– Mi a baj az uniós alkotmánnyal?

– Ennek az alkotmánynak nevezett valaminek – rossz szó rá az alkotmány, talán szerződésnek kellene nevezni – hosszú távú következményei lehetnek. Az érintettek részéről tehát joggal merült föl az igény egy alapos vitára. Ha viszont csak igent vagy nemet lehet mondani valamire, az nem vita. Szerintem ugyanis a válaszolók nagy része szíve szerint azt mondaná, igen, de nem így. Amit egy hosszú lista követne, felsorolva mindazt, amiből nem kérnek, a másik fele pedig azt mondaná, nem, habár… és itt megint csak egy lista jönne azokkal a dolgokkal, amiket elfogadnának. Válaszolva a kérdésre, az a baj, hogy elmaradt a valódi társadalmi vita, így a szavazók végül is nem tudták, hogy miről szavaznak. Föltételezhető ugyanis, hogy annak a 30 millió franciának a nagyobbik része, aki elment szavazni, nem olvasta el az alkotmány szövegét, és csak meglehetősen felületes képe volt arról, amiről szavazott. A legtöbben vélhetően csak azt tudták, amit a véleményvezérektől hallottak. Amúgy is lehetetlen vállalkozás lett volna, hiszen a több mint 480 oldalas szöveget talán még az iskolázottabbak sem tudták volna megérteni. Mintha ez is szándékos arculcsapás lett volna.

– Mi rejlik a „nem” mögött?

– A nem szavazatok magas száma nagy erejű elutasítást, hatalmas érzelmi feszültségeket takar. Mivel rossz volt a kérdésfeltevés, csak találgathatunk, hogy mi mindent jelenthet. Többek között azt is, hogy az európai társadalom nagy részének elege van abból, hogy a különböző elitek küzdenek a lelkéért. Én csak úgy nevezem ezeket, hogy narratívák, vagyis különböző nyelvezetek, saját, csak a beavatottak számára érthető fogalomkészlettel. Egyben viszont közösek. Mindegyik meg akarja győzni a népet arról, hogy az a szemléletmód, az megközelítési mód, amivel önmagukat leírják, az az egyedül üdvözítő, azt kell elfogadni. Jobbnál jobb dolgokat ígérnek, mert persze mindegyik tele van ígéretekkel, és mindegyik azt ígéri, hogy csakis és kizárólag ő képes a megfelelő módon válaszolni a kor kihívásaira, és csak ő képes kedvező jövőképet nyújtani a társadalom számára. Ha a világban körbenézünk, akkor e narratívák öldöklő háborújának vagyunk szemtanúi. Egy két évvel ezelőtti The Economist címlapján egy látványos grafika azt mutatja, hogy az úgynevezett nyugati civilizáció kettéhasadt. A cikk azt tárgyalja, hogy úgy hasadt meg, hogy megnevezni sem tudjuk jól, mi mentén. Nincsenek rá fogalmak, legalábbis olyanok, amelyeken mindenki ugyanazt érti.

– Azaz, Karinthyt idézve „Új Bábelt élünk”?

– Amikor narratívákról beszéltem, valójában erre gondoltam. Ez a baj az alkotmánnyal is, és ebből van elege a tömegeknek. Valójában persze nem alkotmányt kellett volna szerkeszteni, hanem egy olyan szerződést, amely tisztázza, hogy az unió önálló nemzetek önkéntes szövetsége, amely a célból fogott össze, hogy választ adjon e kegyetlen kor kihívásaira. Ahhoz, hogy e szerződés megszülessen, először is meg kellene találni azt a közös nyelvet, amit mindenki egyformán ért. Nem valódi nyelvre gondolok, hanem egy olyan nyelvezetre, aminek fogalmai alatt mindenki ugyanazt érti. Ha megvan a közös nyelv, készíteni kell egy számvetést. Egy olyan állapotfelmérést, amiben számba vesszük nemcsak anyagi, hanem ökológiai és humán vagyonunkat is, beleértve ebbe az egészséget, amely fogalomba nemcsak testi nyavalyáink tartoznak bele, hanem például az életkedvünk is. Ezt egy széles körű, mindenki számára érthető vita követné, amiben tisztázni lehetne, hogyan tudnánk egyensúlyba hozni ismét a társadalmi javak kibillent mérlegét. Az egészet egy egyezség zárná le.

– A közös nyelven múlik minden?

