Locsolóvers

P. Zoltán

Az MSZP-nél jártam

Sok gazembert láttam

Nem szabad viccelni

Le kell mind sittelni.

Ferike

Csuha István

Ferike csalódottan dobta el a hegedűt. Ezeknek játsszak? Ezek miatt égessem magamat? Mindig csak ugyanaz a nóta. Húzd rá Feri, sírjon az a hegedű! Sírjon, aki hallja, és aki nem. Miért nekem kell mindig mindent a kezembe venni, hogy menjenek a dolgok? A többiek meg csak tartják a markukat.

Ott állt a kemény csapat közepén, kérdő tekintetek kereszttűzében, és megmakacsolta magát. Nem és nem, nem játszom többet, sem nektek, sem a madárutcaiaknak. Mintha egy pillanatra megbomlani látszott volna a csapatszellem. Aztán valaki felkiáltott, lehet hogy éppen ő. Létravértesiglatzgyuri húzza el az ország nótáját. De a madárutcaiak nem mentek bele, Gyuri pedig elrohant. Gordonka játszanál valamit, kérlelték néhányan az ikertestvérét. A „libuskáimat” már sikerült egyszer eljátszanod. Gordonka ijedten körbenézett, de a reászegezendő tekintetek elől nem tudott menekülni.

Hiszen nem is tudok hegedülni, akarta mondani, de azután jobbnak látta hallgatni. Mekkora égés volt – jutott eszébe – mikor a gyertek haza libuskáimat, játszotta, egy szűk közönség előtt, szűnni nem akaró fütyülés közepette.

Néhány pillanatig bambán bámulta a hegedűt, aztán lassan lehajolt és felvette. Ez fájni fog sziszegte alig hallhatóan. A csapat azonban ekkor már tapsolt, egyre erősebben egyre ütemesebben. A meglehetősen hamisan felcsendülő internacionálé dallama mosolyt csalt a nemrég még oly merev arcokra is. Megmentettük az országot, kiáltott fel valaki, – mi több az egész világot, tromfoltak rá néhányan.

A kintiek pedig nem tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek.

Felhatalmazás nélkül

Harangi Fülöp

Az MSZP tisztújító kongresszusán megtörtént az, amit a társadalom többsége a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után egy emberként várt, azaz Gyurcsány Ferenc bejelentette lemondását. De lemondását nem a köztársasági elnöknek nyújtotta be, ahogy az fejlett európai demokráciákban szokás, hanem a választópolgárokat megkerülve az álellenzéki SZDSZ-el folytatott tárgyalásokat az MSZP, majd több miniszterelnök-jelölt elvérzését követően került megnevezésre az a ember, akit a két párt a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével kíván a miniszterelnöki pozícióba emelni.

A két párt számára az új miniszterelnök-jelölt személye a garancia arra, hogy legalább még egy évig a szocialista és szabaddemokrata holdudvar részesüljön az uniós támogatások jelentős részéből. Azonban bizonyossá vált már az is, hogy az SZDSZ zsaroló potenciálja erősen megnövekedett, mivel kormányozni törvényeket alkotni az MSZP az SZDSZ nélkül nem tud.

Közben az új miniszterelnök-jelölt, Bajnai Gordon egyértelművé tette, hogy a rövidesen megalakuló Bajnai-kormány brutális megszorításokba, neoliberális ámokfutásba kezd, amelynek legfőbb áldozatai a nyugdíjasok, a családosok és a munkavállalók lesznek. A Bajnai-csomag részletei még homályosak, de sajtóhírek szerint a megszorító intézkedések hatásai olyan dermesztőek lesznek, amelyhez képest a Bokros-csomag csak kedélyes pénzosztásnak tűnik majd.

Bajnai Gordon a tervezett intézkedéseivel egy teljesen új programot hirdet meg, amelynek megvalósításához nincsen társadalmi felhatalmazása. Másrészt a csomag hatására egyre több ember kerül hamarosan mélyszegénységbe, kilátástalan társadalmi helyzetbe. Ennek alapján egyértelmű az, hogy a Bajnai-csomag nem megoldja, hanem éppen súlyosbítani fogja a társadalmi és gazdasági problémákat.

Ma a társadalmi és gazdasági problémák mihamarabbi felszámolására van szükség, amelynek egyik leghatékonyabb eszköze az előrehozott választások megtartása. Magyarországnak nincsen szüksége arra, hogy a bukott kormányzati elit egymás között egyedi alkuk következtében határozza meg, hogy mi legyen az országgal. Ugyanis bukott politikusokkal csak a bukott politikát lehet folytatni, mivel tényleges kormányzásra a problémák felszámolására képtelenek.

A bukott politikusok között ma egyetlen egy cél lebeg, egyetlen egy leküzdendő probléma van, az előrehozott választások elkerülése. Ennek érdekében cserélték le az egyik bukott politikust egy másik bukott politikusra. Ugyanis Bajnai Gordont is igen súlyos felelősség terheli az évek óta tartó kormányzati semmittevésért, amely oda juttatta az országot ahol most van.

