Háború a médiában, média a háborúban

Az utóbbi évek fegyveres konfliktusai információs háborúk is, ahol az ellen­érdekű felek a hagyományos és a közösségi médiát egyaránt igyekeznek felhasználni céljaikra. A közösségi média forradalmaként is emlegetett arab tavasz során már tapasztalhattunk a mostanihoz hasonló állapotokat az online térben, azonban a platformok szerepe azóta jelentősen nőtt. Az orosz–ukrán konfliktus az első, amelyet gyakorlatilag élőben közvetítenek a közösségi médiában, befolyásolva így a nemzetközi közvéleményt is. Hogy mennyire fontos ez a front, azt jól mutatja az orosz médiumok szankcionálása, az orosz olvasat erőszakos és szisztematikus kiszorítása a nyugati információs térből. E téren egyértelműen Ukrajna áll jobban, ami persze érthető is, hiszen az áldozattal mindig könnyebb azonosulni. Az is megfigyelhető ugyanakkor, hogy az ukrán–nyugati hátterű narratíva a maga erőszakos és erőltetett felsőbbrendűségével, az áldozati szerep túljátszásával lassan visszaüt, és veszít erejéből.

A háború sokkolta az európai társadalmakat, ami a közösségi médiában is tükröződik. A háború kérdése az identitáspolitika részévé vált. Míg az egyik oldal felsőbbrendűséget sugározva a civilizált ember kötelességének tartja, hogy kitűzze az ukrán zászlót, addig a másik a ló túlsó oldalára átesve harcosan és dacból sokszor a háborút sem hajlandó elítélni. Az egyik buborék Oroszországot, míg a másik egyértelműen Amerikát teszi felelőssé a történtekért. Az átlagember ilyen reagálását a jelenlegi kommunikációs viharban még akár meg is érthetjük, a szurkolóvá átvedlő elemzők, újságírók védelmére azonban még ez sem hozható fel.

Az orosz hivatalos kommunikáció aligha lephetett meg bárkit is, hiszen ennek alapvető toposza – történelmileg és nem alaptalanul – a külső beavatkozás megakadályozása, az uralkodó elit és ideológia védelme. Az elmúlt két évtizedben a posztszovjet térségben gerjesztett „színes forradalmak”, az ebből leszűrt tapasztalatok a nemzetbiztonsági stratégia szintjére emelték az információs hadviselést, így egyre hatékonyabbá vált a Kreml által kifejlesztett „offenzív védekezés”. Az orosz információs térben így például a Facebook lekapcsolása vagy az ellenvéleményt megfogalmazók külföldi ügynökké minősítése beleillik a biztonságpolitikába. Az azonban sokakat meglephetett, hogy az igazán informatív és talán leginkább sokszínű tájékoztatást éppen az orosz „vojenkorok”, vagyis katonai tudósítók Telegram-csatornáin olvashatjuk. Talán nem véletlen, hogy miközben a Facebook felhasználókat veszített, addig a TikTok és bizonyos mértékig a Tele­gram váltak „a” közösségi platformokká, és ezeknek a csatornáknak köszönhető, hogy a világ közvéleménye egyáltalán tudomást szerzett a háború pokláról.

A másik oldal eközben szembemegy mindazzal, amit eddig fennhangon hirdetett. Az ukrán kommunikációról most nem értekezünk, hiszen megtámadott országként megérthető az oroszhoz képest is egycsatornás, brutálisan leegyszerűsítő propaganda. Az ellenzéki pártok és médiumok betiltását persze ez nem magyarázza, csak nem kellene akkor Kijevet az európai demokrácia védőbástyájaként beállítani. Paradox módon az európai sajtó is egyre több szempontból kezd emlékeztetni az egykori szovjetre. Megjelent az ideológiai alapú tiltás, a fősodrú gondolkodástól eltérő narratívák kigyomlálása. Az egyik pillanatról a másikra ukránná lett, morális felsőbbrendűségtől áthatott nyugati burokból a kék-sárga zászlók mögül inkább csak az Oroszországgal kapcsolatos előítéletek, ellenérzések, a ruszofóbia bugyog fel. Gőzerővel folyik az oroszok folyamatos dehumanizálása a nemzetközi porondon, aminek hatására elnémítás és kirekesztés sújthat mindent, ami orosz. Oroszország démonizálása és az áldozat morális erősítése érdekében a nyugati média Ukrajna rasszalapú felemelésétől – kék szemű, szőke hajú európai embereket ölnek; vagy falat kell emelni a civilizáció és a barbárok közé – sem riad vissza. Ezt a fajta megközelítést persze az ukrán kommunikáció aztán csúcsra járatta.

