– Valamikor úgy tanultuk az iskolában, hogy a víz minden élet forrása. A kiskunsági élővilág a mostani nyáron – csapadék hiányában – életveszélybe került. A kiszáradt mezőkön, bozótosokban, borókás ligetekben bármikor felcsaphatnak a lángok, elég egyetlen hanyagul eldobott cigarettacsikk hozzá. Eddig két tucat kisebb-nagyobb tűzeset volt a környéken, nemrégiben egy fenyőerdő kapott lángra, közvetlenül egy a globális felmelegedés várható hatását vizsgáló megfigyelőállomás közelében.

A Kiskunsági Nemzeti Park központja Kecskeméten van. A jómódú, gyorsan fejlődő kisvároson alig látszik a szárazság, mert locsolják a parkokat, kerteket, virágágyásokat. Talán sokan nem is tudják az itt élők közül, hogy a talajvízszint évtizedek óta csökken, a Duna-Tisza közi hátságot a kiszáradás veszélye fenyegeti, és egyre mélyebbre kell fúrni a vízért.

A központ épülete buja lombkoronák alatt, egy bekerített park közepén található. Legutóbb lapunk egy másik munkatársa akkor járt itt, amikor Pepó Pál környezetvédelmi miniszter egy alkalmatlan embert – egy községi jegyzőt – tett a Nemzeti Park élére. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. A jelenlegi vezetőkről majdhogynem rajongással beszélnek azok a természetvédelmi őrök, akikkel kapcsolatba kerültünk. Szakmai és emberi oldalról egyaránt dicsérik, és ugyanakkor féltik is őket a politikusoktól. Egy Nemzeti Park már puszta létével is óhatatlanul gazdasági érdekeket sért. A lobbisták pedig minden követ megmozgatnak, nap nap után feljelentéseket írnak a minisztériumnak. Miután szakmai és erkölcsi oldalról nem tudják a vezetőket hátba támadni, legutóbb olyan nevetséges kifogásokat fogalmaztak meg, hogy tegező viszonyban vannak a munkatársaikkal.

Kecskemét kikötő

Mielőtt a szakemberek körbevezettek volna bennünket a Nemzeti Park foltszerűen elhelyezkedő területein, a központban, a park 1975-ös megalakulásától kezdve itt dolgozó Iványosi Szabó András igazgató-helyettestől kaptunk tájékoztatást a vízprobléma lényegéről. Megtudtuk, hogy ez a 120 méter magas hátság a Kárpát-medence fő vízválasztója. Ettől keletre a Tisza, nyugatra a Duna vízgyűjtő területe található, éppen ezért a hátságról két irányba csak elfolynak a vizek. Így csupán az évi átlag 500 milliméternyi csapadékvízzel lehet számolni. Ráadásul a talaj adottsága – folyóvízi üledék és futóhomok – sem kedvez a felszíni vízfolyások kialakulásának. Több mint 20 évvel ezelőtt észlelték először a szárazodás folyamatát, meséli az igazgatóhelyettes, majd bizonyítékként előveszi egy 1980-as tudományos konferencia anyagát. A megsárgult nyomtatvány előlapján az eszmecsere címe: A vízrendezések hatása a Duna-Tisza köze természeti viszonyaira.

1980-ban még nem sokat tudtak a globális felmelegedésről, amit még mindig sokan megkérdőjeleznek, mondván, a pontos meteorológiai megfigyelések alig több mint egy évszázadra nyúlnak vissza, ami földtörténeti szempontból túlságosan rövid idő a messzemenő következtetések levonásához. Tudjuk, hogy Szent István korában jóval melegebb volt az idő, mint ma, és azt is tudjuk, hogy Hunyadi Mátyást viszont a Duna befagyott jegén koronázták királlyá. De még a XX. században is előfordult szélsőséges időjárás, elég, ha az 1942-44-es telekre gondolunk, amikor a zord tél a németek és szövetségeseik legnagyobb szerencsétlenségére az oroszok mellé állt, vagy az ötvenes évek nagy aszályaira, amikor az állam padláslesöpréssel, veréssel és téeszesítéssel gyötörte a parasztságot, valamint nagyszabású csatornaépítésekkel, mocsárcsapolásokkal válaszolt a kiszáradt búzamezők rossz termésére.

