Beat, bakelit, Bambi

Grandiózus vállalás a hazai pop- és rock­zene történetét kiállítás formájában feldolgozni, első hallásra talán lehetetlennek is tűnik, hiszen számtalan egyéb területet is érintő, gigantikus kulturális anyagról van szó, amelyhez a hagyományos múzeumi módszerekkel közelíteni reménytelen vállalkozás. A Zene Háza azonban híres rendhagyó megoldásairól, állandó kiállításával már bizonyította, hogy akár az európai zene évezredes történetét, fejlődését is lehet látványos installációkkal, interaktív módon, izgalmasan interpretálni a közönségnek. Az intézmény legújabb időszaki tárlata, a Nekünk írták a dalt hasonló élményeket tartogat: jóval többet például, mint lineáris zenetörténetet. Hiszen amellett, hogy a táncdaltól a beat, a pop, a rock, a blues, és az underground műfajáig sok mindent felölel, társadalmi-politikai látleletet is ad. Az 1957-től 1989-ig tartó időszak a létező szocializmus, a Kádár-kor világa, a zeneiparban kiskirályként működő cenzorok, a víz alá nyomott, megtűrt és a kilóra megvett tehetségek, a koncerteken ott lebzselő civil ruhás nyomozók ideje, no és a fiataloké, akik az Ifiparkban, az Almássy téren, vagy éppen az Eötvös Klubban tartott koncerteken próbálták kikapcsolni a körülöttük lévő világot – a zene adta ugyanis a diktatúra fullasztó közegében a pillanatnyi szabadság illúzióját.

Zenész a falon

Belépéskor az első installáció már meg is adja az alaphangulatot: a jókora bádog vöröscsillag elé lépve munkához lát a virtuális szelep, és kiengedi a fáradtgőzt, az animáció fehér füstpamacsokká áll össze, rock & roll feliratot formázva. A következő enteriőr már az ötvenes évek pesti utcája, a függöny mögül kukkoló besúgók, a kopott kirakatok, az Erzsike presszók világa. A hatalmas kivetítőn fut tovább előttünk az utca a város végtelenjébe, akaratlanul is az Illés-szám sorait idézve: „Bár tudnám, hova, de hova, de hova, de hova megyek…”

– A dal utolsó sorát, az „és most már tudom, már tudom, hogy hova megyek” befejezést a korabeli cenzúra erőltette a dalba. Úgy gondolták, megengedhetetlen azt sejtetni, hogy a szocialista fiatalság céltalanul lődörög a városban – meséli Jávorszky Béla Szilárd, a tárlat egyik kurátora, a korszak zenei világának szakavatott ismerője, akivel beszélgetés közben sétálunk a tárlaton. A három T – a cenzorok által tűrt, támogatott és tiltott kategória – termében a korszak legjelentősebb előadói egész alakos, népszerűségük csúcsán készített portrékkal láthatók: Szörényi Leventétől Cseh Tamáson át Nagy Feróig, Pataky Attilától Kóbor Jánoson át Babos Gyuláig, Hobótól Deák Bill Gyuláig, Presser Gábortól Müller Péter Sziámiig a legváltozatosabb műfajokban alkotó zenészek. Ahogyan a kiállítás kurátora meséli, már a portrék elkészültéhez is kötődnek történetek. Pataky Attila, az Edda frontembere az 1985-ben készült fotón partvissal a kezében pózol egy irodai széken; a fotó készítésekor megkérdezték tőle: miért fontos, hogy a képen partvis is legyen? Erre ő annyit felelt: mert lenne errefelé mit söprögetni. Másnap rapportra hívták az egész zenekart. 

– Harminckilenc dalt választottunk ki, amelyek nem csak a maguk idejében voltak slágerek, hanem befolyással voltak a következő generációkra is – magyarázza Jávorszky Béla, hozzátéve, hogy e két kategória csak a legnagyobb művészeknél esett egybe. Az emblematikus dalcímek egyébként a terem mennyezetéről lógnak alá, és meg is hallgathatjuk őket a kihelyezett terminálokon.

Cenzorok kora

A hazai pop-rock történet indulása arra az időszakra esett, amikor Magyarország épp csak felocsúdott az ’56-os forradalom leveréséből. 1957 tavaszán megjelent a Martiny Együttes első rock&roll kislemeze, eközben Amerikában Elvis Presley számaira őrjöngtek a fiatalok. A kitekintés nem véletlen, az installáció­ban is lehetőség nyílik arra, hogy egy pillantást vessünk nyugatra – a vasfüggönyt idéző lukacsos rács mögé helyezett képernyőkön korabeli filmkockák peregnek, felvillantva a korszak világpolitikai eseményeit. Aztán átsétálunk a füstös-zajos klubok világába: a színpadon virtuális koncertet ad az Illés, az Omega és az LGT, a három talán legjelentősebb hazai formáció. S hogy az illúzió teljes legyen, a korabeli művelődési házak kissé viharvert büféjét is felállították az enteriőrben, ráadásul a hatvanas-hetvenes években megszokott kínálattal – és még Bambi is kapható. 