– Nincs rombolóbb lélektanilag, mint amikor nagy társadalmi tömegek érzik úgy, hogy a vita, ami zajlik, számukra nem érthető. Azt viszont saját bőrükön érzik, hogy a viszonyok összességében folyamatosan romlanak, ráadásul egyre bizonytalanabbak a kilátásaik. Úgy érzik, hogy bármelyik Kánaánt ígérő elitet választják is, rövid időn belül kiderül, hogy az sem működik. A társadalom feszültségét pedig tovább fokozza, hogy az elitek meglehetősen cinikusan a feje fölött alkudoznak, méghozzá olyan nyelven, amit ő nem ért. Azt viszont látja, hogy ennek a nyelvnek a segítségével egyre inkább vesztesévé válik bármiféle változásnak. Egyetlen lehetősége marad hát. Bekeményít. Ez esetben például nemmel szavaz. Az emberek érzik, hogy a kíméletlenül változó világ egyre inkább csak szorongást, bizonytalanságot ígér számukra, kielégítő magyarázat nélkül. Csak hamis, egymással csatározó, érthetetlen vitákat hall, amelyekről megtapasztalta, hogy nem segítenek rajta. Mert megmarad szorongása, életviszonyai és jövőképe pedig szétporladóban van, dacára annak, hogy állandóan az ellenkezőjét ígérik neki. Ott tartunk, hogy amikor meghallja, reform, joggal érzi, merénylet készül ellene. Ez egyébként az amerikai globalizáció jellegzetes hívószava, amiről az emberek már megtapasztalták, hogy nem jelent mást, mint megszokott létkereteik teljes szétzilálását. Ráadásul mindezt egy zavaros, rafinált, és hamis értelmezési ketrecbe csomagolja a média.

– Ez a feladata, nem?

– Kétségtelen, hogy a média segítségével látszólag könnyebben oldhatóak föl azok a társadalmi feszültségek, amelyek robbanással fenyegethetnek. Éppen ezért rendkívül veszélyes az, ahogy most az eurokraták viselkednek. Kijelentették, hogy folytatják a ratifikációt, néhány tagország ebben nem akadályozhatja meg őket. Ezt azt jelenti, hogy ugyan számítottak arra, valakik nemet mondanak, de nem érdekes, mert akkor is keresztülviszik az akaratukat. Igaz, hogy úgy tesznek, mintha a választók demokratikus módon ellenőrizhetnék a történéseket, ám a folyamatok akkor is abban az irányban mennek, amerre a nép tudta és beleegyezése nélkül eltervezték. Bár láthatólag nem akarnak erről tudomást venni, de ennek igen súlyos társadalom-lélektani következményei lesznek. Ahhoz, hogy egy társadalom egészségesen működjön, a közösség folyamatos ellenőrzése alatt álló, összetett újratermelési folyamatra van szükség, ahol maga a közösség értékeli azt, hogy hol alakul ki az egyenlőtlenségek olyan szintje, ahol a többség már olyan reményvesztetté vált, hogy ha úgy tetszik, kiesik a saját történelméből. A közösség maga keresi meg, hogy mely veszélyzónákban kezd kialakulni ez a folyamat, hol jön létre a saját történelmükből kilökött, réslakók roncstársadalma. Ez a lehető legrosszabb, ami egy emberi közösséggel történhet, ebben az esetben a nyerteseknek is nagyon alaposan végig kell gondolniuk, hogy életveszélyes útra lépnek.

– A demokrácia egy bizonyos létszint alatt értelmezhetetlen.

– Jó példa erre Latin-Amerika, ahol az elitek most már szíves örömest lemondanának a vagyonuknak akár a jelentősebb részéről is, csak ne kelljen magas kerítéssel, fegyveres őrökkel, farkaskutyákkal védett villákban élni, és páncélozott autókban rettegni attól, hogy mikor rabolják el a gyerekeit. Talán ha egy kicsit kevésbé lettek volna gátlástalan és cinikus vagyonfelhalmozók, és figyeltek volna arra is, hogy legyen egy folyamatos párbeszéd és számvetés, valamint egy normális kiegyenlítődés annak érdekében, hogy minél kevesebben kerüljenek kilátástalan helyzetbe. Mert az igaz, hogy a mondás szerint a remény hal meg utoljára, de ebben az is benne van, hogy végül a remény is meghalhat, és ha meghal, akkor lehet, hogy a személy fiziológiailag még él, de az ember meghalt. És ettől kezdve az emberi lény tökéletesen kiszámíthatatlanná válik, szétesnek a közösségei, létét már semmi sem fogja szabályozni. Ugyanennek vagyunk tanúi Magyarországon is, ahol ráadásul a demokrácia létre sem jött, csak ábránd maradt. Lényegében semmi sem valósult meg abból a hazug ígéretből, hogy az új berendezkedés szabadságot és jólétet hoz. Ami megvalósult, az a fonákja mindennek. Még azt a bamba, szűk látókörű, kádárista biztonságot is összezúzta, ami volt. Az elmúlt 15 évben szabadság és biztonság helyett egy pusztító élményt élt át a magyar társadalom legkevesebb 80 százaléka, azaz a vesztes többség.