A kis-jégkorszak vége éppen a XIX. század végével, az iparosodással esik egybe, azóta fokozatosan növekszik a felmelegedés. Kérdés, hogy a légkör emberek általi szennyezése és a táj átalakítása mekkora szerepet játszik ebben?

Iványosi Szabó Andrásban egyre inkább erősödik az a meggyőződés, hogy igenis, nagy szerepet. Legalábbis a regionális helyzet ezt mutatja. 1982-83-tól kezdve 8-10 százalékkal kevesebb az évi csapadék, mint a megelőző száz év átlaga. A szakember szerint a magyarázat egyszerű. Az Alföld vízrajzát alapvetően megváltoztatta egyrészt a Tisza szabályozása, majd a század első felében a síkvidéki belvízrendezés. A Tisza kanyarulatainak átvágása miatt a felére csökkent a folyó hossza a Kárpát-medencében, alapvetően megváltoztatta az élővilágot, pusztán azért, mert akkoriban gabonakonjunktúra volt a világban, és hajón akarták szállítani a búzát. A töltések közé kényszerített folyó első haragjában elöntötte és lerombolta Szeged városát. Vásárhelyi Pál ekkor döbbent rá, mit is tettek a vidékkel. Bele is halt.

– Néhány csapadékosabb, belvizes év köszöntött be a két háború között – folytatja a történetet Iványosi Szabó András. – Ekkor jött az első belvíz-elvezetési program, és pókhálószerűen csatornákkal hálózták be az Alföldet, elsősorban a folyóvölgyeket. A következő nagy belvizes időszak a hatvanas években volt, ekkor volt a második nagy tájátalakítási roham, és a hátságot is becsatornázták, temérdek tavat és lápot csapolva le a mezőgazdaság kedvéért. Csakhogy a csatornák kiásása után már nem jutott pénz a zsilipekre, így a mai napig úgy áll, hogy egyes csatornák akkor is levezetik a vizet, amikor éppen az ellenkezőjére volna szüksége a természetvédelemnek. Akkoriban az ötéves tervek megvalósítása háttérbe szorított minden más szempontot. Százszámra tették tönkre az autonóm ökoszisztémákat, semmisítve meg az egyedi karakterrel rendelkező természetes élőhelyeket, növénytársulásokat.

A nyolcvanas évek elején volt két olyan év, amikor 320-330 milliméternyi csapadék hullott, ami alig több, mint ami a félsivatagos vidékekre jellemző (300 milliméter). Ekkor kezdődtek el a kutatások, a Nemzeti Park és a Vízügyi Igazgatóság szakembereivel közösen. Két gondolat körvonalazódott: a vízpótlás és a vízvisszatartás gondolata. A vízpótlás gondolatának fő eszköze a Duna-Tisza csatorna lett volna, amiről már a millennium idején álmodozott Kecskemét városa, amely kikötőváros szeretett volna lenni. Ám csak néhány kilométernyi épült meg belőle Dunaharaszti és Bugyi között az ötvenes években, mivel a szintkülönbségek miatt óriási zsilipekre, szivattyúkra lett volna szükség, pedig sosem volt rájuk pénz.

A hátság kiszáradását vizsgáló szakemberek végül arra a következtetésre jutottak, hogy az okozó felerészben a vízgazdálkodás (csatornázás, belvízelvezetés), a másik fele pedig a modern mezőgazdaság, amely sokkal több vizet párologtat el, mint száz évvel korábban. Egykor jóval kevesebb szántó volt, mint ma, ráadásul, míg régen egy négyzetméteren egy szál kukorica volt, ma tizenkettő. Sok helyütt tájidegen fenyveseket és nyárasokat telepítettek, amelyek ugyancsak rengeteg vizet párologtatnak el az amúgy erdők számára alkalmatlan talajból. Míg 1940-ben 7 százalék volt az erdősültség a Duna-Tisza közén, ma 19 százalék, tehát sokkal több ma az intenzív párologtató felület, mint akkor, amikor még nem vezették el innen csatornákon a vizet. Ezt fokozza a többszörösére növekedett ivóvízkivétel. Ezt tetézi a globális felmelegedés, ami Iványosi Szabó András igazgatóhelyettes számára már nem vitatható. Szerinte ténykérdés a Magyarországon 50 milliméteres átlagos csapadékcsökkenés, a 0,6-1 Celsius-fokos felmelegedés és az időjárási szélsőségek gyakoriságának a növekedése.

