– Főhadnagy volt?

– Itt még igen, de őrnagyként vonult nyugalomba, huszártiszt volt. A mellette lévő festmény édesapámat ábrázolja első világháborús egyenruhában, ő lovastüzér volt. Akkoriban nem voltak még műszerek, hanem a tüzér felderítők belovagoltak az ellenséges állások mögé, úgy derítették fel, hova kell lőni. Egy ilyen felderítő csapatot vezetett, mondhatnánk, hogy kaszkadőr volt, rengeteg emberét kilőtték mellőle, de ő életben maradt, végigharcolta az egész világháborút az első naptól az utolsóig úgy, hogy egy karcolás sem esett rajta. A mellette lévő festmény édesanyámat ábrázolja, a következő a feleségemet egy szerepben – ezt egy barátom festette –, ott mellette pedig a nagyanyám, híresen szép nő volt.

– Ami azt illeti, a kedves feleségére sem lehet panasza.

– Igen, eléggé rendben van, hála Istennek. Na szóval, innen ered az én lovak iránti vonzódásom. Természetesen mivel a háború után deklasszált elemek lettünk, hiszen a felmenőim arisztokraták voltak és katonatisztek, kitelepítettek minket. Finoman szólva, ez érdekes döntés volt, hiszen addigra a család férfitagjai már kihaltak, úgyhogy hárman voltunk, a nagyanyám, ő akkor volt 60 év körül, édesanyám, aki a harmincas éveiben járt és én, a nyolcéves kisfiú. Minket mint osztályellenséget el kellett távolítani innen Budapestről, mert komolyan veszélyeztettük az akkori hatalmat. Azt hiszem, az emberek többsége tudja, mi volt a kitelepítés, nem érdemes ennek a részleteibe belemenni. Minket Csorvásra vittek. Ez egy kis falu Békéscsabától nem messze. Sose felejtem el, hajnalban hozták az ávósok a „diszpót” – ugye, hajnalban szoktak járni –, hogy hova kell mennünk, és rajta volt, hogy mondjuk a Petőfi Sándor utca 48.-ban fogunk lakni. De mikor odaértünk, láttuk, hogy az az utca három házból áll, úgyhogy ilyen házszám nincs. Emiatt vagy hat-nyolc családot összezsúfoltak egy istállóba. Érdekes, hogy az idősebb nemzedék, a hatvan év felettiek akkor feladták és ott haltak meg. A szüleim nemzedéke valahogy túlélte és később még egy picit jobb is lett az élete. Mi viszont, tíz év körüli gyerekek, nagyon élveztük. Először is nem járhattunk iskolába, ami már magában nagyon jó volt – ugyanis ki voltunk tiltva az iskolából. Megjegyzem, a felnőttek viszont a kocsmából voltak kitiltva. A falu egyik központi intézménye volt „a kocsma”. Oda ki volt írva, ahogy kell, hogy kutyának és pestieknek bejönni tilos. Nem mintha bárkinek is lett volna kedve, sőt pénze oda bemenni.

– Kisgyerekként hogyan boldogult az idegen környezetben?

– Ilyen fehér ruhás, középen elválasztott, csatos hajú, nagyon-nagyon elkényeztetett kis úrifiú voltam, és a helybéli parasztgyerekek mindennap elvertek, egészen addig, míg egyszer vissza nem ütöttem és attól kezdve nagyon jó barátok voltunk. Egy párral a mai napig tartom a kapcsolatot. Mindig azt mondom, hogy ami ma vagyok, azt tulajdonképpen ezeknek az ávós kommunistáknak köszönhetem, mert ha itt maradok Pesten, a mai napig ilyen kis puha úrigyerek lennék. Na de a viccet félretéve, ez az esemény jelentősen befolyásolta az életemet és a világnézetemet.

– Meddig tartott a kitelepítés?

