Fotó: shutterstock.com
Hirdetés

Vannak vélemények, amelyek szerint a 60-as, 70-es évek fiatal nemzedékét sokkal kevésbé érintette a narcisztikus személyiségzavar, mint az 1990-es években született Z generáció tagjait. Valóban korunk betegsége-e a patologikus narcizmus, és ha igen, milyen egyéni és társadalmi tényezők táplálják kialakulását?

Dr. Jekkel Éva, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának vezető klinikai és igazságügyi szakpszichológusa tájékoztatása szerint a narcisztikus személyzavar mint kórkép viszonylag új keletű tudományos kategória. Bár Freud 1914-ben kiadott egy esszét a narcizmusról és eredetéről, a narcisztikus karaktert először Wälder írta le 1925-ben, majd később, 1961-ben Nemiah hivatkozott rá mentális zavarként. Mindezek ellenére csak 1980 óta része a mentális betegségeket osztályozó rendszernek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy e rendellenesség korábban ne fordult volna elő, de a tudomány ettől az időponttól definiálja ezt a fajta mentális zavart. Valószínűsíthető, de adatokkal nem támasztható alá, hogy a 60-as, 70-es évek ifjú generációja kevésbé érintett, mint a ma élő fiatal korosztály.

Körülbelül hat százalék

Egyes felmérések azt mutatják, hogy míg 2005-ben a világ népességének átlagosan mintegy 2,2 százaléka tartozott az érintettek körébe, addig mára ez a mutató 6,2 százalékra nőtt. A különböző vizsgálatok azonban igen eltérő adatokat jeleznek a 0,8-től egészen a 6,2 százalékig. Magyarországon is hasonló gyakorisággal számolhatunk.

– Fontos elkülöníteni a narcisztikus viselkedést a klinikailag diagnosztizálható személyiségzavartól – mondja Jekkel Éva. – Utóbbi esetben a kórmeghatározás kritériuma legalább öt fő tünet együttes jelenléte a diagnosztikus kritériumok közül kora felnőttkortól kezdve számos különböző helyzetben. A jellemző szimptómák között szerepel többek között a túlzott csodálat elvárása, az eljövendő egyéni sikerekről szóló nagyzoló fantáziák, a különlegesség érzése, empátiahiány, kivételes bánásmód elvárása, az érzelmi kapcsolódás hiánya, irigység, illetve gőgös, fennhéjázó magatartás. A vezető pozícióban levő emberek között ezek a jegyek gyakrabban vannak jelen.

Korábban írtuk

A szakpszichológus kifejti, hogy a narcisztikus személyiségzavarnak nem csak egyféle változata van. A reflektorfénybe általában a rendellenességnek sokkal inkább az a típusa kerül, amelyhez olyan kedvezőtlen tulajdonságok kapcsolódnak, mint az arrogancia, az irigykedés, a dirigálásra való hajlam és a fölényeskedés. A másik fő irányvonal éppen ellenkező előjelű. Az ide sorolható páciensek túlérzékenyek, sértődöttek, bizonytalanok, gátlásosak, számos fájdalmas érzéssel küzdenek. Alapvetően mindkét fő kategória hátterében a meg nem felelés érzése áll. Ezek az emberek inadekvátnak érzik magukat valamiféle belső hibával, és ezt igyekeznek kompenzálni.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Dr. Jekkel Éva

Sérült belső mag

A narcisztikus emberek nem szerepet játszanak, az említett életérzés életük minden területét áthatja. Nemcsak a szakmai, de a magánéletükben is dominanciára, sikerre, előmenetelre törekszenek, ennek érdekében fel- és kihasználják az őket körülvevőket. Eszközként tekintenek rájuk, képtelenek szeretni másokat és empátiát érezni irántuk. Privát kapcsolataikban partnereiket és gyermekeiket is tárgynak tekintik, irányítani akarják és önző módon kihasználják saját elképzeléseik megvalósításához, igényeik kielégítéséhez. Párkapcsolataik addig működnek, amíg a másik fél a saját igényeit háttérbe szorítja, elrejti.

