Uram, vezess engem!

Hogy miért pont a Moszkva téren? Az egyik Gyergyószentmiklósról átszökött fiatalember annak idején a Csaba utcában így beszélt erről:

– Azért, mert a Moszkva téren minden reggel maszek kőművesek, fuvarosok, tüzépesek keresnek feketén napszámosokat. Mindegy nekünk, csak Romániába ne kelljen visszamenni.

Miután megírtam és bevittem a helyszínen készült riportot a Magyar Hírlap szerkesztőségébe, rovatvezetőm közölte: csak nem képzelem, hogy ez a cikk megjelenhet a pártközpont engedélye nélkül?! Ugyanúgy elhallgatta a kommunista hatalom sajtója a magyarok menekülését, mint ahogyan előtte elhallgatta az 1986. április 26-i csernobili atomkatasztrófát.

Nem hallgatott viszont Németh Géza lelkipásztor. Akár Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára, táblát tett ki a Csaba utcai közösség bejáratára: „Erdélyi székelyek, mit adhatunk nektek mi, budapestiek?” Attól kezdve a jó szó meg az igehirdetés mellé zsíros kenyeret is osztott forró teával.

Két hónappal később, 1987 adventi időszakában már annyian jöttek, hogy nem fértek be a szuterénben berendezett imaterembe, sokan az utcán fagyoskodtak, és akkor már nemcsak a budai, hanem a szegedi, a gyulai, a békéscsabai és a debreceni utcákon is.

A karácsonyi vásárokban csoportokban ácsorgók láttán a közbeszéd tízezer körülire becsülte azon román állampolgárok számát, akik legálisan, azaz útlevéllel vagy illegálisan, Daciával, szekéren, lóháton, esetleg kúszva-mászva a szántásban, de azzal a szándékkal érkeztek az országba, hogy többé nem mennek vissza. Elhatározásuk komolyságát bizonyítja, hogy akkor is szöktek, ha tudták, a román–magyar határon oda és vissza tűzparancs van érvényben. Miután Romániában is híre ment, Ceaușescu a kommunista párt kongresszusán a zöld lombú, egészséges román erdőben kiszáradt fákhoz hasonlította az elszökdöső magyarokat és románokat, hiszen 1987-ig nem volt példa arra, hogy egy szocialista ország állampolgárai egy másik szocialista országban keressenek menedéket.

Németh Géza is kénytelen volt menedéket kérni a Csaba utcában kialakult állapotok miatt az akkori református püspöktől, dr. Tóth Károlytól, aki a Kádár-adminisztrációval ellentétben azonnal kijelölte a főváros egyik legfélreesőbb, viszont legnagyobb befogadóképességű templomát, a XVI. kerületi sashalmit menekültszállásnak. Ezek után a tágas udvarral és termekkel rendelkező objektum vezető lelkésze, Pánczél Tivadar és Németh Géza, a Csaba utcai közösség vezetője azonnal megalakították az Erdélyi Áttelepülők Gyülekezetét.

A két lelkész – aki már fiatalon, teológiai diplomája megszerzésének idején is jó barátságban volt –, valamint a hűséges feleségek, Kriza Judit és Kovács Ágota neve mindig együtt hangzott el és maradt meg sokak emlékezetében, akár az újszövetségi áldott házaspáré, Akviláé és Priszcilláé, mert a sashalmi istenházát példamutató szeretettel, főként pedig közös szolgálattal ők alakították át az igehirdetés mellett menekülteket befogadó és ellátó központtá, ami egy normális rendszerben az állam kötelessége lett volna.

Ehelyett azonban a Kádár-kormány öt hónapos késéssel, 1988. január 25-én szólalt meg először, amikor Szűrös Mátyás, a Magyar Szocialista Munkáspárt központi bizottságának titkára a Kossuth rádióban bejelentette: „Tekintettel a most már gyakorlati állásfoglalást igénylő menekülthelyzetre, rövidesen a menekültek ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottságot állítunk fel.”

A rövidesen kifejezés még egy hónap csúszást jelentett, hiszen csak március 11-én adta hírül a közmédiában Bányász Rezső kormányszóvivő a grémium hivatalba lépését. Nem úgy a lelkészek és a sashalmi presbitérium tagjai, akik azonnal és egyhangúlag vállalták az akkor 60 éves, eredetileg kultúrháznak épült templom átalakítását. Eleitől kezdve naponta több száz romániai magyar és román, hívő és ateista, családos és fiatal zarándokolt ide és kapott tanácsot, jó szót, hagymás zsíros kenyeret és meleg ruhát, péntekenként pedig több mint félezren hallgatták, könnyezték végig az istentiszteletet.

