Porlik? Törik, mint a szikla

Tíz évvel ezelőtt még majdnem annyi magyar élt Romániában (1,23 millió), mint Észtország teljes lakossága (1,29 millió). Az ottani magyarok úgy érezhették, hogy számottevőek, hisz mégis egy európai országnyian éltek egy másik állam keretében, és sok társadalomtudományi kutatás bizonyítja, hogy pozitívan hathat egy közösség önképére, mentalitására, ha nagynak érzi magát. Amikor e sorok írója tavaly egy gagauz politikussal beszélgetett, az illető őszintén elcsodálkozott azon, hogy „csak” 1,2 millió magyar él Erdélyben, ugyanis intézményrendszerük és politikai képviseletük nagysága alapján azt hitte, hogy legalább 2 millióan vannak. Éppen ezért nem csoda, hogy a magyar médiában is fellángoltak a lármafák, amikor kiderült, hogy a tavalyi romániai népszámlálás előzetes adatai szerint csak 1 002 151 magyar él Erdélyben (a továbbiakban ezen értsük a magyarlakta régiókat – a szerk.), tehát az előző, 2011-es népszámlálás óta 225 ezerrel csökkent a számuk, a rendszerváltás óta pedig 620 ezerrel vannak kevesebben. Az RMDSZ óvatos derűvel reagált a hírre, kiemelvén, hogy a magyarok megőrizték 6 százalék feletti országos arányukat a romániai társadalmon belül, míg az Erdélyi Magyar Szövetség szerint ez nem siker, hanem tragédia és hamarosan a szászok sorsára juthat a magyarság, hisz „30 év alatt elvesztettük közösségünk közel 40 százalékát”. Tény és való: a rendszerváltás óta egy montenegrónyi (lakossága 619 ezer) magyar tűnt el Erdélyből; e cikkben annak próbálunk utánajárni, hogy mennyire áll rosszul az erdélyi magyarság szénája, és mi okozza a fogyást.

Szabadesés

Kocsmai matematikával könnyen kiszámítható, hogy ha tízévenként negyedmillióval fogy a népesség, akkor 2060-ra eltűnhetnek a magyarok Erdélyből. És ez a pontos megfogalmazás, merthogy nem mind halnak ki, hanem többségük máshol lesz: leginkább Nyugat-Európában és Magyarországon (az már a jövő kérdése, hogy visszatérnek-e valaha, vagy addigra más népesség váltja fel őket szülőföldjükön). A cikk elején éppen azért említettük Észtországot, mert egy matrjoskababa-országról van szó, ugyanis a 2021-es népszámlálásuk szerint 919 ezer észt és 315 ezer orosz él az országban. Vagyis az észtek még millió alatti létszámmal is államalkotó nemzet, nem kell tehát a milliós póznához kötni az ebet, bár igaz, leküzdhetetlen előnyük van: önálló államukban élnek. A magyarok sorsa sokkal mostohább Erdélyben, ráadásul az ország gazdasági szempontból fejletlenebb régióiban laknak. Veres Valér szociológus egy interjúban arról beszélt, hogy az 1992-es népszámlálási adatokból visszakövetkeztethető: az erdélyi magyarok létszáma 1980-ra megközelíthette az 1,8 milliót, azóta folyamatosan csökken. A fogyást lényegében három fő tényező okozza: kivándorlás, egyre kevesebb gyermek születése és a magyar társadalom elöregedése (az asszimiláció leginkább a szórványt sújtja, de azt nagyon: dél-erdélyi és bánsági településeken állítólag tízévente megfeleződik a számuk). Ezek közül a kivándorlást nagyon nehéz mérni, mert csak a Magyarországba irányulót lehet nyomon követni, a KSH adatai alapján, az pedig rejtély, hogy pontosan hány erdélyi magyar él Nyugat-Európában (valószínű, hogy jóval egy-kétszázezer fölötti a számuk), mert az ottani nyilvántartásokban román (vagy történetesen magyar) állampolgárokként szerepelnek. Annyi bizonyos, hogy 2017-ben a Kárpát-medence országaiból hazánkba érkezettek 352 505-an voltak, és a Romániában született Magyarországon élők száma meghaladja Debrecen – az ország második legnagyobb városa – lakosságáét (különösen nagy arányt képviselnek az orvosok között az erdélyiek). A legtöbben tömbmagyar területekről jöttek (például Hargita, Maros, Bihar vagy Szatmár megye). Magyarország 2008-ig számított fő célországnak, mára ez megváltozott, ám az utóbbi öt évben számuk bizonyára növekedett. Noha összességében kevesebb magyar vándorol ki, mint román, a magyar lakosság elöregedett – az erdélyi magyarok öregedési indexe (143,7 százalék) jóval magasabb, mint a románoké (116,8), ezért természetes okokból jobban fogynak, vagyis a halálozások és születések egyenlege rosszabb, mint az összlakosságé. Ráadásul éppen az aktív, szülőképes réteg hagyja el Erdélyt, és lehet, hogy soha nem is tervez hazatérni.

