– Hol jelöltek ki kényszerlakhelyet?

– Nem jelöltek ki, csak a falut kellett elhagynunk. Különböző helyeken laktunk, ahol az édesapám éppen munkát talált. 1954-ben Csurgópusztán megszületett az öcsém. Édesapámat éppen az idő tájt vitték el munkaszolgálatra. Mivel a forradalmat is végigdolgozta, visszaköltözhettünk a faluba 1957. március 21-én. Ott jártunk iskolába a bátyámmal, majd pedig a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztünk. A családom tehát mindenképpen a földhöz, a természeti léthez kötődött, anyai ágon is szegény földművesek az őseim, köztük néhány iparossal.

– Édesapja is parasztember volt?

– Apám nagyon jó képességű ember volt, elvégzett egy technikumot, de mivel Horthy Miklós Technikumnak hívták, a kommunista időkben érvénytelennek tekintették a végzettségét, ezért velem együtt érettségizett újra 1966-ban. Jobb tanuló volt a dolgozók iskolájában, mint én a gimnáziumban. De a bátyám is rendkívüli képességű, három-négy éves korában már írt, olvasott, számolt, később ő lett a Magyar Tudományos Akadémia legfiatalabb levelező tagja, majd rendes tagja. De nemcsak tudásban, hanem mindenben példaképként állt előttem. Soha nem emlékszem, hogy gyerekként akárcsak egyszer is füllentett volna vagy elcsent volna valamit, ahogyan azt én és társaim gyakran megtettük. Biológus lett. Az öcsém hozzám hasonlóan sebész, traumatológus és ortopéd orvos.

– Az ön útja is olyan sima volt, mint a bátyjáé?

– Biológiából az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen tizedik lettem – egy évvel korábban a bátyám harmadik helyen végzett -, és ez automatikus felvételt jelentett bármely egyetemre, ahol a biológia felvételi tárgy volt, mégsem vettek fel. Politikai okokból kizártak az ország összes egyeteméről, mert a felvételi elbeszélgetésen, amire nekem is mennem kellett, nem úgy válaszoltam a bizottság egyik-másik kérdésére, ahogy elvárták volna. A „politikai ok” csak az akkor általánosan alkalmazott kifejezés volt, bármire, ami az illetékeseknek nem tetszett, az én esetemben nem volt mögötte politika. Így lettem földalatti csillés. A következő tavasszal behívtak katonának, hogy ne is tudjak jelentkezni, de végül mégis sikerült, leszerelni azonban csak szeptember végén engedtek, így már egy hónappal a hivatalos évnyitás után kezdtem meg a tanulmányaimat a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Soha nem voltam ellenzéki, annyira nem, hogy akárcsak mások, én is KISZ-tag voltam, sőt az Ifjú Gárdában is benne voltam. Másodévben még az egyetemi csoport KISZ titkárának is megválasztottak. Már érezni lehetett, hogy gyengül a rendszer, mert volt hivatalos jelölt is, a csoport mégis engem választott. A végzés után Pécsett, a városi kórház sebészetén kezdtem, csak 1977-ben kerültem Budapestre a Szív- és Érgyógyászati Klinikára, úgy, hogy a szívsebészet akkori vezetője, Szabó Zoltán hallotta egy előadásomat egy országos konferencián. Ő volt az első magyarországi professzor, aki szívátültetést végzett. ’76-ban hívott meg, de feleségemmel, aki szintén orvos, egy évig gondolkoztunk, amíg elfogadtam. Ott dolgoztam egészen 1991 májusáig, amíg ki nem neveztek a Hajnal Imre Egyetem igazgató professzorának.

– A szív az emberi érzések lakhelye. Miért pont ezzel a testrésszel kezdett foglalkozni?