– Az Illés volt a legelső zenekar, amely trendfordító módon kezdett el saját szerzeményeket játszani: átvette a nyugati hatású beatzenét, de azt egyedi hangzásvilággá gyúrta. Kevesen tudják, hogy az Illés néhány számában, például az Amikor én még kissrác voltam című dalban ott van a délszláv népzene ritmusa, az Átkozott féltékenység című Bródy-dal pedig egy széki lassú beatzenei átirata – veti közbe Jávorszky Béla Szilárd.

A hőskorszakban az aranylemez százezer eladott példányt jelentett: ezt a számot össze sem lehet hasonlítani a maiakkal – de a korabeli lemezfelvételek körülményeivel sem. Az állam ugyanis egymaga diszponált a zeneipar egésze felett, a hanglemezkiadó vállalat, a koncertszervező iroda, és az ugyancsak monopolizált tévé-rádió világában hemzsegtek a cenzorok, a piramis tetején trónoló funkcionáriusok élet-halál urai voltak, akik egyetlen tollvonással karriereket, életeket kaszáltak el. A zenészeket ellenőrző-vegzáló cenzorok irodáját is megidézi egy afféle kihallgató szoba: Lenin-portré és Kádár-kori címer a falon, a nézelődővel szemben pedig – virtuálisan – helyet foglaló funkcionárius, aki éppen „magas helyről” érkező telefonhívásokat fogad, és minden porcikájával azt érezteti, tanácsos együttműködni a rendszerrel.

Láthatjuk a cenzori működés eredményeit is: Szörényi első szólólemezét az eredeti borítóval, ami csak egy napot töltött a boltokban, mivel a cenzúra villámgyorsan bevonatta. Hobó Esztrád vagy az LGT Mindenki című lemeze ugyancsak felsőbb utasításra átterveztetett borítóval jelenhettek meg, az eredetit túlságosan provokatívnak ítélték a cenzorok. A besúgókra, feljelentgetőkre nem tér ki a tárlat, a kurátorok valószínűleg azt tartották szem előtt, a kiállítás legyen inkább a magyar zene és a fantasztikus előadók ünnepe.

1 2 3 / 3

Át a K-hídon

A turnék, az utazások világát félbevágott Barkas, a keletnémet autócsodák egyike idézi fel, a turnébuszban ülve meghallgathatjuk többek közt Frenreisz Károly, Deák Bill Gyula, vagy Török Ádám visszaemlékezéseit. Ebben az enteriőrben kaptak helyet a korabeli zenészek emblematikus hangszerei, például Somló Tamás szaxofonja, Radics Béla gitárja, vagy a P. Mobil Magyarország alakú gitárja, Kovács Gyula dobverői, és egy házilag készített instrumentum, egy buheragitár, vagy gúnynevén szarokaszter, amit lényegében WC-deszkából eszkábált a készítője. És ha már hangszerek: a próbateremben amolyan instrumentális karaokeként zenélhetünk is akár néhány népszerű slágerre.

A tárlat egyik utolsó terében a házibulik világa elevenedik meg, az alacsony mennyezetű lakótelepi szobák szocreál bútorai és a tengerpartot ábrázoló hatalmas fali poszterek alatt éltették a fiatalok a nyolcvanas évek undergroundját is. És persze olyan klubokban, mint az 1988-ban nyílt Fekete Lyuk, amit a Pokol Tornácának is becéztek, és ahol a Sziámi vagy a VHK rajongótáborának különös figurái, művészei találkoztak. Király Tamás divattervező öltözéke, El Kazovszkij festménye vagy a korszak avantgárd zenekara, az A. E. Bizottság művészei által készített alkotások is láthatók itt – felvillantva a zene és a társművészetek szövevényes kapcsolatát, kölcsönhatásait.

Az utolsó térben a rajongóknak állítottak emléket, hiszen ők éltetik ezt műfajt, legyenek akár a legkülönbözőbb zenei szubkultúrák képviselői: punkok, digók vagy éppen csövesek. A K-hidat idéző installáció pedig már a búcsúé – a Hajógyári szigetre vezető jellegzetes, zöld színű K-híd e korszak lezárását jelképezi. Az 1993-ban induló, woodstocki hangulatot idéző Diáksziget ugyanis már inkább a jelenhez kapcsolódik, ám szellemiségében mégis kötődik az azt megelőző évtizedekhez. Hiszen arról szól, amit a pop-rock lázadásával oly hevesen megfogalmazott: a szabadság illúziójáról.