Néhány hete egyszerre zúdult le 110 milliméternyi csapadék, amit azonban a csatornák részben elvezettek, s így nem tudott az egész leszivárogni a mélyrétegekbe, miközben az első hat hónap során mindössze 148 milliméternyi esett. A hátság területén gyakori, hogy a talajban többméteres mélységig nem található nedvesség. Ilyen még sosem volt eddig.

Felmerül, hogy miért nem lehet legalább azt a vizet megtartani, ami ide kerül? A szakember szerint részben a csatornák zsilipeinek a hiánya miatt, részben azért, mert sok ember építkezett a vizenyős, alacsony részekre. Amikor a belvíz teljesen természetes módon elönti az ilyen részeket, ellepi a pincéjüket, nagy siránkozást rendeznek. Pedig nem véletlenül nem építkeztek ilyen helyekre évszázadokon át.

A megmaradt legmélyebb területek vízmentesítése összehasonlíthatatlanul többe kerül és a mezőgazdaságnak és a természetnek is nagyobb károkat okoz, mintha az ilyen településrészeket egyszerűen kivásárolná és felszámolná az állam, fűzi hozzá a szakember, majd keserűen jegyzi meg, a természetvédők képtelenek megértetni az érintettekkel ezeket az összefüggéseket, képtelenek a fejekben rendet teremteni, az öngyilkos gyakorlat folytatását megakadályozni.

A terepen

Már nagyon kíváncsiak voltunk a területre. Az igazgatóhelyettes Boros Emil természetvédelmi szakfelügyelőt rendeli mellénk kísérőnek. A fiatalember amatőr madarászként már gyerekkorában állandó vendég volt a Nemzeti Parkban, részt vett madárvártákon, gyűrűzéseken. Pesti gyerek létére már hatévesen arra készült, hogy egyszer itt fog dolgozni, és amikor megpályázta az állását, már gyakorlatilag törzsgárdatag volt. Első utunk Tiszaalpárra vezet, a hátság peremére. A templom közvetlenül a peremen áll, amely alatt úgy harmincméteres szakadék húzódik, hosszan. Szokatlan az ilyen nagy szintkülönbség ezen a sík vidéken. A régiek ezt természetes védelmi vonalként is használták, sőt látható a közelben egy néhai földvár is, eredete talán még a római korra vezethető vissza. Lent pedig, a látóhatárig egy gyönyörű vizes hely látható, a szélén nádassal, amelyben tobzódó madárvilág éli az életét. A Szikrai holtág felől a párás meleg szellő a buja természet illatát árasztja felénk. A madarak hangját elnyomják az Alpári-rét cserjéseiben hangoskodó rovarok duruzsolása. A madarász a szeméhez emeli távcsövét, és lelkendezve sorolja a madárfajokat: kanalas gém, fekete gólya, parti fecske, ölyv, gyurgyalag?Szerencsére ez a terület is a Nemzeti Parkhoz tartozik, a madarakat a falu közelsége ellenére nem háborgatja senki.

Nem messze innen egy másik holtághoz érünk. Itt fürdőzők is vannak, mert – mint mondja a madarász – vannak kijelölt helyek, ahol ezt lehetővé kellett tenni. De a fürdőzőket és csónakázókat megszokták az itteni állatok. Egy úszkáló ember elől hirtelen felröppen a vízről egy fiatal, nagytestű, szürke madár, a bakcsó, amit a népnyelv vakvarjúként ismer. Valószínűleg onnan kapta a nevét, hogy szürkületben vadászik. A tiszta vízben, vízitökfoltok mellett egy törpeharcsarajt figyelünk meg, amint valamit vadul lakmároznak, a hátuk, a bajszuk ki-ki kandikál a forrongó vízből. Akkora a zsúfolódás és tülekedés, mint főszezon idején a Palatinuson. Boros nem lelkesedik értük. Azt mondja, tájidegen, betelepített faj, amelyet ők ritkító halászattal szoktak tizedelni. Ez a falánk és szapora jószág felfalja az összes többi hal ikráját. Ők a vizek sáskái.