– Meg az emberi lélek lakhelye is, az én feltételezésem szerint. Igen, én is sokat gondolkoztam ezen, de nem találtam semmi tudatosságot a választásomban. A pécsi egyetem intenzív klinikáján dolgoztam, mielőtt Budapestre hívtak. Ott nagyon gyors beavatkozásra volt szükség, hogy megmentsük valakinek az életét. Sokszor találkoztam a halállal. Ha a Dél-Dunántúlon bárhol előfordult olyan eset, amikor a beteg szívverése lelassult vagy megállt, ezért szívingerlő készüléket kellett beépíteni, nekünk kellett kimennünk mentővel. Sajnos sokszor már késve érkeztünk, de olyan is volt, hogy a mentőben, beszállítás közben halt meg a beteg. Elviselhetetlen volt ez a tudat, ezért a tapasztaltabb kollégáimmal és egy ragyogó mérnökkel közösen kialakítottuk egy úgynevezett telemetrikus rendszernek a kezdetleges formáját. A feladat az volt, hogy a szív nagy visszerein keresztül a jobb kamrába bejussunk. Ám ezt a műveletet a mentőautóban kellett végezni, tehát az ember nem tudta, hol jár éppen az elektróda vége. Ezért az elektródáról elvezetett elektromos áramot a mentőautóban hangjellé változtattuk, a hangjelet rádió adó-vevőn bejátszottuk a mentőközpontba, ők felhívták telefonon az intenzív osztályt, ott a telefonon kapott hangjelet átalakították EKG-jellé, így tudtak nekem rádión utasítást adni, irányítani, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, lecsúsztál, följebb, miközben a mentőautó százhússzal söpört az intézet felé. Mire megérkeztünk, már működő szívingerlő készülék volt a betegben. Erről tartottam előadást, így hívott meg a Városmajori Klinikára Szabó Zoltán. Hát, így alakult a pályám, de a végzés után nem volt bennem az a vágy, hogy szívsebész legyek.

– Gyerekkoromban gyakran nézegettem egy könyvet – még alig tudtam olvasni -, aminek az volt a címe, hogy A sebész találkozik Istennel. Arról a pillanatról szólt, amikor a beteg élet és halál határára érkezik. Nem tudom, hogy jó-e a kérdés, de milyen érzés ez?

– Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit föl lehet tenni egy ilyen interjú során. Az intenzív osztályon megszoktam a halált. Egy gépkocsibaleset után összetörve vagy gyilkossági kísérlet áldozataként, vagy mérgezés után érkeztek oda a betegek végállapotban, eszméletlenül és nagy-nagy élmény volt, ha háromból kettőt meg tudtunk menteni. Ez az egész a feje tetejére állt, amikor szívsebész lettem, hiszen a beteg bejött a saját lábán, akár egy kisgyerek vagy egy szép nő, és tudtam, ha sikertelen lesz a műtét, meghal. Minden szívműtét hordozza a halálélményt a beteg számára is, az orvos számára is, hiszen a szívet meg kell állítanom, a légzést is, ezáltal az agy olyan információt kap, ami a halált jelzi számára. Ez atavisztikus élmény, a betegek egy része be is számol erről különböző módon. Sokáig kutattam a titkot, hogyan lehet ezt a borzalmas élményt megelőzni. Tulajdonképpen kettős életem volt 25-30 éves koromtól a 40-es éveim elejéig, amikor napközben 12-14 órát dolgoztam a klinikán, éjszaka és hétvégeken pedig próbáltam tökéletesen megismerni a szívet. Olyan világban nőttem föl – materialista világban -, ahol azt tanították, hogy a világ tökéletesen megismerhető, és az anyag az ember által uralható. Gondoltam, az nem lehet, hogy ezt a kis darab anyagot, az emberi szívet nem tudom tökéletesen megismerni. Az a tény, hogy egy embert, akit fölfektetünk az asztalra, elveszítünk, elfogadhatatlan, ebbe soha nem lehet beletörődni. Ez olyan gyötrelmet okozott, hogy az egyébként lusta alaptermészetem megfordult, és vagy húsz éven keresztül néhány órát aludtam csak éjszakánként, hogy megfejtsem ezt a titkot. Most már tudom, hogy ha öt életem lenne, bizonyos titkokat akkor sem tudnék megfejteni, ez az élet titka. Olyan sok élményem volt az élet és halál mezsgyéjén, hogy rájöttem: Isten nélkül nincs semmi. A sebészi munka két dologra inti az embert. Az egyik, hogy ne legyen olyan öntelt, hogy azt higgye, Isten dolgaiba bele tud avatkozni, másrészt arra, hogy ha élete végéig kitartóan tanul, akkor a természet törvényeinek egy részét megismerheti. Ez kötelessége is. Így kapcsolódik össze a tudomány és az istenhit. Egyik sincs meg a másik nélkül a sebész számára. Hiszen a hit önmagában nem elég ahhoz, hogy meg tudjak operálni valakit, de hit nélkül a tudós igyekezete végső soron kudarchoz fog vezetni.

