Együtt könnyebb. Lenne…

Optimizmussal hirdette meg 2021 tavaszán Orbán Viktor magyar és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő, valamint Matteo Salvini, a Liga elnöke – volt olasz belügyminiszter, azóta ismét miniszterelnök-helyettes – Budapesten az „európai reneszánszot”. A Fidesz akkoriban lépett ki a balra tolódó, vele szemben egyre ellenségesebb Európai Néppártból (EPP), és immár az egykori párttársak rosszalló megjegyzései nélkül találkozhatott valódi szövetségeseivel, akikkel akkor már fejlődőben voltak a kapcsolatok. A Fidesz többször is szorgalmazta, hogy az EPP nyisson jobbra, inkább a konzervatív, nemzeti erők közt keressen szövetségeseket, mintsem a baloldalon. A kormány bevándorláspolitikáját, a határkerítés építését több, a Néppárton kívüli jobboldali párt is nyíltan támogatta, 2019-ben pedig Matteo Salvini belügyminiszterként, míg az akkor még osztrák szabadságpárti (FPÖ-s) Heinz-Christian Strache alkancellárként járt Budapesten.

Az európai jobboldali összefogás sikerét a fősodrú média és a balliberális politikum kizárólag abban volt hajlandó mérni, hogy mikor tudnak közös frakciót alapítani az Európai Parlamentben. Ez eleinte valóban cél volt, a tárgyalások és találkozók hosszú hónapjai közben azonban kiderült, hogy nem célszerű hajszolni a képviselőcsoport megalakítását. Az érintett pártok több politikusa is nyilatkozott arról, hogy nem a közös frakció a hatékony együttműködés egyetlen módja, van lehetőség azon kívül is a szavazások koordinációjára vagy közös állásfoglalásokra. A pártoknak 2022 elejére sikerült eljutniuk odáig, hogy európai parlamenti munkájuk szorosabb összehangolása mellett döntsenek, a madridi csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozatban brüsszeli koordinációs iroda felállítását is elhatározták.

A balliberális oldalon általános nézet, hogy a jobboldali, nemzeti pártok eleve képtelenek a szoros együttműködésre, hiszen szétfeszíti őket a „nacionalista önzés”. Ennek a nézetnek az alapja persze az, hogy az európai pártok és eleve az európai nemzetek együttműködésének nem lehetséges más formája, mint a saját érdekek feladása, a nemzeti karakter felolvasztása egy nagy közös projektben. A jobboldalon nem így gondolkodnak, és igen előremutató állásfoglalások is születtek azzal kapcsolatban, hogy a nézeteket – vagy gyakorlatban az európai parlamenti szavazásokat – csak akkor szükséges összehangolni, ha az érdekek történetesen azonosak, egyébként pedig a nemzeti érdekek képviseletét nem kell frakciófegyelemmel gúzsba kötni. Tény ugyanakkor, hogy vannak olyan általános tényezők, amelyek megnehezítik a nemzeti tömörülések összefogását, mindig akadnak kétoldalú vitás kérdések, ráadásul ha egy országból több párt is részt venne az együttműködésben, a belpolitikai versengés is megjelenik. Akad példa arra is, hogy egy ország jobboldali pártjai különböző frakciókhoz tartoznak.

Az egyik ilyen megosztó kérdés a külpolitika, azon belül is az Oroszországhoz való viszony volt már 2021-ben is. A Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Tömörülés vagy a Liga régóta oroszbarát párt hírében áll, a háború során pedig a Fidesz is olyan álláspontra helyezkedett, ami például a lengyel kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) számára nehezen volt megemészthető. Noha Le Pen, Salvini és Morawiecki közt a viszony hagyományosan jó, az Európai Parlamentnek az Európai Néppárttól jobbra eső térfele megosztott, és ez az ő együttműködésükre nézve is korlátokat jelent. A PiS ugyanis az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), a Liga és a Nemzeti Tömörülés pedig az Identitás és Demokrácia (ID) frakciójában politizál.