– 1950-ben telepítettek ki és ’53-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején költözhettünk el onnan, persze még nem jöhettünk vissza Pestre, csak a környékére. Érden tudtunk valami kis lakást szerezni; semmi pénzünk nem volt, akkor nagyanyám már meghalt, édesanyám pedig 400 forint nyugdíjat kapott.

– Hogyan tudott így a lovaglás közelébe kerülni?

– Elkezdtem öttusázni. A filmezés pedig már magától jött. Éppen akkor forgattak egy filmet, ahova kerestek öttusázó gyerekeket, ez volt a Gerolsteini kaland.

– Feleki Kamillal és Krencsei Mariannal a főszerepben?

– Így van, meg Darvas Iván is játszott benne. A Vajdahunyad várában van az a kis híd, azon kellett átlovagolni, és ezzel a kis statisztálással kerestem napi 200 forintot. Tehát két napra kaptam annyit, amennyi anyám havi nyugdíja volt. Ez nekem akkor olyan volt, mint egy lottófőnyeremény. Aztán így szép lassan, fokozatosan belekerült az ember a filmes világba, hiszen akkor még nem voltak kaszkadőrök, hanem ha kellett valaki, kitelefonáltak a filmgyárból a lovardába, hogy küldjenek ki egy öttusázót, mert kéne lovagolni vagy vívni.

– Mi lett a sporttal?

– Három sportágban voltam válogatott, öttusában, párbajtőrvívásban és lovaglásban. Sokáig csak ezzel foglalkoztam, később beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára, és lassan a film és a színház teljesen kitöltötte az életemet. A hatvanas években elég sok lovas filmet forgattak, Várkonyi Zoltán Jókai-adaptációiban állandóan szerepeltem, ő eléggé szeretett engem, mert vagány gyerek voltam, mindent megcsináltam neki. Például magas hídról beugrottam olyan vízbe, amiről nem is tudtuk, mi van a fenekén, meg mindent, amit csak kért. Egyszer egy forgatás szünetében megkérdezte, hogy amúgy civilben mit csinálok. Mondtam, hogy most végzem a TF-et, mire azt válaszolta, éppen ilyen emberre lenne szükségünk, nincs-e kedvem náluk tanítani a Színművészeti Főiskolán. Mit mondjak, volt. Ez 1967-ben történt, és eldöntötte az életem későbbi menetét; a mai napig ott tanítok, most már mint egyetemi docens. Aki színművész vagy rendező azóta ott megfordult, azt mind tanítottam. Természetes volt, hogy ha egy színházban vagy filmen kellett egy pofon vagy bukfenc, vívás vagy bármilyen akció, mindjárt engem hívtak.

– Az ’56-os forradalom idején éppen forradalmár korban volt. Milyen emlékei maradtak?

– Akkor még Érdligeten laktunk, de Budapestre jártam a József Attila Gimnáziumba. Mint általában, azon a napon is éppen lógtam az iskolából. Még arra is emlékszem, hogy a Királylány a feleségem című filmet láttam a körtéren a Bartók moziban. Kifelé jövet találkoztam az osztálytársaimmal, akik a Villányi útról jöttek és kérdezték, hallottam-e, hogy mi van. Hát forradalom van, mondták ujjongva, mutatták a 12 pontot és hívtak, hogy menjek velük a Bem-szoborhoz a tüntetésre. Az valami csodálatos élmény volt, utána végig a körúton, a Margit-hídon az Országház elé, aztán még elmentünk a rádióhoz, ott már kezdődött a lövöldözés. De mivel negyed egykor ment az utolsó busz haza Érdligetre, ahol anyám egyedül volt egy kis házikóban, nekem haza kellett mennem. Utána nem is tudom, mikor kerültem újra Budapestre.

– Milyen a viszonya a tanítványaival?