Párhuzamos életrajzok

Emese (34) magyar többségű vidékről származik, és már négy éve egy hollandiai nagyváros virágkertészetében dolgozik. Nemcsak a jobb fizetés miatt költözött ki, hanem a kinti rendezettséget és mentalitást is szereti, a mindennapi érintkezések kedvességét és udvariasságát. – Őszintén szólva nem szokott honvágyam lenni. A táj hiányzik, meg pár jó ember. Itt kint imádom a heti antik vásárokat, két-három óra vonatozásra van Párizs vagy London, sok mindenről lemaradnék, ha nem költözöm ki – mondja érdeklődésünkre. Munkahelyén jól boldogul, párjával ment ki és együtt dolgoznak. Egyelőre nem döntötték el, hogy ott vagy Olaszországban, esetleg Portugáliban telepednek-e le – Hollandiára csak a sor végén gondoltak. Vele ellentétben Réka (25) élete teljesen másképpen alakul: egy dél-erdélyi kisvárosból költözött egy magyarországi megyeszékhelyre, hogy orvosként dolgozhasson. Elárulta, hogy Romániában a rezidens orvosok legtöbbször papírmunkát végeznek, és fiatal szakorvosként sokan nem kapnak munkát. Szintén orvos bátyja rezidensi képzését Marosvásárhelyen kezdte, viszont kétévnyi „gyenge” képzés és a szakorvosok által tanúsított érdektelenség miatt úgy döntött, hogy noha kevesebb pénzért, de Magyarországon folytatja munkáját. Bátyja példájából okulva Réka el sem kezdte otthon a rezidensi képzést, immár egy éve dolgozik egy magyar klinikai központban. – Örülök, hogy így döntöttem, mivel rengeteget tanultam olyan orvosoktól, akinek tényleg hivatásuk az orvoslás, szeretek itt élni.

Történetük az Erdélyt elhagyó fiatalok életpályájának mintájaként is felfogható: vagy „haza”, vagy nyugatabbra mennek, tehát ott kell majd keresni őket. Ráadásul az erdélyi magyarok pontos lélekszámát azért is nehéz megbecsülni, mert noha közhelynek számít, hogy Hargita megyében pozitív a népszaporulat, az általunk megkérdezett szakemberek szerint ez a többlet a magyar nyelvű romák számlájára írható, akik a népszámláláson magyarnak vallják magukat; ugyanez a helyzet a másik tömbmagyar területen, az Érmelléken (ott 70-80 ezer magyar él), ahol 30 százalékos lehet a magyar nyelvű romák aránya. A felmérések szerint Erdélyben nagyjából 100 ezer magyar nyelvű cigány él, akiknek 70 százaléka magyarnak vallja magát; ők általában magyar tannyelvű osztályba járatják a gyermekeiket, így az erdélyi, magyarul tanuló diákok 15 százaléka lehet roma. Mindezek alapján nem nehéz kiszámolni, hogy jóval az egymilliós lelki határ alá eshetett az etnikai magyarok száma. De vajon mi a helyzet az „államalkotó” nemzettel, a románokkal?

