Túl kevés! Túl sok!

– Ragadjuk ki Budapestet, ott 115 milliméter körüli csapadék hullott januárban. Ilyen 1886-ban történt utoljára. De alaposan eláztak más régiók is. Ami az aszályt illeti, megnyugodhatunk?

– Annak megítélése, hogy sok vagy kevés csapadék esett-e az országban, nagyon nehéz. Ezen a télen valóban rengeteg eső hullott a Kaposvártól Nyíregyházáig terjedő sávban, de az ország délkeleti részére ez már nem igaz. Általában véve is azt mondhatom, hogy az említett sávot leszámítva mindenütt a havi átlag vagy annál valamivel több eső érkezett, de rendkívüli időjárásról nem beszélhetünk az ország egészét tekintve. Ezt a méréseink is bizonyítják. Például befutott hozzánk egy lakossági kérdés, hogy miért nem emelkedett a Fertő tó szintje az esőzés hatására. Hát azért nem, mert ott kevesebb csapadék hullott, mint a Balatonnál vagy a Velencei-tónál.

– Az átlagok a fontosabbak a vízügy számára, vagy a helyi viszonylatok?

– Mindkettő fontos, bár másként kell értelmezni ezt is, azt is. Például azt firtatta egy országgyűlési képviselő, hogy ha 90 milliméternyi eső hullott a Velencei-tóra, akkor miért nem emelkedett a vízszintje 9 centiméterrel. Az agárdi mérőállomás valóban 90 milliméternyi csapadékot regisztrált. Ez a mérték azonban csak a csapadékmérő közvetlen környezetére igaz, nem jelent az egész tó területére azonos mennyiséget, jóllehet a csapadéktérképek így ábrázolják. Azaz nem biztos, hogy tó másik végében is ugyanennyi esett, ezért nem történt meg az egységes 9 centiméteres vízszintemelkedés.

– Mit kezd a vízügy a januári csapadékmennyiséggel?

– Vannak tározóink, igyekszünk oda vezetni, illetve ott tartani a vizet. A korábbiaktól eltérően idén már ezt is elmondtuk az embereknek. Olyan lépésekről beszéltünk, amelyeket megtettünk már negyven-ötven évvel ezelőtt is, csak nem beszéltünk róla. Mert úgy láttuk, hogy árvíz idején senkit sem érdekel, mennyit tárol be a vízügy. Akkor az a fontos, miként védjük meg a településeket, illetve a mezőgazdaság értékes terményeit. Eddig ez volt a kommunikációnk lényege, de most már elmondjuk azt is, hogy hol nyitjuk a zsilipeket, hová vezetjük az áradó folyók feleslegét. A csapadékra ugyanez vonatkozik, most már ott is elmagyarázzuk, hogy miként gyűjtjük, miként üzemelnek a belvízcsatornák, amelyekből igyekszünk feltölteni minden hozzáférhető tározót vagy tározásra alkalmas helyet.

– Ez a nyíltság feltehetően megnyugtatóan hat a közvéleményre, ezáltal kevesebb kritikát kap a vízügy is…

– Nem éppen. Ugyanis feledékenyek az emberek. Számukra a nagy tavalyi aszály már csak halvány emlékké tompult 2022 novemberére. Most azzal ostromolnak bennünket a gazdák, hogy sürgősen vezessük le a földjeikről a belvizet, különben nem tudják elkezdeni a tavaszi talajművelést.

– Az aszály kapcsán leginkább a tározók szükségességéről beszélt a közvélemény és a média. Azt kérdezve, hogy miért nem létesül ezekből több és még több.

– Mert ez nem olyan egyszerű. Egy tározónak hely kell. Hazánk viszont sűrűn lakott ország, nincsenek olyan nagy gazdátlan térségei, ahol sok vizet lehetne tározni. Minden földnek van gazdája, mindegyikhez különböző mezőgazdasági, ipari vagy éppen környezetvédelmi, természetvédelmi érdekek kötődnek. A környezetvédők, a természetvédők persze folyamatosan azt követelik, hogy tartsunk vissza minden vizet, de ne azon a terepen, ahol ők érintve és érdekelve vannak. Mert ott olyan állatok vagy növényi társulások találhatók, amelyeket feltétlenül meg kell óvni a víztől.

– Hány tározója van egyébként az országnak?

– Harminc-negyven között, de potenciális hely több száz létezik. Már az asztalon fekszik két fontos tervezet. Az egyik a dombvidékek, a másik a síkságok tározóinak koncepciója. Magyarország klímája olyan, hogy itt a 800-1000 millimétert is elérheti a szabad vízfelszín éves párolgása. Ebből az következik, hogy igazából a dombos területek alkalmasak tározásra. Ha egy síkvidéki tározót sikerül felölteni másfél méteresre, annak a vizéből a végére gyakran kevesebb mint 700 milliméter marad. Ami könnyen fölmelegszik már, és ezáltal káros folyamatok indulnak el benne, magyarán használhatatlanná válik.