– Hogyan lett önből közéleti személyiség?

– A történet rövid és egyszerű. Magyarországi viszonyok között nagyon fiatalon egy országos intézet igazgató professzora lettem. Annak idején egyedül nekem volt akadémiai doktori minősítésem a szakmában. A professzorok atyám korabeli emberek voltak, tehát húsz évvel idősebbek és a tudományos minősítésük csak a kandidátusi fokozatig ment el. Ez már magában hordott egy óriási feszültséget, de az igazi probléma abból adódott, hogy én átugrottam egy egyetemi fokozatot, merthogy átugrottam a kandidátusát is. Rögtön a nagydoktorit szereztem meg, tehát az egyetemen nem voltam docens, hanem adjunktusból rögtön professzorrá váltam.

– Amennyire én a tudományos világot ismerem, ez elég ahhoz, hogy az embernek átharapják a torkát.

– Fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos gondot okoz más embereknek. Ez volt tehát az alaphelyzet, de tudni kell még, hogy az egészségügyi korrupció csak egy bizonyos szintnél kezdődik, egy adjunktust nem környékeznek meg, mert nincs döntési helyzetben. Ezért én szinte szűzen kerültem bele ebbe, a sátánnak nem volt rám ideje. Elhatároztam, hogy ezt az utat, ott, ahol én vagyok vezető, soha többet nem engedem járni. Így kerültem rögtön az igazgatói kinevezésem után konfliktusba az egyetem vezetőivel. Mivel feltételezték, hogy nem értek a gazdasági dolgokhoz, ezen keresztül próbáltak megfogni, hatalmi szóval. Amikor kiderült, hogy értek hozzá, nem sok választásuk maradt. Felfedtem egy kézzel fogható korrupciós láncot, már az Antall-kormány idején, tudniillik az ilyesmi nem kormányfüggő a mi szakmánkban. Felkerestem a belügyminisztériumot is. Ôk konzultáltak néhány kollégával, akik megkérdezték tőlem, hogy le akarom-e fejezni a magyar szívsebészetet. Azt válaszoltam, nem, csak azt szeretném, hogy abban az intézetben, ahol én dolgozom, ne legyen korrupció. Megígérték, hogy segítenek, de ejtettek, odadobtak koncnak. Ezután kitalált indokokkal leváltottak 1993-ban. A magyar jogszolgáltatásra jellemző, hogy csak most, kilenc és fél év után mondta ki a Munkaügyi Bíróság jogerősen, hogy a leváltásom jogszerűtlen volt. Közben felépült a zalaegerszegi szívközpont és a pécsi is. Ha ez nincs, várhattam volna kilenc és fél évig, hogy visszamehessek a klinikára. Közszereplővé úgy váltam, hogy a magyar újságok egy része sorozatosan cikkeket jelentettek meg rólam, volt olyan hét, amikor harminc is megjelent arról, hogy milyen gonosz ember vagyok. Én pedig elkezdtem védekezni. Így lettem közszereplő. Közben kriminális események is zajlottak. 1992 novemberében a bérházunk lépcsőházában összevertek, miután fölhívták a figyelmemet, hogy hagyjam abba, amit csinálok. De erről azóta sem beszéltem, mert ezek felbérelt emberek voltak, és hogy ki mozgatta őket, nem lehet bizonyítani. De nem adtam be a derekamat, nem voltam hajlandó a feltételeiket elfogadni. Mivel ők továbbra sem szálltak le rólam, és közben azt a látszatot akarták kelteni a médián keresztül, hogy paranoiás ember vagyok, ezért megkínáltak egy kis közszerepléssel a televízióban. A riporterek, miután pontosan tudták, mi történt, megkérdezték, hogy mi történt velem, mondjam el. De ha ezeket a kérdésre elmondom, akkor mivel nem tudom bizonyítani, rögtön rám akasztották volna, hogy üldözési mániám van. Ezért minden ilyen televíziós megszólalást arra használtam, hogy olyasmiről beszéljek, ami a betegeket érdekli, ezekről a problémákról mindenki tudta, hogy igazak, soha nem beszéltem a személyes ügyeimről. Aztán újabb dolgot kreáltak és újabb közszerepléssel kínáltak meg. Közben a családom is tönkrement, elhagyták az országot. Én mégsem voltam hajlandó besétálni a csapdájukba és közben szépen lassan megismert az ország.