Ez a két frakció egyébként nincsen kőbe vésve. Egyrészt a mostani két képviselőcsoport közt is történtek átigazolások, másrészt pedig a korábbi ciklusokban eleve más formációk alakultak ki. Az ECR frakciót 2009-ben hozták létre a brit konzervatívok, a lengyelekkel és a csehekkel karöltve. Az ID csak a jelenlegi ciklusban jött létre, közvetlen elődje a Nemzetek és Szabadság Európája (ENF), de több korábbi rövid életű próbálkozás is volt. Az előző ciklusokban működött a Szabadság és Demokrácia Európája (EFD) csoport is, amelyet a brexitpárti Nigel Farage vezetett, ennek több pártja a későbbi ID-hez vagy ECR-hez csatlakozott.

Hamis barátok

Az ukrajnai háború körüli nézetkülönbségek a bontakozó együttműködésre is rányomták a bélyegüket. Ezzel együtt a háború aligha válik olyan ideológiai választóvonallá az európai politikában, mint a migráció és az illegális bevándorlás ügye, amely már évtizedek óta sorskérdésnek számít Nyugat-Európában. Ezt mutatja, hogy előbbi megítélése már az elmúlt egy évben is változásokon ment át. Noha a legtöbb kritika a magyar kormányt szokta érni, amiért nem támogat automatikusan minden szankciót, valójában több tagállam – például Ciprus, Görögország – is harcolt már ki magának engedményeket, ha a tervezett büntetőintézkedések sértették az ország érdekeit. Felmérések mutatják, hogy – elsősorban a régiónkban – csökken a lelkesedés a menekültek támogatása iránt, ez pedig előbb-utóbb a politikában is tükröződni fog. A jobboldali lengyel kormány is megtapasztalta, hogy a szankciók sürgetése, Oroszország gonosz birodalomként való emlegetése egy időre látszólag egy barikád mögé sodorhatja a balliberális erőkkel, valójában azonban a brüsszeli balliberális elit nem barátjuk, és nem is lesz az. Jelzi mindezt, hogy az Európai Bizottság komoly változtatásokat követel a lengyel igazságszolgáltatásban, az uniós források visszatartásával nyomatékosítva.

Ez európai parlamenti dimenziókban is igaz; hiába állnak elő olyan korábban elképzelhetetlen helyzetek, hogy kardinális kérdések ugyanúgy szavazzon az ECR és mondjuk a Zöldek, attól még nem lesznek szövetségesek, és a konzervatív képviselőket továbbra is ott rugdossák majd, ahol érik.

Fideszes európai parlamenti képviselőkkel folytatott háttérbeszélgetéseken ha korábban szóba került a 2024-es EP-választásra való felkészülés és az összefogás helyzete, általános vélemény volt, hogy meg kell várni a francia és olasz választásokat. Ma ezek eredményét már tudjuk. Tavaly tavasszal Marine Le Pennek nem sikerült bevennie az Élysée-palotát, pártja azonban minden korábbinál több pozíciót szerzett a törvényhozásban. Olaszországban jobboldali sikert hozott az ősz, kormányt alakított az Itália Testvérei (FdI), a Liga és a Silvio Berlusconi-féle Forza Italia alkotta koalíció, a miniszterelnök pedig Giorgia Meloni lett, aki az FdI – és nem mellesleg az ECR pártcsalád – elnöke.

Meloni megválasztásához a magyar jobboldal szép reményeket fűzött, amit az olasz kormányfő baráti megszólalásai már részben igazolnak. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az olasz miniszterelnök szorult helyzetben van. A jogállamisági, uniós forrásokról szóló vitákban számolhatunk azzal, hogy nem fordul ellenünk, tény azonban, hogy óvatos politikát folytat, nem akarja magára haragítani Brüsszelt. Olaszországnak is szüksége van uniós forrásokra, amire Ursula von der Leyen folyamatosan emlékezteti is. Aligha véletlen, hogy a korábban oroszbarátnak tekintett Meloni már a kampányában közölte, hogy támogatja Brüsszel szankcióit, az óév végén pedig bejelentette, hogy Kijevbe látogat. Kérdés, hogy külpolitikáját mennyiben hajlandó külön kezelni az európai pártpolitikától. Meloninak mindenképpen szüksége van stabil szövetségesekre, hiszen a lengyelekhez hasonlóan ő is szembesülhet azzal, hogy ha alapkérdésekben van vitája Brüsszellel – mint a migráció –, egy ponton túl már nem tud elég sok mindenben engedni.