– Az a sürgető parancs, hogy hárítsuk el az aszályt, nem tudja fölülírni az egyéb érdekeket? A tavalyi szárazság mégiscsak ezermilliárdos veszteséget okozott az országnak…

– Ha létre akarunk hozni egy vízügyi művet, az mindig kisebbfajta harcba kerül, ami egyébként teljesen természetes. Van, amikor nekünk adnak igazat a felettes fórumok, van, amikor nem. Ezzel együtt is jól működik az egyeztetés, bizonyos határokon belül. Az viszont probléma, hogy nincs olyan sor ma a magyar költségvetésben, amelynek az lenne a neve, hogy vízpótlás.

– Demagóg a kérdés, hogy mire menne a vízügy abból az ezermilliárdból, amit elvesztettünk?

– A 2014–2020-as európai költségvetési ciklusban, amit 2023-ban kell befejezni, több mint 400 milliárd forintot kaptunk a vízgazdálkodás fejlesztésére. Ahhoz, hogy a legégetőbb gondokat megoldjuk, valóban épp ezermilliárd forintra lenne szükség egy következő hétéves ciklusra vetítve. Ez fedezné például a Duna–Tisza közi hátság, a Balaton, a Velencei-tó és a Nyírség vízügyi kérdéseinek rendbetételét. A 20-30 éves távlatú terveink megvalósításához, illetve a hazai vízgazdálkodás minden részletre kiterjedő helyreállításához és fejlesztéshez pedig háromezer-négyezermilliárd kellene. De hozzá kell tenni, hogy olyan beruházás nem létezik, ami nullára csökkenthetné az aszálykárok mértékét.

– Mi okozza a fő gondot?

– Az 1980-as, 1990-es években, de még a 2000-es évek elején sem történtek számottevő vízügyi beruházások. A nagy művek az 1970-es években vagy még annak előtte épültek, de ezeknek a karbantartása is elmaradt. Ez a fő baj. Most többek között meg tudtuk csinálni a két tiszai vízlépcső felújítását az előbb említett 400 milliárd forintból. Ezek a fejlesztések több száz kisebb-nagyobb vízügyi létesítményt is érintettek.

– Talán a politikai és gazdasági elitnek is változtatnia kellene a szemléletmódján. A statisztikák szerint ugyanis folyamatosan nő az aszályos időszakok hosszúsága és csökken az éves csapa­dék­átlag…

– A hetvenes évektől kezdve figyelt fel erre a szakma, és a nyolcvanas évektől kezdett erőteljesebbé válni a jelzett folyamat. Szárazságról, illetve a kiszáradás veszélyéről beszél mindenki, csakhogy valójában nem ebbe az irányba, hanem a szélsőségek felé mozdult el az időjárás. Hosszú száraz időszakok jönnek, amelyeket aztán hirtelen extrém mennyiségű csapadék követ. Az idei január is ezt mutatta. Volt, ahol egyetlen hónap alatt leesett az éves csapadék 20-25 százaléka. Ez a víztöbblet és a vízhiány libikókája. Nyáron súlyos aszály, télen árhullám. De most átmenetileg lecsökkent az árhullámok száma és mértéke is, így kevesebb vizet tudunk betárolni. Az elmúlt tíz év átlagában 35 százalékkal kevesebb víz érkezett a Tiszán, mint korábban. Ennek következtében az árhullámok nem érik el azt a magasságot, amiket régebben, és a gyakoriságuk is kisebb lett. Népszerűvé vált a hagyományos fokgazdálkodás gondolata, de ez már csak azért sem megy, mert ehhez magasabb vízállásokra lenne szükség. A tiszai duzzasztás jelentené a megoldást, de ez igen-igen kényes kérdés Magyarországon.

– Egy friss internetes aszálytérképet nézve azt látni, hogy teljesen vörös a Kárpát-medence felülete, magyarán tavaly messze itt volt a legsúlyosabb a szárazság Európában. Miért?

– Ez nem a mi asztalunk, az éghajlatváltozás okaira nem tudunk, de nem is tisztünk válaszolni. Az aszály különben szubjektív fogalom. Különböző indexek, vizsgálati, kutatási módszerek léteznek a világon, mi Pálfai Imre módszerét tartjuk a legjobbnak. Ez számszerűsíti az aszály mértékét, évente egy értékkel jellemezve. Kidolgoztunk ezenfelül egy naponta számítható aszályindexet, ilyen eddig nem volt a világban. Ezzel egy héttel előre jelezhető az aszály súlyossága, ami fontos az operatív vízszabályozási beavatkozások szempontjából. És a mi indexünk azt is megmutatja, mennyi víz van aktuálisan a talajban.

– Igaz, hogy egy köbméter föld 500 liter vizet tud tárolni?

– Ez függ a talaj minőségétől is, de az 500 liter az agyagokra jellemző. A talaj fajtájától, minőségétől függően is más és más az érték. Ennek csak egy része egyébként, amit a növény ki tud venni magának. Ezt hívják szántóföldi vízkapacitásnak. A víz ott lehet a talajban olyan formában is, amihez a növények nem férnek hozzá.