A falon fekete tábla lógott, rajta fehér krétával a zsoltárok számai, mellette öles betűkkel a felirat: „Uram, vezess engem!” Alatta viaszos vászonnal terített asztalokon tea, kenyér, zsír, savanyúság. Az épület előcsarnokában gulyáslevessel meg krumplis tésztával teli üstök gőzölögtek, a tálalást egyszerre 25-30 önkéntes és 5-6 lelkész végezte. A tanácskozóterem egyik sarkában szintén önkéntes orvosok előtt félmeztelen férfiak sóhajtottak nagyokat, a másik sarokban vállalati munkaügyisek, maszek iparosok kínáltak betöltendő álláshelyeket. Átellenben pedig adományként behozott centrifugát, televíziót osztottak annak, akinek már volt hol laknia, végül a negyedikben a napközben érkezett ruhahegyek között szállás meg albérlet után lehetett érdeklődni.

A két lelkész kimutatásai szerint egyetlen hétköznapon főztek 70 liter levest, 90 liter rizses húst, forraltak 100 liter orosz teát, továbbá megkentek 10 kilogramm zsírral és margarinnal 35 kiló kenyeret. A hozzávalókat hívő és nem hívő magyar és német, holland és más nációjú emberek, üzemek, egyházak, szervezetek és vállalkozók ajánlották fel, illetve szállították Sashalomra, például a Tolna megyei Tengelicről, ahonnan a falu közössége ezer pogácsát, 45 kiló kenyeret, 300 tojást, két zsák krumplit, 30 kiló lisztet és 25 darab Amo szappant küldött „a menekülő erdélyi testvéreknek”.

– Nem ők hagyták el a hazát, hanem a Trianonban megrajzolt határok hagyták el őket, de az anyanemzet semmiképpen – mondta Németh Géza, a nagy sürgés-forgás meg étkeztetés közepette, majd egy, Tivadar kollégájával megfogalmazott írásos tájékoztatót kezdett el szétosztani.

„Kedves Testvéreink! Naponta, különösen pedig pénteken reggeltől este hatig tanácsadással, a letelepedési és munkavállalói engedélyek kitöltésével, a családegyesítéssel, a lakhatási és munkalehetőségek ismertetésével, valamint ruha- és élelmiszerosztással állunk a hozzánk fordulók rendelkezésére. Ezt követően istentisztelet keretében este 6-8-ig közösségi lelki gondozást tartunk. Utána az előbbi munka folytatódik tovább. Mindössze négy péntek délután már több mint 1900 személlyel foglalkoztunk. Számotokra a legfőbb segítség most a megfelelő munka és lakás. A szállással egybekötött alkalmi munka is kapós. Ruhafélével 3-4 hétig jól állunk, alapvető élelemmel folyamatosan ellátnak az adakozók. Pénzsegélyt csak nagyon korlátozottan tudunk osztani.

Azt kérjük tőletek, aki tud imádkozni, azért fohászkodjon, hogy ne kelljen a hazáját elhagyni senkinek, a harag és bosszú oszoljon, uralkodjon a megbékélés, a segíteni akarás állami és egyházi fórumon egyaránt: a bölcsesség lelke uralkodjék, hogy munkánk ne tűnjön az Erdélyben élők felé bátorításnak.”

Ki volt ez a két belevaló fickó? Miért nem beszél, emlékezik 1987-ről legalább itthon senki? Ráadásul nem csak jóbarátok voltak a Léva melletti Nagysallón született Németh Géza és a Nagykőrösről származó Pánczél Tivadar, hanem két elkötelezett lelkész és példás életű édesapa. Valljanak róluk fiaik, akik manapság hasonló korúak, mint ők voltak akkor. Egyikük dr. Pánczél Gyula, a kistarcsai kórház Neurológia és Stroke Osztályának főorvosa, míg másikuk a tőle néhány évvel fiatalabb Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának titkára. Annak idején huszonévesen a nyári gyülekezeti táborokban vagy éppen erdélyi, moldvai missziós utakon, akár a szüleik, ők is barátkoztak és találkoztak egymással.

– Sorszám nélkül nem megy sehová! – szól rám a Flór Ferenc-kórház portása, miután megtudta, magánügyben keresem a főorvost. – Engem nem az ügye érdekel, csak a szájmaszk, a kézfertőtlenítő meg a sorszám – terel a várakozók közé.