A közelben, az ártéri erdő szélén megpillantjuk az erdészet autóját. Sajnos – panaszkodik a természetvédő – a telepített erdő egyáltalán nem tud olyan lenni, mint a természetes. Az út egyik oldalán természetes erdő, a másikon telepített látható. A felületes szemlélő alig vesz észre különbséget, de ha jobban megnézzük, kiderül: a természetes növényzet alacsonyabb, göcsörtösebb, őshonos nyárfákból és fajgazdag aljnövényzetből áll. A telepítettben a faipari alapanyagnak jó, szálegyenes fák és szegényesebb aljnövényzet látható, jóllehet ez az erdő még nem is a legrosszabb természetvédelmi szempontból. A legrosszabb a mérnökileg elvágólag telepített, erdőnek nem nevezhető faültetvény, amely gyakorlatilag élettelen, nem alakulhat ki benne normális ökoszisztéma.

A madarász rövidesen átad bennünket Pál-Szabó Ferenc természetvédelmi őrnek. A negyvenes férfi egy Niva terepjáróba ültet át bennünket, hogy megmutassa a felügyelete alá tartozó Fülöpházi homokbuckákat a Szappanos-tóval, pontosabban annak kiszáradt medrével. Huszonegynéhány természetvédelmi őr dolgozik a Nemzeti Park különböző területein. Bár fegyverük van és egyenruhában járnak, nem holmi üresfejű őrző-védőket kell elképzelni. A természetvédelmi őrök szakirányú végzettséggel rendelkező, mélyen elkötelezett szakemberek. Ha megenged az olvasó egy személyes megjegyzést, rendkívül szimpatikus emberek, akiket határozott értékrendjük magasan kiemel az átlagból.

Utunk a fent említett, nemrég leégett fenyőerdő szélén vezet el, ahol az EU 4 éves Vulcan Programja keretében működik a klímaváltozás következményét vizsgáló automata állomás, amely a növények fölé behúzható ponyvák segítségével modellezi a csapadékhiány különböző fokozatait. A természetvédelmi őr elmondja, hogy területén a legnagyobb veszély a tűz. A tűz után ugyanis a rovarvilág hosszú időn keresztül nem képes regenerálódni, különösen ha nagyobb, egybefüggő területek égnek el.

Egy természetvédelmi tábor középiskolás diákcsoportja mellett elhaladva rövidesen a korábban leégett borókás rétre érünk. A borókabokrok hangulatos ligetté tették egykor ezt a területet, de látszik, a perzselődés miatt alig van esélyük a túlélésre. Ráadásul a boróka nem éled újra gyökérről. Szaporodása egyetlen különös formában képzelhető el: a magjának keresztül kell jutnia egy fenyőrigó emésztőrendszerén, ami ahhoz kell, hogy a bogyón lévő csírázásgátló anyag lekerüljön róla.

Az Orgoványi-rét ott is kiégett képet mutat, ahol nem volt tűz, csak a nap perzselte le. – Hja, ha visszajönne az a csodálatos ?9-es év! – sóhajt fel a szakember. Akkor ugyanis 860 milliméter csapadék volt, virágzott itt minden, a Kondor-tó is feltöltődött, mindenki arról beszélt, hogy csapadékos évek elé nézünk. Azóta minden évben csak ennek a fele esett, egyre nagyobb a kár.

Az 52-es út buszmegállóiban örömlányok integetnek.

– Nem haragszom rájuk, mert ők az én polgári segítőim – jegyzi meg a természetvédelmi őr. – Ugyanis számos esetben ők hívtak fel telefonon, hogy lopják a fát, vagy hogy tuz van valahol.

