A fegyverek tovább ropognak

Kiszámíthatatlanság, lehetőség, elszántság. Ezek az tényezők vezérlik generációnk legnagyobb nemzetközi válságának résztvevőit. Megfogadták Winston Churchill szavait: „Soha ne hagyd, hogy egy jó válság tönkremenjen!” Egyetérthetünk Andrej Szusencov orosz elemzővel, aki szerint senki sem számított igazán erre a válságra, és még kevésbé ekkorára, ám mindenki annyira fellelkesedett a kitörésekor, hogy nem siet a befejezéssel. Hogy miért? Mert ez a válság világosan megmutatja nemcsak a hidegháború vége óta kialakult nemzetközi rendszer szűk keresztmetszeteit, hanem a globális színtér nagy játékosainak az indítékait is. Ne szépítsük, ezek a szereplők most új lehetőségeket keresnek a befolyásuk növelésére.

A szembenállás több szinten fut. A háborúnak meghatározó értelmezési keretet ad az „Oroszország–Amerika-tengely”. Ez a rendszerszintű és egyre éleződő szembenállás a mind markánsabb kínai–amerikai vetélkedés mellett az elmúlt húsz évben a nemzetközi kapcsolatok egyik fő vonulatává vált. Az „Oroszország–Ukrajna-tengelyt” a nemzet-, illetve a birodalomépítés folyamatában érdemes értelmezni. Ukrajna stratégiájának egyik kulcsfontosságú céljává tette a csatlakozást a Nyugathoz, és ettől egyelőre az ország pusztulása sem tudja eltéríteni. A háború eközben komolyan próbára teszi Oroszország kapcsolatait is, és alapvetően meghatározza majd XXI. századi pozícióit a globális térben. Míg Belarusszal, Kínával vagy Észak-Koreával szorosabbá vált Moszkva viszonya, addig a posztszovjet térségben ezt egyre többen új alapokra helyeznék, a Nyugattal pedig leépültek a kapcsolatok.

Az Egyesült Államok a háború kirobbanásakor ellentmondást nem tűrően felsorakoztatta maga mögé a Nyugatot, ennek ellenére e szövetségi rendszeren belül is látszanak a repedések. Az Amerika mögött álló, alapvetően saját erkölcsi felsőbbrendűségének érzése által vezérelt nyugati tábor nagyjából három fő csoportra osztható, a radikális kelet-európaiakra és Nagy-Britanniára, az óvatos nyugat-európaiakra, valamint az opportunista vagy inkább realista Magyarországra és Törökországra. A csoportok és országok egymással is versengenek az Egyesült Államok figyelméért, valamint egy jobb pozícióért a XXI. században.

Közben ez a válság megviseli a hegemón szerepének megtartásáért küzdő Egyesült Államok régi, megbízható kapcsolatrendszerét is, például az arab országokkal, Törökországgal vagy éppen Indiával. Formálódik az úgynevezett nem nyugati pólus. Az említett országok mellett sokan szeretnének még a jelenleginél több beleszólást kapni a világ ügyeinek alakításába. Vannak, akik az új nemzetközi helyzetben keresik rá a lehetőségeket, hogy támogatásukat drágábban adják el az Egyesült Államoknak. Mások inkább kivárnak, hogy végül a győzteshez csatlakozzanak.

Az egymástól eltérő helyzetértékelések és nemzeti stratégiák próbája is tehát ez a mindinkább nemzetközivé váló válság, ezért aztán nem lehet azon csodálkozni, hogy egyelőre nem látszik a vége. Semmi jele annak, hogy a szereplői közül bármelyik kész lenne tárgyalóasztalhoz ülni. Erről a konfliktusban közvetlenül vagy közvetetten érintettek inkább csak a kommunikációs háború részeként beszélnek, és mint legutóbb a karácsonyi orosz tűzszüneti javaslat sorsa is mutatja, senki nem gondolja igazán komolyan.

A tárgyalások ideje majd később jön el, a diplomáciának egyelőre a konfliktus kezelésére, az eszkaláció elkerülésére, valamint az atomháború megakadályozására kell koncentrálnia. Egyebek mellett a lengyel területet eltaláló ukrán rakéta esete, az Egyesült Államok erre adott határozott reakciója is mutatja, hogy Washington igyekszik kontroll alatt tartani a konfrontációt Oroszországgal és nem engedi, hogy Kelet-Európa egyes országai vagy maga Ukrajna magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ebben láthatóan partner Moszkva is, de a lengyelek is csak a falig mennek el, a baltiak pedig kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak. Ukrajna ugyanakkor kockázati tényező, hiszen néha úgy tűnik, Kijev mintha nem volna tisztában vele, vagy épp nem akarja elfogadni, hogy az Egyesült Államok számára csak eszköz az Oroszország elleni küzdelemben.