A nyugat-európai pacifistákból a leg­elkötelezettebb háborúpártiak lettek, amihez a sajtó lelkesen asszisztál. Ezt megalapozandó az ukrajnai háború nyugat-európai médiareprezentációjának másik iránya a szenvedés árucikké tétele. Mint egyes elemzők, köztük a London School of Economics médiával és kommunikációval foglalkozó professzora, Shani Orgad megállapítják, a nyugati médiatérben a lerombolt épületek, holttestek és menekülő emberek képeinek áradatával központi szerepet játszik az ukránok már-már irreálisan és egyoldalúan felnagyított szenvedéstörténetének ábrázolása. El nem vitatva, hogy az ukrán nép az agresszió, a háború áldozata, a cél ezzel elsősorban az emberek érzelmeinek irányítása, a morális felsőbbrendűség erősítése. Az efféle reprezentációk a kutató szerint tökéletesen alkalmasak a valós dinamika és a helyszínen tapasztalható valóság elkendőzésére, így a fősodorbeli média például szinte egyáltalán nem foglalkozik az Egyesült Államok és az Európai Unió szerepével a konfliktus kiélezésében és az európai militarizáció megalapozásában. A kattintásvadászat mellett a fenti céllal is magyarázható tudatos médiafelhajtás és félelemkeltés hiszterizálja a közbeszédet, tovább rontja a háború miatt amúgy sem virágos európai közhangulatot.

A háború tehát kétes megbízhatóságú, nemegyszer hamis információk közlésével vagy éppen a kényes információk elhallgatásával, a tudatos kiszivárogtatásokkal, egyszóval a manipulációval kísérve zajlik. Ezt a konfliktusban közvetlenül érintettek esetében még talán el is fogadhatnánk, a nyugati média viselkedésére, mélyrepülésére azonban nincs magyarázat. Azon csak mosolyoghatunk, hogy az angolszász médiában egyik oldalról Tom Cooper, míg a másikról Scott Ritter a legapróbb sikerből is képes három lépesben levezetni az ukránok, illetve az oroszok végső győzelmét, mint a hogy a két buborék is megdönthetetlenül független szakértőkként beállítva őket támasztja alá erősen egyoldalú elemzéseikkel a saját narratíváját.

Ugyanebben a szellemben tálalta a sajtó „Kijev Kísértetét”, az orosz repülőgépek sorát lelövő soha nem látott pilóta, az orosz katonák tucatjait felrobbantó zaporizzsjai kecske vagy a Szu–35-öst sörétes puskájával állítólag leszedő ukrán nyugdíjas történetét. Ezeket még talán a megbocsátható bulvár-„színesek” közé sorolhatnánk, a brit titkosszolgálat által Vlagyimir Putyin betegségeiről, a moszkvai puccs hangulatról terjesztett, a fősodorbéli média által kritikátlanul átvett „hírekkel” azonban már nincs mit kezdeni. Mint ahogy semmi köze a szakmaisághoz a Szergej Szurovikin „bukásáról” vagy a nyugati „csodafegyverek” érkezéséről és az orosz készletek állítólagos kifogyásáról értekező beszámolóknak sem. De az objektivitására oly kényes nyugati fősodor egyetlen kérdést nem tett fel Bucsával vagy a legutóbb a dnyiprói házba csapódott rakétával kapcsolatban sem. Szó nélkül elfogadták és terjesztették az ukrán változatot. Még a kijevi propaganda ellentmondásai sem nagyon zavarták az objektív médiát. Sütött vágyvezérelt híradásaiból az elfogultság Szoledar elestekor is. Napokba tellett, amíg elfogadták a realitást. A háborút kísérő, a történteket tudatosan eltakaró, manipuláló és összezavaró információs zaj illusztrálására a példákat hosszan sorolhatnánk. Ismerjük az ezt a hozzáállást morális alapon védő érveket is, ám a lényeg, hogy a médiának el kellene döntenie, hogy az információs háború terepeként, részeseként fogja-e fel a szerepét, avagy maradva a feladatánál, szakszerűen, érzelmi túlfűtöttségtől mentesen igyekszik bemutatni és értelmezni a fejleményeket. A háború sűrű ködében ez sem egyszerű feladat.