Aztán letérünk egy földútra. A derék terepjáró összkerékre és felezőre kapcsolva mély homokon szántja magát keresztül, majd egy változatos, meredek domboldalakkal tarkított vidékre, a Fülöpházi homokbuckákhoz érünk. Olyan az út, mintha hullámvasúton ülnénk, meredeken fel, aztán zuhanás le. Itt, a futóhomok dűnéken forgatták nem túl régen a Luxor-reklámot tevékkel, egyiptominak öltözött figurákkal. Az akció pénzt hozott a Nemzeti Parknak, de a következő, fürdőruhareklám forgatását már nem engedélyezte Pál-Szabó Ferenc, mert a filmesek annyira megbolygatták a gyepet.

– Pedig jobb lett volna inkább a fürdőruhás lányokat ide engednem a teve helyett, húznak a fiúk – jegyzi meg mosolyogva a természetvédelmi őr. Az egyik futóhomok bucka előtt megállunk. Lehet úgy tíz méter magas és ötven méter széles a homokgúla.

– Sok évvel ezelőtt, amikor a közeli tanyák pásztorai rendre lelegeltették a füvet, itt nagyon sok bucka vándorolt. Erősebb szélben szinte szemmel láthatóan haladtak előre. Ma már csak kevés mozog közülük, mert többségüket benőtte a növényzet. Persze, hogy ne tűnjenek el végleg, időnként mi magunk tisztítjuk meg a felületüket. Ez azért is fontos, mert nagyon sok rovarnak, mint például a homokfutrinkának, éppen a futóhomok az élettere – magyarázza, majd felfigyelünk arra, hogy a lábunk alatt számtalan kis tölcsér tarkítja a gyér gyomnövények közeit.

– Hangyaleső! – állapítja meg határozottan, majd mélyen belemarkol a laza talajba, hogy megmutathassa a hangyák rémét. És valóban, alig kell keresni, máris ott ül a tenyerén egy kis katicabogár méretű, de messze nem olyan látványos, szürke állatka, fején kegyetlen fegyverével, a csáprágókkal. Valójában a lárva az, amely körkörös mozgással tölcsért alakít ki, majd csáprágóval fölfelé helyet foglal a tölcsér alján. Amikor érzékeli, hogy a hangya beleesett, lecsap áldozatára, kiszívja testnedveit. Kemény világ. A kifejlett példány eléri az 5-8 centimétert is, de kísérőnk látott már olyan pusztai hangyalesőt is, amely 10 centiméteresre is megnő. Áldozata gyakran a homoki hosszúlábú hangya, amelynek azért hosszúak a lábai, hogy tora, potroha sose érjen hozzá a forró homokhoz. A szakember nagy ismerője az itteni különlegesen ritka rovarvilágnak. Földi méhek, imádkozó sáskák, kutyatej szenderek, díszes medvelepkék a különlegességei ennek a területnek – mutat körbe a lakhatatlannak tűnő tájon. A völgyekben galagonyabokrok, boróka, sáskaborbolyák tanyáznak.

– Bosszantóak ezek a gyomok – mutat egy gyommal fertőzött részre. – Mondottam is egy alkalommal egy amerikai vendég kutatónak, hogy bizony, minden rossz Amerikából jön! Ugyanis a legnagyobb gondot nekünk a kanadai betyárkóró, az átoktövis meg a selyemkóró okozza, máshol pedig az a vaddohány, amit az indiánok használtak, mert jó mézelő. Az ötvenes években telepítették be a méhészek, akkoriban arról cikkeztek, tragédia, hogy nincsen eléggé elterjedve Magyarországon. Tessék, most meg nem győzzük irtani, persze pénz hiányában ez lehetetlenség. Rajta van a 24 legveszélyesebb gyom listáján. És persze az akác is terjed, mint a veszedelem, sokkal szívósabb, mint az itt őshonos növények többsége.

Utunk a Szappanszékre, Közép-Európa leglúgosabb tavához vezet. Helyesebben annak kiszáradt medréhez, ahol fehérlik a szik, de már számos fűféle betelepült. A századelőn itt még gyógyfürdő volt kabinokkal, büfékkel, még a fővárosból is sokan utaztak ide gyógyulni. A fürdőzők mellett Pál-Szabó Ferenc gyermekkorában még nagy madárvilág is tanyázott itt. A tó egykori lúgosságát a futóhomokból kimosódó ásványok okozták.