– A narcisztikus személyiségzavarral élő emberek jellemzően nem kérnek terápiás segítséget – mondja a pszichológus. – Ám ha mégis, akkor főként más, társult betegségekkel összefüggésben. Fontos hangsúlyozni, hogy a pszichoterápia a sikeres együttműködésen, az egyén motiváltságán alapul. Tapasztalataim szerint inkább az idősebb korosztály képviselői készek a terápiára, különösen, ha felerősödik az elmagányosodás érzése, míg az önmagukat sikeresnek, vonzónak és mindenhatónak érző fiatalabbak nem érzik szükségét. Ezeknek a pácienseknek a kezelése a pszichoterapeuta számára is rendkívül megterhelő tud lenni, mert a mentális zavarral élők a terápia során is a már megszokott kapcsolati mintázatokat próbálják érvényesíteni. A hiányosságaikkal való szembesítés nagyon rosszul érinti őket, a finom jelzéseket is támadásként élhetik meg. Folyamatosan hárítanak és másokat hibáztatnak. Az úgynevezett belső magjuk rendkívül sérülékeny, a kritikát nehezen viselik.

Korunk baja?

A patológiás narcizmus hátterében gyakran a közönyös, érzelmileg elhanyagoló, kevésbé odafigyelő szülői nevelés és a gyermekkori magányosság húzódik meg a biológiai sérülékenységen túl. Az érintettek egyes elméletalkotók szerint azért igénylik a fokozott figyelmet és dicséretet, mert gyermekkorukban nem kapták meg, így egész életükben ezt a hiányt igyekeznek pótolni.

A szakember úgy látja: korunk fogyasztói társadalmának énközpontú, sikerorientált jellege fokozza a gyerekek magányérzését, hiszen a szülőknek sem idejük, sem energiájuk nincsen arra, hogy foglalkozzanak velük. Ez a tendencia pedig a jövőben tovább növelheti a narcisztikus jellemvonásokkal élők, illetve a mentális rendellenességgel küzdők számát elsősorban a fejlett nyugati társadalmakban, ahol a lakosság attitűdjét egyre inkább az anyagi javak utáni hajsza határozza meg.

– Nem véletlen – szögezi le Jekkel Éva –, hogy a 2000-es években a mentális betegségekben szenvedők számát illetően az USA vezette a világranglistát, de a globális válságok hatása mindenhová begyűrűzik. Számos kutatás bizonyítja, hogy a létbizonytalanságból fakadó szorongások és hangulati zavarok nálunk is erősödtek a koronavírus-járvány megjelenése óta.

Jekkel Éva ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a túlzott önimádat, de önmagunk elutasítása is mentális betegségekhez vezethet. Jó esetben mindenkiben vannak narcisztikus jellemvonások, amelyek egyes életszakaszokban, mint amilyen a kisgyermek, a serdülő és az élet közepe, felerősödnek, ami normális. Önmaga szeretetére és elfogadására minden embernek szüksége van, hogy megfelelően tudjon reagálni az őt körülvevő világ kihívásaira. Mint a szakpszichológus fogalmaz, az egészséges narcizmus az élet számos területén kifejezetten inspiráló lehet.

Az önimádó Narkisszosz

A narcizmus kifejezést Sigmund Freud XIX. századi neurológus alkotta meg az ókori görög mitológiai alakra, az önmagát imádó Narkisszoszra utalva. Az ókori történet szerint a szép, délceg ifjú vadászat közben szomját szerette volna csillapítani a folyóparton. Miközben életében először megpillantotta gyönyörű arcát a víz tükrében, azon nyomban belészeretett, és elkezdett beszélni saját képmásához, nem tudván, hogy önmagát szólítja meg. Narkisszoszon annyira úrrá lett az önimádat, hogy saját magán kívül senkiről sem vett többé tudomást. Az ifjú végül addig nézegette a tükörképét, amíg el nem emésztette a sóvárgás, és meg nem halt. Másnapra a tóparton csak néhány sárga virágszirom díszelgett. Az önmaga felé hajló szirmok miatt a nárcisz azóta is az önimádat jelképe.