A belgrádi vasút

A legkevésbé sem véletlen, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportja. Olyan, mintha az életünket modellezné, komédiákkal és tragédiákkal, drámákkal, hősökkel, győzelmekkel és elbukásokkal. Az örök küzdelem szimbóluma, tele izgalommal, katarzissal és a való életre szóló tanulságokkal. Az utóbbiakra szemléletes példa a játék egyik aranyszabálya: ne oda helyezkedj, ahol a labda van, hanem oda, ahol lesz! Ne arra építsd a terveidet, ami éppen történik, hanem arra, ami várható.

Pontosan ez a gondolat vezérli azt a folyamatosan bővülő szellemi kört, amely a magyar kormány munkáját segítve dolgozik az ország jövőjének megalapozásán. A távlatos politikának nem ahhoz kell igazodnia, hogy aktuálisan mi történik, hanem ahhoz, ami majd a jelen történéseiből következik. Arra, ami ma van, már nincs befolyásunk. De arra, ami lesz, már föl tudunk készülni. Ebben a megközelítésben természetesen benne rejlik a tévedés lehetősége, hiszen a jövő soha nem bizonyos. Az eseményekkel való sodródással szemben mégis ez kínálja a lehetőséget a középszerűségből való kitörésre.

Ez talán a legnagyobb különbség a hazai kormányoldal és az ellenzéke között. Az ellenzék minden szellemi energiáját kizárólag annak kifundálására fordítja, hogy hogyan lehetne megbuktatni a kormányt, és cselekvései kizárólag a jelen történéseire adott reakciók. A kormányoldal viszont a folyamatosan fejlesztett jövőképhez illeszkedve alakítja a politikáját.

A cél nyilvánvalóan a sikeres, jólétben és biztonságban élő, gyarapodó nemzet továbbépítése. Ehhez az kell, hogy a mindenkori magyar kormány számára megmaradjon a szuverén cselekvés szabadsága, hogy a nagyhatalmi érdekek kényszerei közé szorított évszázadok után a magyarság szabadon választhasson az előtte nyíló lehetőségek között, szabadon dönthessen a számára legelőnyösebb módon. Mivel Magyarország nem tartozik a nagyhatalmak közé, és a világpolitika alakulására csak mérsékelt befolyása van, a feladat annak megértése: mi várható, a jövőben hogyan módosulnak az erőviszonyok, és az ország számára ebben mi a legelőnyösebb pozíció.

Svájc példájának követése számunkra nyilvánvalóan illúzió. Annak az országnak a státusát sajátos történelmi helyzet teremtette meg, ilyen helyzet ma nincs. Magyarország a történelmi örökség jogán is a nyugati világ része, tagja az Európai Uniónak és a nyugati világ biztonságát garantáló katonai szövetségi rendszernek. Ez a megkötöttség minden nyűgével együtt is előnyünkre szolgál. Valamit mégis eltanulhatunk Svájctól, amelynek az erejét az adja, hogy minden nagyhatalom érdekében állónak tartja a stabilitását, sikerességét és függetlenségét. Ezt az érdekhálót olyan erősre sikerült szőniük, hogy még a fél Európát bekebelező náci Németország sem próbálta szétszakítani, még ők is érdekükben állónak tartották Svájc függetlenségének megmaradását.

Ezt a világpolitikai érdekhálót érdemes megszőni Magyarország köré is. Világosan látható, hogy az 1990-ig kétpólusú, majd a Szovjetunió összeomlása után egypólusúvá vált világpolitika az utóbbi két évtizedben a multipoláris rend felé mozdult el. Oroszország pólusképző szerepének jövője kétséges, Kína azonban vitathatatlanul önálló nagyhatalmi erőközponttá vált. Ám ebből nem a Szovjetunió szerepének átvétele és azzal újabb kétpólusú világrend létrejötte fakad. Japán továbbra is meghatározó súlyú, autonóm szereplő a világpolitikában, és ebben India teljes joggal csatlakozott hozzá. Délkelet-Ázsia országai egyre jelentősebbek, az arab világgal is számolni kell, és Latin-Amerika sem annyira az USA alárendeltje már, mint korábban volt.

Mindezeket a folyamatokat akkor tudjuk a saját előnyünkre fordítani, ha nem a nagyhatalmi tömbösödés folyamatához csatlakozunk, ha a szerepünket a multipoláris világrend támogatásában találjuk meg. A magyar történelem keserű tapasztalatokkal szolgál arról, mi történik, ha valamelyik nagyhatalom alárendeltjeként veszünk részt a nagyhatalmi ütközésekben. Sem nekünk, magyaroknak, sem a visegrádi vagy a balkáni országoknak nem érdekünk, hogy megszabadulva a szovjet birodalom nyugati perifériájának szerepétől most Nyugat-Európa keleti perifériájaként viseljük az ütközőállamok hálátlan terhét a nagy politikai tömbök konfliktusában.