– Ön ott volt Lakitelken, részese volt a 80-as évek második felében zajló folyamatoknak. Hol rontottuk el?

– Először is helyre kellett volna állítani a szakrális talapzatot. Minden emberi közösség csak akkor maradhat fenn hosszú távon, ha tisztában van a saját küldetésével. Van eredetmítosza, tudja, hogy kicsoda, miért és hogyan lett, honnan jött, hová tart, és hogy a gondviselés miféle feladatot tűzött ki elé. Tehát van üdvtörténete és szenvedéstörténete. Minden nép, ahogy az egyes ember is, mélyről kapaszkodik felfelé, Istenhez. Közben csetlik-botlik, időnként a gyávaságaiból, kisszerűségeiből, embertelenségeiből adódóan vissza-visszacsúszik, de nem adja fel a reményt. Képes tanulni a szenvedéstörténetéből. Egy emberi közösség csak akkor maradhat egészséges, ha egyensúlyban van az eredetmítosza, üdvtörténete, szenvedéstörténete. Egész Európában, de főként Magyarországon roppant erők pusztítják e szakrális talapzat elemeit. Nevetség tárgyává, szégyellni valóvá teszik. Nem lehet átélni, nem lehet belőle tanulni, nincs megtartó ereje. Mindaz, ami a szakrális talapzatot jelenti, pusztulóban van. Pedig van rá példa, hogy akár évezredekig is állhat a szakrális talapzat, gondoljunk csak az egyiptomi civilizációra.

– Háromezer éves történelmében sosem akarták száműzni a társadalmukból Istent, mint ahogyan azt az európai alkotmányból. Mit gondol, miért?

– A kulcs vélhetően az intézményekben rejlik. Mégpedig a közösségi intézményekben, annak is két legfontosabbikában: a családban és a nemzetben. A mai világban is a család és a nemzet az, amely képes megakadályozni, hogy az egyén elbizakodottsága és önzése a társadalmon eluralkodjék és a civilizációt elpusztítsa. Ma éppen e két közösséget pusztítják leginkább.

– Miért nem állítottuk helyre a szakrális talapzatot 1989-90-ben?

– A nyolcvanas évek elején szép és reményteli éveink voltak, mert a magyar társadalom elkezdte mozgósítani azokat az erőit, amelyek akár jó irányba is vihették volna az elindult folyamatokat. Ma már egyértelműen látom, hogy nem vitték jó irányba. Hogy miért csorbult ki ez az útkeresés? 1986-88-ban, amikor már erjedőben voltak ezek a folyamatok, a háttérben a régi és új elitek között elkezdődött valamiféle egyezkedés, ami nem lett volna baj, de egy idő után hamissá vált. Azért, mert valójában az új elitek is érdekeltté váltak abban, hogy levegyék a napirendről ezeket az életbe vágó kérdéseket. Szinte látom magam előtt, ahogy egy idő után mindenki azt ismételgette, jaj, nehogy ezekbe a kérdésekbe belekezdjünk, mert az végeláthatatlan vitákat eredményez.

– Mik voltak ezek a kérdések?

– Elsőként is a szakrális talapzat helyreállítása, mert e nélkül az egész folyamat értelmezhetetlenné válik. Ennek nyomán választ kaphattunk volna a második súlyos kérdésre, a népesedési problémára is. Ha egy nép ugyanis nem akar szaporodni, az azt jelenti, hogy nem akarja folytatni magát, tehát elhatározta, hogy meghal. Eltűnik a történelemből, mert már nincs dolga, nincs küldetése. Egyszóval azoknak, akik 1987-88-ban leültek tárgyalni, arról kellett volna szent fogadalmat tenniük, hogy helyreállítják azt a szakrális talapzatot, amelynek nyomán vissza lehet adni e népnek az életes kedvet, hogy ismét akarjon és szeressen élni, és ha az egyén végigélt egy életet, akkor tudja, hogy emberhez méltó öregkor vezeti ki a földi életből a Jóistenhez.