– Nagyon szeretem őket, és azt hiszem, ők is engem. Ma is, ha elmegyek valamelyik színházba vagy egy filmforgatásra, mindenütt ők vannak, nagyon jó érzés találkozni velük. Cserhalmival, aki a mai napig is a legjobb mozgású magyar színész, jó barátságban is vagyunk. Mindig felhánytorgatja, hogy bezzeg kettest adtam neki mozgásból. Persze, hogy kettest adtam, mert elkésett a vizsgáról. Na, ezt csak azért említem meg, mert én a nevelésben is igyekszem részt venni. Mindig is azt mondtam a gyerekeknek, ma is azt mondom, hogy tiszteljük meg egymást azzal, hogy pontosan érkezünk az órára. Egyszer el lehet késni, de aki másodszor késik, azt nem engedem be. Azonkívül én megnézem a körmüket is, hogy tiszta-e, szóval olyasmit, ami ma már nem divat. Ma a minél rongyosabb öltözet meg a trehányság a divat. Hát nálam nem.

– Hogyan fogadják ezt?

– Általában jól. Mindig van egy-két renitens, de az előbb-utóbb elmarad. Nemrég például volt egy fiatal tanítványom, aki már főiskolás korában sztár volt, azóta meg főleg befutott és egyáltalán nem járt órára, mert úgy gondolta, hogy egy sztárnak nem kell. Az első év végén megjelent, hogy írjam alá az indexét. Megesküdött az édesanyja életére, hogy a következő évben minden órán pontosan ott lesz. Aláírtam neki és megint nem láttam fél évig. Egyszer az utcán összefutottunk. Megpróbált elsündörögni mellettem, de én megfogtam a grabancát, és mondtam neki, hogy figyelj, öreg, gondok lesznek a muterral. Hát így próbálom nevelni a fiatalságot, nem csak a szaltóra és nem csak a lovaglásra.

– Beszéljünk egy kicsit részletesebben arról, mit is kell megtanulnia öntől egy leendő színésznek vagy rendezőnek?

– A mozgástanszéken tanítok, ezen belül van tánc, művészi mozgás és még rengeteg egyéb kurzus. Arra tanítom a színészeket, hogy a testükkel bánni tudjanak. A színésznek ugyanis három kifejezőeszköze van, a beszéd, az arc és a test. Mindig elhatározom, hogy írok egy könyvet A színész és a hátizom címmel, hiszen csak a tartásával rengeteg mindent ki tud fejezni. Ez lenne az alap. Ezen belül vannak különböző technikák, ilyen például az akrobatika. Ebben a sokmozgásos magyar színházban nagyon jó hasznát lehet venni, de nemcsak erre jó, hanem elsősorban arra, hogy az ember megtanul a testével bánni. Aztán tanítok egy olyan tárgyat, aminek az alapjait még szegény megboldogult Montágh Imre barátommal raktuk le, ő beszédtanár volt a főiskolán, ez a mozgás beszéddel című tárgy. Hogy ez mennyire fontos, azt akkor láthatja az ember, amikor van alkalma megfigyelni saját magán, hogy mennyivel más állva verset mondani vagy bukfencezés közben akár a legegyszerűbb dolgokat elmondani, mondjuk a saját adatainkat, amelyeket álmunkból felébresztve is tudunk. Tudniillik ezeket kell a hallgatóknak különböző egyszerű mozgások, például bukfencezés közben elmondaniuk és kezdetben még ezt sem tudják megtenni, annyira nehéz. Aztán tanítom még a színpadi vívást, ami természetesen egészen más, mint a sportvívás, bár annak az alapjaira épül, de ott az a lényeg, hogy minél kisebb mozdulattal minél gyorsabban találatot vigyek be. A színpadon ezzel szemben nagy ívű mozdulatokkal kell vívni, hogy a közönség lássa, a partnerem pedig készülni tudjon rá. Azonkívül a sportban mindig a jobb győz, itt pedig előre megvan a végeredmény, odáig el kell tudni jutni, hiszen Hamletnak meg kell halnia, Cyranónak pedig győznie kell. Aztán van még egy elég nehéz technika, a színpadi pofon. Ez azért kényes dolog, mert ha valakit tényleg pofon vágnak, esetleg elered az orra vére és vége az előadásnak. Ha pedig nem ütik meg komolyan, akkor nevetségessé válik és a közönség akkor nevet, amikor nem kéne. Ennek a gyakorlása is nagyon sok időt igényel. A titka az, hogy olyan helyen kell megütni, ahol nem fáj neki, az utolsó pillanatban meg kell állítani a mozdulatot és nagyot kell mozdulnia annak is, aki adja, de még inkább annak, aki kapja, tehát a hatását kell eljátszani. Aztán minden évben van egy két hónapos lovastanfolyam, ami persze nem sok, de annyit megtanulnak, amennyi egy filmezéshez kell, hogy egyik fától ellovagoljanak a másikig. Minden osztályban van egy-kettő, aki beleszeret ebbe a természetközeli életformába, mert a végén elviszem őket egy tereplovaglásra, amikor természetesen meglátogatunk egy kocsmát is, ahogy elő van írva, és amikor visszaérünk, már ropog a tűz, a bográcsban rotyog a pörkölt és elénekelünk néhány magyar népdalt. Ez nagyon fontos olyan gyerekeknek, akik tüzet addig csak az apjuk gázöngyújtójában láttak – mert ilyet is hallottam már.