– Hogyan hatottak önre a történtek?

– A leváltásom után alapvetően megváltozott az életfilozófiám. Addig magam mögött tudva az igazságot, próbáltam a betegek érdekeit képviselni, de az eredmény kudarc lett. Minden gyógyítási lehetőségtől megfosztottak, nemcsak leváltottak az intézet éléről, de beteggel sem találkozhattam, nem operálhattam. Elgondolkoztam rajta, hogy ha másokban keresem a hibát, soha nem tudok változtatni a helyzetemen, tehát a kialakult helyzetért önmagamban kell keresnem az okot. Sorba vettem, mit csináltam rosszul, és rájöttem, hogy mindent. Mert az igazság fontos dolog, de nem lehet fegyverként használni. Így jutottam el odáig, hogy elhatároztam, csak a szeretet eszközével fogok élni. Ha megbántanak, megbántanak, én szolgálom az igazságot, de nem hivalkodom vele, és nem használom fel semmilyen akcióban. Támaszkodom a jó szándékú emberekre, és igyekszem távol tartani magamat az újságíróktól, ami persze nem mindig sikerült, mert forrott a levegő körülöttem. Mivel nem tudtak mit kezdeni velem, eltettek az egyetlen megyei kórházba, ahol nem volt kardiológia, Zalába, azzal, hogy csináljak ott szívsebészetet. És mivel ilyen attitűddel mentem, és tudtam, hogy ez csapda akar lenni, ezért képes voltam rá, hogy azokkal a munkatársaimmal, akik velem tartottak, azokkal, akiket ott találtam, és a csodálatos, tiszta lelkű zalai emberekkel, akik segítettek, ki tudtuk alakítani a zalai szívközpontot. Ettől kezdve a pécsi egyetemet zavarni kezdte, hogy náluk nincsen szívsebészet, de egyébként is veszélyben forgott az akkreditációjuk emiatt, ezért egy 1956-ban Amerikába emigrált szívsebészprofesszort hívtak, hogy szervezze meg a szívsebészetet. Ő azonban felőrlődött az itteni viszonyok között és 1996. december 2-án elhagyta az országot. Akkor hívtak Pécsre, de már annyira kötődtem a zalai klinikához, hogy csak felügyelői tanári állást fogadtam el. Ám hamar kiderült, hogy ezt a munkát lehetetlen így végezni. Így lettem 1997. április 1-jétől az akkori 2. számú Sebészeti-Szívsebészeti Klinika professzora. Az év májusában tették le az új szívgyógyászati klinika alapkövét, és ’99. augusztus 20-án megnyílt.

– Miért ment Irakba?

– Ezt egy mondattal el lehet intézni. Mert a lelkiismeretem szava szerint cselekedtem. Aztán, hogy ez helyes volt-e, majd akkor fog kiderülni, amikor találkozom odafönt a teremtővel.