Ezt kell megértenünk: Nyugat-Európa úgynevezett magállamai továbbra is saját régiójuk távoli végvidékeként tekintenek ránk, és ha egyoldalú módon elkötelezzük magunkat a nyugati világ mellett, ez így is marad. Ami azzal jár, hogy megmarad az értéktöbblet-elvonásnak az a rendszere is, ami az anyagi, szellemi és kulturális javakat mindenütt a szélekről a központ felé áramoltatja. A magállamok velünk szemben több évszázados előnyben vannak a pénz-, tudás- és kapcsolati tőke felhalmozásában, és ha ragaszkodunk a feléjük forduló egyoldalú elkötelezettséghez, tőkéjük birtokában az együttműködésünket folyamatosan az ő előnyükre tudják fordítani.

Ezen az egyoldalúságon akkor tudunk változtatni, ha az értékes nyugati kapcsolatok fenntartása mellett a nyugati világ integráns részeként olyan kapcsolódási pontokat teremtünk a világ többi részével, ahol nincs meg a történelmi hátrányunk vagy éppen előnyben is vagyunk. Magyarország évszázadokon át hordozta a Nyugat védőbástyájának terhét, és ebből semmi haszna nem származott. Meg kell értenünk, hogy országunkat ezentúl nem a Nyugat végvárának szerepe teheti sikeressé, hanem ellenkezőleg, ha találkozási lehetőséget kínálunk a nyugati világgal mindazoknak a gazdasági erőközpontoknak, amelyek az új világrendet formálják ki éppen.

A formálódó új világrend – ez a sarokköve az új magyar politikának. A világpolitika játszmáiban nem azoké lesz a siker, akik a pillanatnyi helyzetnek rendelik alá a cselekvésüket, hanem akik a jövő fejleményeire készítik fel az országukat. Visszatérve a futballhasonlathoz: nem oda helyezkednek, ahol a labda – a döntések középpontja – van, hanem ahol lesz. Jól látható, hogy ez a középpont a következő évtizedekben, a nem nyugati országok megerősödésével alapvetően áthelyeződik.

Magyarország erre a változásra készül föl. A fölkészülés egyik szemléletes példája az új belgrádi vasút. Sokan ma sem értik, miért építünk mi százmilliárdokért egy olyan vasútvonalat, amelyen egy órával hamarabb ér a vonat Belgrádból Budapestre, mint a már meglévőn. Mi ér ezen az egy órán olyan rengeteg pénzt? Nos, a válasz a fentiekből következik: a belgrádi vasút egyszerre szimbóluma és gazdaságilag racionális befektetése az új magyar politikának. Ezen a vasúton át a felemelkedő Ázsia, elsősorban Kína és India teremt új kapcsolatokat Magyarországgal, annak közvetítésével pedig Nyugat-Európával. Még pontosabban: itt és nem másutt jönnek létre ezek a kapcsolatok. Ezért fontos a záhonyi vasúti átrakodó fejlesztése – előbb-utóbb béke lesz, és a keleti áruk áramlása újra megindul nyugat felé –, ezért fontos az azeri villanyvezeték megépítése, újabb és újabb fizikai és virtuális kapcsolódási pontok létesítése a szomszédos és távoli országokkal és gazdasági tényezőkkel.

A vasfüggönyökkel az egész világ veszít, de a legtöbbet azok az országok, amelyek a bármiféle vasfüggönyök tövébe szorulnak, távol a hatalmi centrumoktól. Nemcsak Magyarországnak, minden hasonló helyzetű országnak elemi érdeke, hogy a világ elkerülje az egymástól elzárkózó nagy hatalmi tömbök létrejöttét, ehelyett a saját szövetségi rendszerüket fenntartva nyitottak maradjanak a gazdasági és kulturális kapcsolatokra.

Mindez természetesen nem jelenthet önfeladást. A világpolitika nagy játszmájában a siker reményével csak azok az államok vehetnek részt, amelyek szuverén módon képesek meghozni a döntéseiket, és képesek ki is tartani azok mellett. Amelyek esetében nem kell tartani attól, hogy külső hatalmak átírják őket.

Magyarország története Mohács után évszázadokon át a nagyhatalmi kényszerek története volt. Keserű tapasztalatokat szereztünk arról, mivel jár egy nagy birodalom végvidékének helyzetébe szorulni. Most végre lehetőségünk nyílt arra, hogy a fontos döntéseket mi magunk hozhassuk meg. Olyan döntéseket, amelyek úgy vezetik sikerre Magyarországot, hogy az a nagyvilágnak is előnyére válik.