Egy autó érkezik a földúton, az őrre való tekintettel nem meri a gyepen keresztül kikerülni a terepjárónkat. Látszik, az őrnek itt tekintélye van. A Wartburgos kivárja, míg engedélyt kap a füvön keresztülhajtani. Reményteljesebb a Kondor-tó, Kerekegyházához közel. Ma ebben is birkák legelnek, de volna esély mesterséges vízpótlással legalább egy részét újjáéleszteni. Most pályáznak rá, újságolja a szakember. A Kondor-tó partján takaros kis tanyára bukkanunk. Lakója egy festőművész, Molnár László, aki valamikor maga is a természetvédelemnél dolgozott, mint a Kunsági Madárvárta vezetője. Családjával akkoriban került ide, a Nemzeti Parkban lévő tanyára. Zord küllemével szöges ellentétben elsősorban pillangókat fest, temperával. Szemlátomást precíz ember, akinek a műtermében is minden elvágólag, szigorú, mérnöki rendben látható. A pillangók aprólékos festése mellett gyerekeket táboroztat náddal fedett romantikus kis vályogkunyhókban. Egy ismerőstől tudjuk, hogy imádják érte.

A napkorong lassan izzó vörös gömbbé szelídülve közelít a látóhatárhoz. Az éjszakát a felső-kunsági szikes tavaknál egy kutatóállomáson, a Borda-tanyán töltjük. Itt él feleségével és nyolc hónapos kislányával a mindössze huszonnyolc éves Utassy Tibor, természetvédelmi őr. A kutatóállomáson egy tíz méter magas madárlesen találjuk, ahonnan éppen egy különleges Leica-távcsövön keresztül vizsgálja a Kelemen-szék nevű szikes tó víztükre felett röpdöső madarakat, a naplemente fényében. Csendre int bennünket. A kicsi már alszik. Másnap hajnalra eltűnnek az éhes szúnyogok, amelyek az este körbezsongták a kutatóállomást. Ismét terepjáró, irány a felső-kiskunsági szikes tavak vidéke. Egy kiszáradt tómederhez érünk. Repedések hálózzák be az egészet. A repedések mentén kurta kis szelvényekben válik fel az iszapréteg, néhány milliméteres vastagságban, alatta a szürke szik.

– Élettelennek látszik, pedig nem az – mondja Utassy Tibor. – Évekig képesek a szárazságban is életben maradni azok az egysejtűek, sőt rákok is, amelyek most mind itt vannak hibernálódva. Volt rá kísérlet, hogy még hét év után is életre keltek. Ősszel, remélem, megtelik a tó – mondja, majd hozzáteszi, hogy a legnagyobb harcot a víz megőrzéséért kell folytatniuk. Duzzasztó zsilipek hiányában maguk szokták elreteszelni a csatornákat, ami persze a tudatlan parasztoknak nem tetszik, mivel egyes területeket így elönt a belvíz. Szinte partizánakcióknak tűnnek azok a bevetések, amikor a meglevő zsilipeket mennek lehegeszteni, nehogy a földművesek önkényesen felnyissák.

– Sokuknak hiába magyarázzuk, nem értik meg, hogy ha a negyven hektárjukból el is önt két hektárt a belvíz, a maradék harmincnyolcon legalább lesz termésük, míg ha a két hektár miatt levezetik a vizet tavasszal, akkor a nyáron kiég a többi harmincnyolc – meséli. – Kétezer tavaszán sok víz volt, amit már úgy vártunk, mint a messiást. Igaz, belvíz formájában állt a földeken egy ideig. A falubeliek persze őrjöngtek, amiért nem engedtem lecsapolni, akkoriban nem mertem bemenni Fülöpszállásra. Aztán a nyáron, amikor nem esett egy csepp sem hónapokig, de mégis lett termésük, ünnepelni kezdtek – emlékszik vissza.

Az itteni tavak többsége nem is igazi tó, helyesebb lenne tócsának hívni. A nádas teljesen elszaporodott benne, ami a madarak szempontjából jó, de csak egy bizonyos mértékig. Szükség van nyílt víztükörre is, ezért helyenként irtani kell a nádast. Ez persze nem jön rosszul a Nemzeti Parknak, mert az államtól a működéséhez szükséges pénznek csak a hetvenöt százalékát kapja meg, a többit neki kell megszereznie valahogy. Hát ez az egyik módja, a másik a kaszáltatás, legeltetés, ami amúgy is szükséges lenne, így legalább két legyet ütnek egy csapásra.

