Spionvilág Némethonban

Eredetileg a törvény a „visszaélések bejelentőinek” védelmét szolgálta volna egy uniós irányelv átültetése révén, azonban a baloldali német kormány túllőtt a célon, és a jogszabályt a politikai hatalomgyakorlás eszközévé tette. Konkrétan arról van szó, hogy a közalkalmazottak (rend­őrök, katonák, tanárok, önkormányzati tisztviselők) és a legalább ötven munkavállalót foglalkoztató cégek dolgozói bírósági ítélet nélkül is elbocsáthatók, ha valakik úgy ítélik meg, hogy megsértették a német alkotmányt. Eddig csak akkor lehetett közalkalmazottakat elbocsátani, ha az alkotmánysértést a bíróság kimondta. Ma már nincs szükség a bizonyításra, elég lesz egy névtelenség homályába burkolózó személy állítása is. A feljelentett, miután kirúgták, harcolhat a döntés ellen a saját költségére. A szólásszabadság továbbra is alkotmányos védelem alatt áll, de ha valaki él vele, elveszítheti az állását.

A jogszabály azt is előírja, hogy a legalább ötven főt foglalkoztató cégek kötelesek saját költségükön úgynevezett „feljelentési pontokat” (Meldestellen) létrehozni, amelyeken bárki feljelenthet bárkit, ha úgy gondolja, látta, hallotta vagy más módon a tudomására jutott, hogy az illető bírálja Németország alaptörvényét vagy az abban foglaltakat. Ez önmagában elegendő ahhoz, hogy az illetőt elbocsássák. A feljelentőt viszont mindaddig nem lehet elküldeni, amíg a bejelentést ki nem vizsgálták. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, miként válhat mindez a személyes bosszú eszközévé.

Boris Kálnoky, az MCC Médiaiskolájának vezetője felhívta a figyelmet az alaptörvény értelmezésében időközben bekövetkező hangsúlyeltolódásokra. Egy példa: a német alkotmány tiltja a nemi alapon való megkülönböztetést. Ezt eredetileg úgy értették, hogy nem szenvedhet hátrányt valaki azért, mert például a gyengébbik nemhez tartozik. Manapság, amikor a biológiai nem helyébe a „társadalmi nem” lépett, ha valaki azt állítja, hogy házasságot csak férfi és nő köthet, máris feljelenthető az alkotmányba ütköző nézetei miatt, és nincs szükség az elbocsátásához bírósági ítéletre, elég, ha egy tisztviselő úgy dönt, nem szolgálhatja tovább az államot, vagy a munkáltatója nem szeretné, ha elterjedne a cégről, hogy egyes munkavállalói nem tolerálják a sokszínűség vagy az idegenek befogadásának kultúráját.

Boris Kálnoky egy további veszélyre is felhívta a figyelmet, ami túlmutat a megfelelni akaráson vagy a személyes bosszún. Képzeljük el, hogy valamelyik politikai párt elhelyezi a saját aktivistáit egy adott vállalatnál, azok pedig feljelentenek mindenkit, aki nem ért egyet velük. Ez az adott cég vagy intézmény politikai megtisztítását jelentené.

A jogállamiság alappillére az ártatlanság vélelme, ami mindaddig fennáll, amíg az ellenkezőjét, az illető bűnösségét a bíróság ki nem mondja. Nos, a törvénymódosítás értelmében ebben nincs változás, az ártatlanság vélelme továbbra is megilleti a feljelentettet, csak éppen az illető elvesztette az egzisztenciáját.

Sajnos ez az új jogszabály nem idegen a német társadalomtól. Máig hat az ottani közgondolkodásra az úgynevezett Kontaktschuld, azaz kapcsolati vagy kapcsolattartási bűn. Így nevezik azt az öncenzúraként is felfogható magatartást, ami arra készteti a németeket, hogy válogassák meg, kivel barátkoznak, sőt már azt is, hogy kivel állnak szóba. A mobiltelefon korában minden hívás visszakereshető. A kapcsolattartás ténye már önmagában bizonyíték lehet. Íme egy példa.

„Szombaton buliban voltam. Egy barátom, régi kollégám hívott meg az otthonába a 65. születésnapja alkalmából” – írja a Der Spiegel című lap újságírója, Jan Fleischhauer. „A barátomat harminc éve ismerem. Együtt kezdtünk a Spiegelnél. Fiaink egyidősek, párszor elmentünk nyaralni a családjukkal közösen. Ha bölcs volnék, azt mondanám, hanyag voltam. Meg kellett volna kérdeznem, hogy ki jön még. Voltak a vendégek között szomszédok a házból, a vendéglátó testvérei, rokonai és olyanok is, akik ismerték, amikor a Sternnél dolgozott. És számos író, újságíró, akik a jobboldalhoz köthetők. Mint később kiderült, az egyik vendég az Identitárius Mozgalom aktivistája volt, akit 2013-ban hét és fél hónap próbaidőre ítéltek, miután megvert egy baloldali fiatalt. Nem ismertem a férfit. Egy szót sem váltottam vele, mert sok volt a vendég, olyanok, akiket rég nem láttam. Most azzal vádolnak, hogy neonácikkal ünnepeltem…”

„Eljön az a pont, amikor már nem akarsz senkivel sem barátkozni, mivel minden kapcsolat, akár a véletlen találkozás is, a bűn bizonyítéka lehet” – vonja le a következtetést az újságíró.

A cikk személyes vallomás, ami még jóval a fenti törvénymódosítás előtt, 2019. március 14-én jelent meg a Spiegel hasábjain. Ez azért érdekes, mert a kapcsolattartási bűn fogalma jóval régebbi, mint a decemberi törvénymódosítás a névtelen feljelentésekről. Még a háború utáni német jogból származik, és arra a kérdésre vonatkozik, bizonyítható-e, hogy egy adott személy ellenséges az alkotmánnyal szemben. A Német Szövetségi Köztársaságban az úgynevezett radikálisrendelet (Radikalenerlass) 1972-es elfogadásával sorakozott fel a jogi érvelési minták közé. A rendelet célja eredetileg az volt, hogy az alkotmány ellenségeit ne alkalmazzák a közszférában.

A kapcsolattartási bűn vádja olyan személyekkel való kontaktus külső tényét hangsúlyozza, akikről jogosan vagy alaptalanul feltételezhető, hogy „politikailag bűnösök”. Függetlenül a kapcsolat jellegétől vagy a beszélgetések tartalmától, nem a dolgot magát támadja, hanem a kapcsolattartás tényét, illetve a kapcsolattartó személyét. Jogi szakkifejezéssel ez argumentum ad hominem, a polemikus érvelés mintaképe, ami körülbelül azt jelenti, hogy „Hans rossz ember, ezért nem szabad hinni neki”. Klasszikus álérv, és mint ilyen, alkalmatlan a büntetőeljárásban történő jogi bizonyításra, mivel nem a tényeken alapul. Ettől függetlenül mélyen beleivódott a német közgondolkodásba, és tovább élt, félelemben tartva az egész társadalmat. Minderre a most elfogadott spiclitörvény tette fel a koronát.