– Ön az mondta egyszer, hogy drága az ártéri gazdálkodás…

– Hullámtérről volt szó. Az emberek rendre összekeverik az ártér és a hullámtér fogalmát. Az ártér az a terület, amit elöntene a folyó, ha nem volna töltés, a hullámtér pedig a folyó és a töltés közötti térség. Nem drágaságról beszélnék a hullámtéren való gazdálkodással kapcsolatosan, hanem kockázatról. Ami aztán persze komoly anyagi veszteséget okozhat a gazdálkodóknak. A legújabb évtizedek megmutatták, hogy a hullámtér áteresztőképességének a csökkenése miatt megnövekedett a folyók árvízszintje. A mostani rekordárvizekhez kevesebb víz kellett, mint a hetvenes évek árvizeihez. A hullámtereken sok helyen megszűnt az erdőgazdálkodás, burjánzik az aljnövényzet, így lassabban, azaz magasabb szinten folyik le a víz. A hullámtér elöntésének időtartama és gyakorisága is nehezen számítható ki. A Tisza hullámterén például megjósolhatatlan, hogy lesz-e ott termés az adott évben vagy sem. Márpedig a mai világban az agrárszerződések előre köttetnek…

– Szóba hozta egy konferencián a teremgarázsok ügyét. Mit is jelent ez tulajdonképpen?

– A felszín alatti vízkészleteket egyre fontosabb forrásoknak tekinti az egész világ. Akár ivóvízről, akár ipari vízről van szó. Például nemcsak India, de az egész dél-ázsiai térség is próbálja fokozni a talajvíz visszatöltését. Magyarországon is jelentős gond ez, főként a Duna–Tisza közi hátságon, de a Nyírségben is, mert komoly vízhiány alakult ki a túlméretezett használat miatt. Erre a beszivárogtatás a megoldás. És ennek egyik fajtája az a földbe süllyesztett, teremgarázsszerű építmény, amelynek a tetején bármilyen tevékenység folyhat, de az alsó részébe belevezetjük a csapadékot, illetve a fölös vizeket, amelyek aztán szerteszéjjel szivárognak innen a talajba. Ezt olyan sűrűn lakott településeken érdemes alkalmazni, ahol nincs szabad terület más helyigényes megoldás, például záportározó tó kiépítésére. Magyarországon ritka az efféle megoldás, de paradox módon sok ilyet láttam igazán szegény országokban.

– Folyton felvetődik a kérdés, hogy mi lesz a Duna–Tisza-csatornával.

– A Duna–Tisza közi hátság vízellátásának tervezésével két projekt is foglalkozik. Ezekben a fő forrás a Duna. Egyébként mi nem a Duna–Tisza-csatorna megépítésében gondolkodunk, mert annak nem a vízpótlásban van szerepe, hanem a hajózásban. Vízpótlásra csak korlátozottan alkalmas. Valójában két úton is át tud jutni majd a víz a Dunából a Tisza vízgyűjtőjére, de ezeken nem lehet hajózni. Mert rendszereket építünk, nem egyetlen nagy csatornát. Ügy kötjük össze a meglévő öntöző- és belvizes csatornákat, hogy a Duna felől a Tisza vízgyűjtő területére vigyék vizet. Ez a hálózat egészen nagy földrajzi terület vízigényét tudja majd kielégíteni. Így a sokszor érdemtelenül elátkozott belvízcsatornák képesek lesznek pótolni a vizet a Hátság területén.

– A számtalan építési, beavatkozási lehetőség közül mit tart a legfontosabbnak?

– Magyarországon sok olyan helyet térképzetünk fel, ahol tározót lehetne létesíteni. Most már 15-20 tározó koncepciója fekszik a tervezőasztalon, ez a lehetőségek körülbelül 10 százalékát teszi ki. Mi a legfontosabb? Szerintem ezt a tározóprogramot kell továbbvinni. A másik pedig az, hogy hazánkban millió fölötti az illegális kutak száma, és akkor még ott vannak a legálisak is. Ahol lehet, ott ki kellene váltani felszíniekkel a felszín alatti vizek használatát. És hiába kényes a téma, meg kell fontolni a duzzasztók építését a Tiszán. Az elosztórendszerek fejlesztése már folyamatban van, akárcsak a nyírségi vízpótlás tervezése, de továbbra is izgalmas az a kérdés, hogy lesz-e elég víz mindehhez a Tiszában. Ezért kellene a duzzasztás. A folyók vízjárásának megváltozása miatt a töltéseken kívüli tározás még akkor is nehezen oldható meg, ha az előzőekben említett akadályok ellenére van rendelkezésre álló terület. Legnagyobb mennyiségben, a folyók medrében lehetne tárolni a vizet. Ezt a jelenlegi Tisza-völgyi gátrendszer is bizonyítja: 340 millió köbmétert tároz, nemcsak öntözési, hanem ökológiai célokra is. Ennek a vízmennyiségnek köszönhető, hogy a tavalyi aszálykár nem lett több még néhány száz milliárddal.