– Gyengébb a mostani emberanyag, mint húsz évvel ezelőtt?

– Sokkal gyengébb. Ez nagyon érződik a munkámon, sőt megkérdezném a tisztelt kollégáimat, a gimnáziumi testnevelő tanárokat, hogy mi a fenét csinálnak ők a testnevelésórán? Persze tisztelet a kivételnek. De nagyon sok gyerek jön érettségi után úgy, hogy nem tud egy bukfencet megcsinálni, és ezt szó szerint kell érteni. Azért emlegetem ilyen gyakran a bukfencet, mert ezt minden óvodás gyerek tudja.

– Hogyan alakult ki nálunk a kaszkadőrszakma?

– Jöttek ide külföldi filmesek forgatni és jöttek velük híres kaszkadőrök, akiktől apránként eltanultuk. Eleinte semmit nem tudtunk, emlékszem, például a Bors című filmsorozatban volt egy jelenet, amelyben lóval vágtattam egy vonat után, a vonatból lelőttek és pedig egy szál trikóban, puskával a kezemben leestem a sínek közé a kövekre. Ezt a jelenetet a mai eszemmel semmi pénzért nem csinálnám meg így. Ma már tudom, hogy mindent elő kell készíteni, preparálni kell a talajt, ahova majd leesem, és föl kell öltözni megfelelő védőfelszerelésbe. Beleszerettem ebbe a szakmába. Már elmúltam 62 éves, de most is ugyanazt csinálom. Például áprilisban Érden egy új autótípus bemutatóján át fogok ugrani egy ilyen autóval egy házat. De kipróbáltam már mindent lóval, autóval, motorral, estem már sokszor a Dunába személykocsival, borultam teherautóval. Ha az ember jól elő van készülve ezekre a dolgokra, nem annyira veszélyesek. Azt hiszem, hogy a kaszkadőrségnek az a kulcsa, hogy én lelkileg előre készülök arra, ami majd történik velem. Ha Kovács úr megy haza a Duna-parton az autójával és arra gondol, hogy öt perc múlva otthon lesz és várja a húsleves, aztán megcsúszik a jégen és beleesik a Dunába, akkor valószínűleg meg fog halni, de csak azért, mert pánikba esik. Ezzel szemben én tudom, mi fog velem történni, tudom, mit kell csinálnom és rendelkezésemre állnak a védőfelszerelések.

– Ha valaki beleesik a vízbe autóval, hogyan lehet kijönni belőle?