Egy nádaratógépnél összeismerkedünk egy emberrel, aki ha fészket talál, megáll a géppel, értesíti az őrt.

Utassy Tibor természetvédelmi őr övén egyébként – akár a többiekén – Parabellum pisztoly lóg. Igaz, még sosem kellett használnia, pedig benne van abban a kommandócsapatban, amelyik a rázós helyzetekben került bevetésre. Azt mondja, hogy már régen rossz lenne, ha az önvédelmi pisztollyal kellene fenyegetőznie. Az a tapasztalata, hogy a meggyőzéssel többre megy. Ha például meglátja, hogy valakik félrészegen illegális horgászatot folytatnak, határozottan, de udvariasan tájékoztatja őket a lehetséges jogi és anyagi következményekről. Ez általában hat. Ellenben ha erősködne, haragosokat szerezne magának, és amikor elég egyetlen szikra?akkor állnának bosszút.

De több gondot okoznak az olasz vadászok, akik úgyszólván nagyon a bögyében vannak. Amikor megérkeznek a fekete képű, nagyszájú szicíliai maffiózók hatalmas terepjáróikkal, Audijaikkal és Mercedeseikkel, és vaktában lövöldöznek, sokszor védett madarakra, akkor jönnek ők, a természetvédelmi őrök terítéket vizsgálni.

– Ilyenkor jól felkészülünk, sosem megyünk egyedül és bizonyítékként videofelvételt is készítünk az ellenőrzésről – meséli. – Ha nincs hiba, udvariasan további jó vadászatot kívánunk, szerencsére azért ez a gyakoribb. De előfordul, hogy a pimasz vadászok a Nemzeti Park határára állnak, és arra várnak, hogy kirepüljön onnan valami. Ilyenkor én is odaállok, mégpedig kamerával. Megvan a módszerünk a tettenérésre – taglalja nem kevés indulattal, és hozzáteszi: – Olykor a rendőrséggel is együttműködünk, ha például a közúton kell megállítani őket ellenőrizni.

Látszik, a vékony fiatalember nem a fizikumával, hanem a határozottságával vív ki magának tekintélyt, nem beszélve elszántan szúrós tekintetéről.

A pimasz szurikáta

Rövidesen elbúcsúzunk, hogy Izsákon a Kolon-tó vidékének őrével, Medgyessy Gergely ötgyermekes természetvédelmi őrrel találkozzunk. A jól megtermett, mosolygós fiatalember fiai közül az elsőssel érkezik, aki maga is gyakorta tart apjával, imponálóan jól ismeri a növényeket. Medgyessy ugyan csak két éve kapta meg ezt az állást, de már jól ismeri a környéket. Békés megyéből származik, egy ideig élt Gödöllőn, onnan költözött ide.

– Annak, hogy nem vagyok itt tősgyökeres, előnye is van – mondja -, mivel nem ismerek senkit, nem rokonom senki, mindenkivel szemben egyforma szigorúsággal tudok eljárni. Megtörtént, hogy tetten értem egy fatolvajt, a hó miatt egyértelmű lett volna a bizonyítás, csakhogy a körzeti megbízott leadta a drótot az illetőnek, aki a rokona volt. Mire megjelent a házkutatási paranccsal, persze az egész udvar ki volt söpörve – meséli az őr, akinek emiatt nincs túl sok bizodalma egyes rendőrökhöz.

Egy csodálatos ligeterdőhöz érünk. A kiterjedt lápréteken facsoportok állnak. Mivel ez a terület nedves, itt gyönyörű, buja növényzet vesz minket körbe, de megtudjuk, hogy ez mégsem az igazi. Az volna a normális, ha a láprét valóban láp volna, nem is lehetne rálépni, ma pedig kemény az alja, úgy sétálgatunk rajta, mint pestiek a Margit-sziget ligeteiben.