Forró ősz

Kérdés tehát, hogy milyen lehetőségei vannak a Fidesznek az EP-választás előtti évben. Az európai jobboldalnak 2023 őszéig kell rendeznie a sorait, addig pedig még sok víz lefolyik a Dunán. Egyelőre tehát ne számítsunk nagy bejelentésekre. Különösen, hogy idén Spanyolországban és Lengyelországban is parlamenti választásokat tartanak, amelyek hatással lesznek az erőviszonyokra. A PiS győzelme korántsem borítékolható, az ottani ellenzék jobb állapotban van, mint a magyar, bőkezű brüsszeli és amerikai támogatást tudhatnak maguk mögött. A Fidesszel jó viszonyt ápoló spanyol Vox – az ECR tagja – várhatóan harmadik erőként stabilizálja magát, ha pedig a szocialisták és a jobbközép Néppárt (PP) szoros versenyéből utóbbi jön ki győztesen, és a baloldalon nem alakul összefogás, még egy jobboldali kormányban is szerepet kaphat.

A Fidesz számára nem könnyű döntés, hogy mely jelenlegi pártcsoportba lépjen be. Az ECR-nek – jelenleg – két erős kormánypártja is van, Giorgia Meloni FdI-je és a lengyel kormányzó PiS, amellyel az ukrajnai háború eltérő megítélése ellenére is szoros a kapcsolat. Igaz, vannak benne olyan erők is – például a baltiak –, amelyekkel szintén fennáll ugyanezen ellentét, ráadásul eddig nem is működtek együtt velük. Az ID-nek is van kormánypártja, a Liga, amely azonban jóval gyengébben szerepelt a választásokon, mint korábban, ezért kisebb súlyú szereplő, mint a Meloni vezette Itália Testvérei. E csoport mellett szól viszont az, hogy több meghatározó pártjával, köztük az Osztrák Szabadságpárttal nagy harmóniában van a Fidesz, az osztrákok rendszeresen példálóznak a magyar kormány politikájával, a béke, a semlegesség, a szankciók elutasítása mellett vannak, és persze a magyar migrációs politikát is támogatják.

Orbán Viktor kormányfőt évzáró sajtótájékoztatóján kérdezték arról, elnyerheti-e újra a Fidesz kezét az Európai Néppárt, mire a miniszterelnök azt válaszolta, „már elkeltünk”. Úgy tudjuk, ez alighanem a Néppárton kívüli jobboldali összefogásra vonatkozik, nem pedig arra, hogy már döntés született volna egyik vagy másik frakcióhoz való csatlakozásról.

Osztozkodás

Világos tehát, hogy az ECR és az ID nem fog egyszerűen csak összebútorozni. Ha ez könnyen menne, kevésbé vészterhes időkben már megtörtént volna. Az EP-választásnak azonban célszerű volna valamiféle összefogásban nekifutniuk, akár egy laza választási együttműködés formájában. A fontos tisztségek a parlament megalakulásakor, a ciklus legelején kelnek el. Ha akkor már van egy, az eddigieknél erősebb jobboldali frakció, lényegesen nagyobb érdekérvényesítő képességgel lehet belevágni az osztozkodásba. A jelenlegi ciklus elején, 2019-ben az ID lényegében nem kapott semmit, egyszerűen diszkriminálták, az ECR jelöltjeit ott gáncsolták, ahol csak lehetett, de az akkor még néppárti Fidesz – az egyik legerősebb nemzeti delegáció – is csak hosszas küzdelmek árán szerezhette meg, ami járt neki, már amikor egyáltalán sikerült. Gyakorlati oka is van tehát annak, hogy időben létre kell jönnie az összefogásnak, ráadásul nem tüntetné fel túl jó színben az európai jobboldalt sem a további késlekedés.