– Mindenkinek az az első dolga ilyenkor, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót. Csakhogy a víz nyomja kívülről, ezért ez lehetetlen. Ettől megijed, mert ezt nem látja be és elkezd harcolni az életéért, pánikba esik, elfogy az ereje, elfogy a levegője és ottmarad. Amit tenni kéne, azt lelkileg nagyon nehéz végrehajtani, különben egyszerű. Meg kell várni, amíg az autó lesüllyed a fenékre. Különböző helyeken azért be tud jönni a víz szépen lassan, addig ott kell ülni a sötétben – hiszen a folyó fenekén sötét van –, amíg meg nem telik lassanként a kocsi. Ehhez kötélidegek kellenek. Amikor az embernek már az állánál van a víz, akkor még vesz egy utolsó levegőt, és könnyedén ki tudja nyitni az ajtót, mert akkor már a víz belülről is nyomja. És egyszerűen felúszik a felszínre. Csak hát erről az emberek általában nem tudnak. Ettől persze még nagyon veszélyes, amit csinálok. Bármennyire vigyázok, már mindenem el volt törve, karom, lábam, bordám, kulcscsontom, nyolc agyrázkódásom volt, szóval valami mindig közbejöhet. De valahogy az ember szereti ezt csinálni. Egyszer volt szerencsém lejönni egy majdnem 30 méteres vízesésen, amiből akkora sziklák álltak ki, mint ez a szoba. Egy hétig jártam ki a helyszínre előtte és homokzsákokat eregettem le, hogy lássam, hol lehet lemenni. Csak egyetlen ilyen utat találtam. Tudtam, hogy vagy ezen sikerül végigmennem, vagy vége. A forgatáskor arra kellett összpontosítanom, hogy ezen a kitapasztalt útvonalon maradjak és amint a mellékelt ábra mutatja, sikerült. Érdekes módon lent már nem volt rossz, pedig a víz 20 méternél nagyobb magasságról már akkorát üt, mint a beton. De a vízesésbe olyan sok levegő keveredik, hogy alul sokkal lágyabb lesz. Meg aztán kimossa az alját, így nincs az a veszély, hogy az ember koppan a fenéken. A filmezésben pont az a jó, amikor van valami nagyon nehéz, nagyon veszélyes feladat. Ha az ilyen jeleneteket az ember meg tudja csinálni, akkor úgy érzi, újra született. Először is legyőzte saját magát, másodszor végig tudta csinálni – ez fantasztikus érzés. A színház más. Ott az ember négy fal között van és hogy ezt a nagyképű szót használjam, alkot.

– Ez minden alkalommal egy bátorságpróba is?

– Bizony az. Olyan ember nincs, aki semmitől nem fél. Aki ilyet mond, az vagy hülye, vagy hazudik. Mindenki fél, csak a bátor ember a félelmét le tudja győzni.

– Olyan körökben mozog, ahol még mindig divat az avítt baloldaliság. Nem érik támadások?

– Azt nem mondanám, bár valaki mostanában megkérdezte tőlem – mindegy, hogy hívják –, nem gondolom-e, hogy rossz oldalra álltam, mire azt válaszoltam, hogy én nem ide álltam, én ide születtem. Nekem a gyerekkoromból megvannak az élményeim a kitelepítésről, amikor reggelente jöttek a rendőrök meg az ávósok és házkutatást tartottak, és elvitték mindenünket, és úgy beszéltek velünk, ahogy ezek akkor beszéltek. Az anyám zokogott és nem volt mit ennünk. Úgyhogy nekem nincsenek jó élményeim ezekről és a gyermekeikről sem, akik ahelyett, hogy meghúznák magukat, most próbálják osztani az észt. Nem tartom finom dolognak, hogy azok, akik ezt csinálták, most Európáznak, és lassan megint mi leszünk az osztályellenség. Miközben én Csorváson libát őriztem, amit egyébként nagyon élveztem, addig ők a legjobb iskolákba jártak, később amerikai és nyugat-európai ösztöndíjakat kaptak, mert a szüleik mondjuk éppen ott voltak kereskedelmi tanácsosok, egyébként meg tudjuk, hogy kinek dolgoztak.