Váratlanul két ölyvet és egy réti sast pillantunk meg. Ez utóbbiból mindössze kétszáz darab van az országban, meséli, egymillió az eszmei értéke. Kiterjesztett szárnya eléri a két métert. Felettünk köröz, zsákmányt keres. Az őr személyesen ismeri, tudja hol fészkel.

– Ez a rét túzokok fészkelőhelye – mutat az egyik zöldellő mezőre. – Van úgy, hogy a ritka madár, amely a földön fészkel, útban van a füvet kaszáló parasztoknak. Szerencsére tudják az emberek, hogy úgy ötezer forint üti a markukat, ha értesítenek bennünket. Ilyenkor mi odamegyünk és kiemeljük a tojásokat a fészekből, kicseréljük fatojásokra. Erre azért van szükség, mert különben a rókák megtizedelnék a szaporulatot. Amikor aztán látjuk, hogy kikelni készül a túzokcsibe, sietve kimegyünk visszacserélni a kotlós alatt. Ilyenkor látjuk, mi értelme volt ennek, ugyanis a fatojásokon hatalmas harapásnyomok szoktak lenni. Ha pedig rájön időközben a túzok, hogy fatojásokon ül, ezért felhagy a kotlással, a dévaványai túzokrezervátumba visszük a kikelt kiscsibéket, mert ott folyik a visszavadításuk.

Megtudjuk, hogy történelmi helyszínen járunk. Egy páncéloscsata helyszíne volt a második világháborúban, aminek szerencsére már nincsenek nyomai. Rövidesen egy kunhalomhoz érünk, amit a helyiek templomdombként ismernek. A magaslaton egy róka gyermekkoponya-darabokat ásott elő, valamint nagyon sok mészkődarabot, ami valamikori építményre utal. A hagyomány szerint a római limes egyik őrhelye is itt lehetett vagy talán egy kora-középkori kápolna, a kunok temetkezési helye. Még nincsen régészetileg feltárva.

– Próbálkozott ezzel néhány hete két fiatalember fémdetektorral, de kereket oldottak, mielőtt intézkedni tudtam volna – meséli. – Meggyőződésem, hogy az a két székesfehérvári fickó lehetett, akik azóta buktak le, lakásukon több tízmilliós értékre becsült római kori lelettel – mondja elgondolkodva, és annak örül, hogy nem volt idejük ásni.

Átmegyünk a Kolon-tóhoz, ami több száz hektárnyi nád és tíz hektárnyi víztükör. A mocsári teknős élőhelye, kihalt fákkal. Ennek az a magyarázata, hogy egykor lecsapolták, majd miután a zsilipet a nyolcvanas években lezárták, visszajött a víz. A facsonkok az időközben betelepült fák elhalt részei. Vidrák, fekete gólyák és milliónyi más állat él itt.

– Teljesen háborítatlan, ide még mi sem tudunk bemenni – mondja – mert bizonyosan elnyelne. Igazi láp. Minden van itt, csak szurikáta nincs.

– Mi az, hogy szurikáta? Az nem afrikai? – kérdezzük meglepődve.

Kiderül, hogy a Blikk tavaly nyáron közölt egy összeállítást a Magyarországon kihalt, de visszatelepülőben lévő állatokról. Képet is közöltek és azt írták alá, hogy „a kis állat gyakran bosszantja a gazdákat pimasz nézésével”.

– A hasunkat fogtuk a nevetéstől, azóta ez a hülyeség szállóige minálunk, ezzel szoktuk egymást ugratni.

Egy másik története is van Medgyessy Gergelynek, aki különben azt tervezi, hogy az egyik tanyán bioméhészetet rendez be, elvégre a Nemzeti Parkban ismeretlen fogalom a vegyszer.

– Nemrégiben egy tévés stáb érkezett, akik közölték, délelőtt tíztől kettőig rendelnének egy réti sast, egy kócsagot, egy túzokot és még valamilyen madarat fölvenni, ami mellesleg errefelé nem is honos. Mondtam nekik, jó, gyerekek, akkor most bemegyünk a csárdába, iszunk egy pohár sört és megmutatom nektek Közép-Európa egyetlen vadon élő szurikátáját. Ott fog vigyorogni a borókásban és pimasz nézésével fogja bosszantani a gazdákat.