. A centralizált EU-nak meglenne az eszközrendszere a teherforgalom jelentős részének a közutakról a vasútra történő átterelésére, de mégsem teszi. Ennek a tétlenségnek a hátterében a szállítási vállalatok, a nagy teherautókat gyártó konszernek, de legelső sorban is az olaj lobbi ráhatásai húzódnak meg. Ezzel máris elérkeztünk napjaink legégetőbb kérdéséhez, az USA-nak az Irak elleni háborús előkészületeihez.

– Mi például iraki angoltanárokat képezünk Taszáron. Az egy magyar falu. Ott van az ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai haderő elzárt bázisa. Önök mellesleg hányadán állnak a sokat emlegetett emberi szabadsággal?

– Attól függ, kinek a szabadságára gondolunk. Az EU-s szerződések annak megerősítésével kezdődnek, hogy az EU legfőbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának biztosítása. Ez a szélsőségesen liberális szabadságmeghatározás kizárólag az erősek szabadságát biztosítja – a döntő többség rovására. Az életben igenis nagy szükség van szigorú határokra. A fák sem nőnek az égig. Egy apa és egy anya nem tud száz gyereket rendesen felnevelni, az EU pedig ebbe az irányba tart. A kommunizmus idején az embereket a kapitalizmus borzalmaival traktálták. A globalizáció által lerombolt szociális piacgazdaság megszűntével valóban a legvadabb kapitalizmus cudar gátlástalansága tér vissza.

– Szép kilátások…

– Teljességgel nyilvánvaló, az EU a globalizáció része, és megakadályozza, hogy a tagállamok megvédhessék népességüket a nemkívánatos gazdasági folyamatok kedvezőtlen következményeitől. Ha bekövetkezik az EU keleti bővítése, 500 millió embert akarnak egy arctalan hatalmi központból dirigálni. Ez bukásra van ítélve. Az is köztudott, hogy az EU nem lépett be az emberi jogok európai konvenciójába, így az EU-n kívüli országok emberi jogainak védelme lényegesen magasabb szintű a Római Egyezmény értelmében. A határaikon kívül élő mintegy ötmilliónyi magyar sorsának jobbra fordulását a most kidolgozás alatt álló EU-s alkotmánytól várni dőreség: a kisebbségi jogokat a tervezet meg sem említi. Az alapjogok chartájában egyetlen mondat foglalkozik a kisebbségek kérdésével, ez pedig a diszkriminációval szembeni védelemről szól… Vitathatatlan, hogy Ausztria belépése az EU-ba katasztrofális hiba volt. Keserű tapasztalataink tanulságaként önöknek teljes szívünkből csak azt kívánhatjuk, egyáltalán ne kerüljenek ebbe a helyzetbe. Igyekezzenek megőrizni a most még meglévő viszonylagos szabadságukat és találják meg annak módját, miként csinálhatják vissza nemzetgazdaságuk és földjeik kiárusítását. Ha kimaradnak az EU-ból, erre még teremthetnek lehetőséget maguknak. Ha az eddig elszenvedett óriási veszteségek után az EU-ba is belépnek, még azt a keveset is elveszítik, amijük eddig megmaradt. Jól gondolják meg!