A portai csatát követően apró szobába toppanunk. Ilyet sem láttam még, egy sarokba állított futópad foglalja el a legtöbb helyet a küszöbön toporgó fotós kolléga bánatára. Különösen a hosszú, kimerítő ügyeletek alatt sokkal jobb az energiát mozgással pótolni, mint feketekávét vedelni, hangzik a főorvosi magyarázat.

– Hozzászoktam, hogy iskoláskorom óta többet kellett tanulni, sportolni és bizonyítani a társaim és a tanárok előtt, mert én voltam a papgyerek, ami a szocializmusban csöppet sem számított menőnek – emlékezik vissza Pánczél főorvos. – Édesapám nagyon régen, az 1956-os forradalom után vette át hivatalát, úgyhogy engem már a sashalmi parókiára hozott meg a gólya, ahol szép emlékű szüleim közel fél évszázadon át szolgálták az Urat, mindvégig jelentős energiát fordítva a kommunizmus istentelenségében felnövekvő ifjúság evangelizálására.

Ugyancsak kiterjedt és a Kádár-rezsimet idegesítő ifjúsági térítőmunkát végeztek az 1960-as évektől Érden Németh Zsolt szülei is, akihez sorszám nélkül szintén lehetetlenség bejutni, csak azt már az Országház egyenruhásai adják, és akinek díszes és súlyos irodaajtaját a Parlament díszlépcsője fölött, a Szent Korona őrzési helyével szemben találjuk meg.

– Édesapámék gyakran hívták meg előadást tartani az érdi gyülekezeti házba és parókiára a magyar szellemi élet korabeli progresszióját, például Mészöly Miklóst, Sánta Ferencet, Borsos Miklóst, illetve a művészek színe-javát, miközben két református templom építésébe is belekezdtek a városban – sorolja édesapja tetteit Zsolt fia. – Azt sem tolerálták szívesen, hogy apám költő és író, tehát véleményformáló ember is volt, de nem a szocialista rendszer oldalán. Végül két koncepciós pert akasztottak a nyakába, majd 1971-ben elbocsátották és megfosztották a palástjától. Ezek után képcsarnoki ügynökként tartotta el a családját, ami abból állt, hogy festményekkel házalt országszerte.

E sorok írója visszaemlékszik arra, amikor 35 esztendővel ezelőtt egy decemberi napon a menekültekről készülő Most jöttem Erdélyből című riportkönyvéhez anyagot gyűjtendő, felkereste Németh Gézát Thököly úti lakásán, ahol az akkor egyetemista Zsolt fia is jelen volt, és látva a rengeteg falra akasztott kép feletti csodálkozásomat, csak annyit mondott: „Látod, én képmutatásból tartom el a családomat, adok, veszek, cserélek, de minden hétfőn este megtartom itthon a házi istentiszteletet.”

– Mindketten és mindvégig a nemzeti összetartozás fontosságának erősítését és a fiatalság evangelizációját tartották első és legfontosabb küldetésüknek – összegzi Németh Zsolt. – Tivadar bácsi a balatonszemesi nyaralójukban, édesapám pedig illegálisan, a szilasligeti hétvégi házunkban rendezett minden nyáron gyülekezeti ifjúsági táborokat, találkozókat.

Kirúgásának köszönhetően erdélyi testvéreink mentésébe is tulajdonképpen palástjától megfosztottan, illegálisan kapcsolódott be, noha Tóth püspök bizonyára tudott róla, hiszen ő jelölte ki a feladatra.

– Géza bácsi vehemens, minden percben evangelizálni akaró, odamondogatós pap és költő volt, szemben édesapámmal, akit inkább a nyugalom, a mosoly, egyféle könnyebb stílus jellemzett, szóval jól kiegészítették egymást – meséli a főorvos, aki kamaszként, igaz, csendben, de lázadt a vasárnapi istentisztelet meg a kötelező vallási szokások ellen, mert jobb lett volna csavarogni a haverokkal, de 17 éves korában egy nyári táborozás során végleg hívő lett.

Az erdélyi menekülés idején még az egyetemi szigorlat rovására is szívesen pakolta le a templom udvarán a kamionszámra érkező, olykor külföldi segélyszállítmányokat vagy mosta föl a kilöttyentett gulyáslevestől ragadós kövezetet.

– Mióta az eszemet tudom, büszke vagyok a szüleimre, az identitásomra, mindarra, amit tőlük kaptam – sorolja Németh Zsolt –, annak ellenére is, hogy nyolcéves koromtól, miután apámat kirúgták, nehéz, olykor hányatott sors jutott a családunknak.