„Kis-Románia”

A hivatalos előrejelzések szerint Románia népessége 19,05 millió főre apadt, tehát 1,1 millió embert vesztettek a korábbi népszámlálás óta. Ám ezt az adatot irreálisnak tartja Kiss Tamás erdélyi szociológus, hisz a térségben – Ukrajnán kívül – Romániát érinti legnagyobb mértékben az elvándorlás. A szociológus a népszámlálás furcsaságairól is beszélt, és elmondta, hogy nem számoltak ekkora adathiánnyal: 2,5 millió romániai lakosnak nincs nemzetisége és anyanyelve. Ennek az lehet az oka, hogy 1 millió főt regiszteri adatbázisokból „vettek át” a népszámlálók, ahol nem szerepel ilyen adat, vagy az online felületen kitöltők technikai okok miatt nem tudták befejezni a kérdőívet, ugyanis sejthető, hogy sokan a „tovább” gomb után a megtévesztően hasonló „lezárás” gombot nyomták meg, így kimaradtak az etnikumra vonatkozó részek.

– A tükörstatisztikákból – tehát a német, brit, olasz, spanyol, holland – bevándorlási adatokból látszik, hogy az utóbbi tíz évben milyen mértékben nőtt a román állampolgárságú vagy Romániában született bevándorlók száma. Ezen adatok köszönőviszonyban sincsenek a romániaiakkal, amelyek szerint 420 ezer körüli az ország migrációs vesztesége. Ez hitetetlenül alacsony, a korábbi népszámlálások által kimutatott vesztéségnél is kisebb. A tükörstatisztikákból látjuk, hogy Nyugaton négy és fél millió román állampolgár él, és a számuk legalább egymillióval növekedett az elmúlt tíz évben – mondja Kiss Tamás. Például a brit országos statisztikai intézet 2021-es népszámlálási adataiból kiderül, hogy leginkább a románul beszélők száma növekedett: a románt anyanyelvként megjelölők 2021-ben a rezidens lakosok több mint 0,8 százalékát (472 ezer fő) tették ki, szemben a 2011-es 0,1 százalékkal (68 ezer fő) – tehát ha pontosak lennének az adatok, a teljes román migrációs veszteség egyetlenegy országban, Nagy-Britanniában volna található. Olaszországban is egymillió fölötti román bevándorló él (közülük sokan beolvadnak és olasszá válnak), Spanyolországban több mint félmillió, Németországban 700 ezer, Hollandiában, Belgiumban és Dániában is számottevő népesség lehet. Kérdés, hogy közülük hányan magyarok. A szociológus szerint megyei bontás alapján a migrációs veszteség 7,5 százaléka esik a magyarokra, ami azt jelenti, hogy a teljes népességen belüli arányuknál magasabb a migrációs veszteség a magyarok esetében. Az eddigi népszámlálások és elemzések azt mutatják, hogy a Bánságban, Dél-Erdélyben, illetve Máramaros környékén fogy a legjobban a magyar, az ittenieket sújtja leginkább az asszimilációs veszteség, amit a vegyes házasságok okoznak. Érdekes módon manapság kevesebb vegyes házasságot kötnek, mint a 90-es években, ami azzal magyarázható, hogy az erdélyi magyarságon belül egyre nagyobb arányt képviselnek a székelyek és az egyéb, kisebb tömbvidékek (itt az arányuk 5 százalék alatt marad). A szociológus szerint a másik tényező az „intézményesen fenntartott etnikai párhuzamosság”, magyarán a nagyvárosokban etnikai alapon elkülönülő intézmények alakultak ki, például a kolozsvári magyar gyermekek „magyar” futballedzésre, klubokba és úszóiskolába járnak – ez 10-15 évvel ezelőtt nem így volt, és szintén a vegyes házasságok ellen hat. Noha az erdélyi magyarok termékenységi arányszáma 1,5-1,6 (tehát megegyezik a magyarországival), még távol van az egyszerű újratermeléshez szükséges 2,1-es szinttől. Kiss Tamás szerint a népességfogyást okos népesedéspolitikával lehetne „lassítani”, tehát olyan körülményeket kell teremteni – az óvodai ellátórendszertől a munkaerőpiaci reintegrációt segítő intézkedésekig – hogy a kívánt gyermekek megszülessenek.