Washingtonnak persze csak egy szavába kerülne, és Kijevet le tudná ültetni Moszkvával a tárgyalóasztalhoz. A Nyugatnak azonban egyelőre ez nem érdeke; mint Ukrajna egyre fokozódó felfegyverzése is mutatja, a háború elhúzódására, Oroszország meggyengítésére játszik. Ráadásul a tartós béke alapjait kérdőjelezi meg azzal is, hogy a morális felsőbbrendűség érzésével közelít a konfliktus rendezésének kérdéséhez, mint ahogy egyelőre hallani sem akar az orosz érdekek figyelembevételéről. Jelenleg még mindenki a fegyvereknek szán főszerepet, emellett folyik az asztalcsapkodás.

Közben a harcoló felek viszont közelítenek lehetőségeik határához. Az ukránokat hajtja ugyan még a nemzeti hevület és az oroszokkal szemben érzett gyűlölet, ám rosszul állnak az anyagháborúban, és egyre jobban fogy az élőerő is. Kijev mégis úgy gondolja, hogy még győzhet, hiszen a Nyugat a végsőkig támogatni fogja. Az orosz fél kezdi megérteni, hogy bármennyire nem így tervezte, beleragadt egy háborúba, és egyre inkább úgy is viselkedik, mint aki háborúzik. Egy idő után az is egyértelművé vált, hogy a front másik oldalán ott az egész Nyugat, de ezt a háborút ennek ellenére nem veszítheti el. A Nyugat vívja a maga hibrid és proxyháborúját, Amerika hideg fejjel, Európa túllelkesülve. Ez utóbbira nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen tartalékai kimerülőben vannak, és egyébként sem ő dönt háború és béke kérdésében. A Fehér Ház még fűti Ukrajnát, neki nem fáj ez a konfliktus, ám gyorsan leveheti a kezét pártfogoltjáról, ha máshol kiéleződik a helyzet vagy a nagy lelkesedésben az egyensúlyok vészesen elbillennek. Ezért aztán Kijev rosszul számol, ha azt várja, hogy Washington végletesen meggyengíti majd Oroszországot.

A béke vagy legalább a tűzszünet tehát legalább annyira függ a globális játszma alakulásától, Oroszország és az Egyesült Államok akaratától, mint magától a fronthelyzettől. Jól mutatja ezt, hogy tavaly márciusban Isztambulban Moszkva és Kijev még hajlott volna a kompromisszumra, egy felsőbb akarat azonban meggátolta a tűzszünetet. A háború inkább belobbant, és mára már túljutott azon a ponton, hogy a felek csak úgy leálljanak. A tárgyalásnak akkor van igazán esélye, ha az egyik fél megtörik, kilátástalan helyzetbe kerül, vagy a frontok megmerevednek, patthelyzet alakul ki. Az első forgatókönyvnél jó eséllyel Moszkva diktálná a feltételeket, míg a másodikhoz Kijev sikerein át vezethet az út. Jelen pillanatban még mindkét oldal úgy gondolja, hogy rákényszerítheti a másikra az akaratát, és erről szólhatnak az év első hónapjai.

A béke még messze van, egyelőre egyik oldal sincs rá készen. Ahhoz, hogy leüljenek tárgyalni, valamelyiküknek eladható győzelmet kellene felmutatni. A jelenlegi patthelyzetben viszont nincs miről tárgyalni. Közelebb akkor kerülnénk a tárgyalásokhoz, ha például az oroszok áttörnék a Donbaszban a frontot, és súlyos veszteségeket okozva az ukrán félnek, legalább a Dnyeperig biztosan ellenőrzésük alá vonnák a négy Oroszországhoz csatolt megyét. A másik lehetőség, hogy az ukránok Melitopol irányában elérnék az Azovi-tengert, és stratégiai vereséget mérnének az oroszokra azzal, hogy elvágnák a Krím és a Donbasz közötti szárazföldi összeköttetést. Az előbbire van nagyobb esély, így rövid távon az orosz sikerek vihetnek közelebb a tűzszünethez. Ami viszont még mindig messze van a békétől. Ez egy befagyott konfliktus lenne, amely bármikor kiolvadhat, ha az erőviszonyok úgy alakulnak. Hiszen tudjuk, hogy egy Minszk-3-at Ukrajna nyugati segítséggel ugyanúgy a fegyverkezésre használna, mint tette az előző megállapodással.

Ezt a Kreml is tudja, így nem eladható, hanem meghatározó győzelemre törekszik, ami elhúzódó háborút feltételez. Annak ellenére, hogy racionálisan gondolkodva mindkét fél érdekelt volna a békében, hiszen Ukrajna pusztul, Oroszország pedig gyengül, és a háború elhúzódása rontja az esélyeit globális céljai elérésében. Ám Kijev nem racionálisan gondolkodik, elutasítja a Henry Kissinger által ajánlott észszerű kompromisszumot, hallani sem akar területi veszteségről, és már a semlegességről sem. Moszkva pedig nem állhat le az Ukrajnát megtörő győzelemig még akkor sem, ha hosszú távon ez gazdaságilag egyre jobban megterheli. Tehát amennyiben a nyár elejéig a fronthelyzet alakulása nem ülteti asztalhoz a feleket, akkor a jövő év elején a katonai értelemben vett kifulladás mellett a gazdasági kényszer hozhatja el a fegyvernyugvást.