Akárcsak azok családjainak, akik 35 esztendeje a román pokolból, a magyar­üldözés és a falurombolás elől menekülve átmenetileg a sashalmi templomban leltek menedékre. Igaz, 1988 márciusától Szűrös Mátyás szerepvállalásával megváltozott az MSZMP addigi szigorú irányvonala, és az egyházak mellett az állam is részt kezdett vállalni a menekültek sorsának hivatalos intézéséből, illetve a vöröskereszt bevonásával általános segélyezéséből.

Akkorra viszont a Németh–Pánczél-duó nemcsak hazai, de nemzetközi figyelem kíséretében is már gőzerővel szervezte és irányította azt az egyházi menekültmissziót, amelyhez hasonlóra a kommunizmus uralkodásának addigi 40 esztendeje alatt gondolni sem mert volna senki. Sőt, a lelkészek vezetésével tanácskozó sashalmi rendezőség 1988. március 21-én már figyelmeztető levelet is bátorkodott elküldeni az illetékes megbízott miniszternek:

„Egyre többen jönnek és egyre több közöttük a kétes alak, a köztörvényes elítélt, a családelhagyó, a besúgó, a megfigyelő, illetve az olyan román és cigány, akinek nyelvismeret hiányában nem tudunk munkát, szállást adni, esetleg csak pénzsegélyt, ami vészesen fogy. Ha engedik, hogy indok nélkül bárki letelepedhet nálunk, rövid időn belül katasztrofális állapotok uralkodnak el az országban. A legtöbb menekült lakatos, köszörűs, asztalos, esztergályos, minden tizedik műszaki vagy egyéb értelmiségi, a 15 százalékuk viszont teljesen szakképzetlen.”

A felsorolásból jól látszik, hogy már akkor több, ma is aktuális menekültügyi probléma vetődött fel, de a megindult folyamatot már nem lehetett visszafordítani, vagyis a hazánkban menedéket kérőket nem kellett kötelezően visszaadni Romániának. Miután a rendezőség tagjai aláírták a levelet és megcímezték a borítékot, a vezető lelkészek a mintegy félezer reményt áhító menekült elé léptek.

– Kedves erdélyi testvérek! Isten hozott titeket, érezzétek magatokat itthon az Isten házában – köszöntötte az egymás mellett ülőket a falhoz szorultakkal és az udvaron fagyoskodókkal együtt Németh Géza. – Megértünk benneteket, és veletek érzünk a ti bajotokban; hová mehetnétek, ha nem hozzánk, Magyarország csak egy van. Minket a gyámolítás kötelessége vezérel, mégis őszintén azt javaslom, aki teheti, menjen haza, a gyerekeket, a szülőföldet ne hagyjátok el. Engedd, Urunk, senki el ne hamarkodja lépését… Krisztus, tegyed a te gyógyító kezedet a mi fejünkre! Járj körbe, áldj meg minket, katolikusokat, reformátusokat, románokat, magyarokat!

Senki nem nézte a fehér krétás zsoltárostábla előtt álló lelkészeket. A tekintetek átfúródtak a templom falán, át a városon, át a jelenlegi határokon. – Imádkozzunk! – Pánczél lelkész úr sóhajtása olyan volt, akár egy nehéz testi munkásé.

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… – mondta felállva a tömeg, miközben néhányan égő gyertyát tartottak a magasba.

– Testvéreim! – szólalt meg valaki a tömegből. – Fogjuk meg egymás kezét!

Az Erdélyből 1987 kora ősze és 1990 tavasza között menedéket kérők száma hivatalos becslések szerint 23-25 ezerre tehető, akik közül Pánczél Tivadar korabeli számításai szerint több mint 15 ezren részesültek a sashalmi templomban ruha- és élelmiszer-adományban, valamint közel 20 millió forint pénzsegélyben, illetve önkéntes szociális és egészségügyi ellátásban rendszeres evangelizáció és istentisztelet keretei között.

A rendszerváltozás után 1992-ben a két vezető lelkész megkapta a kőbányai volt szovjet laktanya területét a honvédelmi tárcától, ahol létrehozták a Reménység Szigetét, és ahol helyet kapott és azóta is működik az Erdélyi Gyülekezet nevű egyház. Ennek a Református Megújulási Mozgalomnak volt vezetője a két nagyszerű férfiú.

Németh Géza 1995-ben 62 évesen, Pánczél Tivadar 2016-ban 86 évesen tért meg a Teremtőhöz.