Az országnak nem bukott politikusok részvételével megalakuló kormányra van szüksége, hanem új irányra valódi változásokra, legitim társadalmi felhatalmazást élvező erős kormányzatra, amely képes a hitelesség, a kiszámíthatóság és a gazdasági stabilitás megvalósítására. Ennek alapfeltétele pedig nem más, mint az előrehozott választások megtartása.

Gondolatok Bajnai Gordon jelölése kapcsán

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

Az EU fejlesztési alapok megnyitásától kezdve Bajnai Gordon egyszemélyi felelőse volt ezen alapok kihelyezésének. Ezeknek időarányos részéből Magyarország – ha jól emlékszem – 3%-ot hívott le. A lehívott pénzek nagy része autópálya-építésre, a bombaüzlet 4-es metró finanszírozására és más külföldi multinacionális cégekhez áramlott vissza, illetve van tervbe véve arra fordítani. Gazdasági szakemberek a fentieket a miniszterelnök-jelölt referencia munkáiként szokták tekinteni.

Hogyan tovább, Pistika?

B.A.-né, Sopron

Volt egyszer egy óvoda, korszerű felszereltségéből nem hiányzott a kakaóbiztos számítógép és saját laptop. A gyerekek délutáni szendergéséhez egy olyan mackót ölelhettek, amelyik alvás közben az angol nyelvet középszinten sugdosta fülecskéjükbe. Haladtak is szépen a szellemi fejlődésben, olyannyira, hogy Pistika szülei úgy döntöttek, hogy rendkívüli képességű gyermeküknek már nem elég ez az egy óvoda. Be is íratták egy másikba is, ahol – ha lehet -, még magasabb szinten fejlesztették a csemetéjük IQ-ját. Természetesen mellette a régi oviban is ragyogóan helytállt: ő volt a példakép, akit a szerényebb képességűek elé állítottak – húzzanak bele, őt kövessék! Ment is minden, mint a karikacsapás, míg egyszer csak Pistikának már semmi nem volt elég, mind a két óvodát unta, s elhatározta, majd ő rendet tesz.

Össze is törte a formatervezett bútorokat, a fülbe sugdosó mackót kivágta a hóra, a kétségbeesetten tiltakozó óvónénire rátámadt egy zászlórúddal, s kis híján kiütötte a szemét. Menekült is mindenki, ki a szekrénybe, ki a toalettbe, míg végre csend lett – Pistika eltávozott a helyszínről.

Most a két óvodában egyszerre gyűltek össze a magasan képzett szakóvónők és feletteseik, s azon törik fejüket, hogyan tovább. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy Pistika visszakerül az első ovijába, ahonnan csak irigykedő pillantásokat vethet a másik óvodára, ahol most már más lesz a példakép. De reménykedhet abban, hogy ha ezentúl nem vizel minden nap a homokozóba, akkor egy szép napon ünnepélyesen visszaveszik a másik oviba is, ahol talán még egyszer módjában lesz rendet tenni.

Ébredjetek egy új honfoglalásra

Nyisztor Miklós

Micsoda időket élünk Uram Isten, micsoda időket

az ország minden vagyona és szuverenitása eladva

sikerült ennek a hazaáruló kormánynak kijátszani a nép éberségét

démonok tombolnak felettünk,

Míg ők gazdagodnak a hon kifosztva érkezik szörnyű

jelenébe, jobb időkbe felkötötték a hasonló gazembereket

szipirtyó boszorkányok mentik a bűnös parlament

feloszlatását és azok a marxisták, akik nem tudják mi a

nemzeti érték, anyanyelv, magyarság, hazaszeretet.

Mégis hiszem, hogy a porból is felébred népem

jobb fele, ki még szívére hallgat és elkezdi a táncot

lerázva gyáva félelmet és bármi láncot

lesz itt még hatalmas ne mulass, ha megértik

napi történelmüket.

Vers lobbants óriás tűzet világosságot minden magyarokban jobb sorsra vágyókban

kiket elárultak, tönkretettek, megaláztak

a hazugok, nyerészkedők, kufárok és bolondok.

Alkossunk új emberibb rendet e bankárcsalók

gyülevész hatalmat nyakunkról elkergetve

virradjunk szép napra Isten adta hajnalokra,

És újra legyen boldogító értelme életünknek, országunknak

legyen biztos helye lelkünkbe a szeretetnek

ne gonosztevők de angyalok vezessenek minket.

Ébredjetek emberek egy új bátor honfoglalásra!

Bemondtam

Sass László, Szabadka

Mindazok, akik olvasták Várkonyi Nándor írását az Antitalentumról, azoknak nem okozott meglepetést Gyurcsány Ferenc szombati bejelentése, hogy lemond a miniszterelnöki posztról. Nem, mert ez a bejelentés is csak a figyelem központjában, a főszerepben való maradást szolgálja. A számtalan reformterv, a váltságkezelő programok özöne, mind-mind az Antitalentum szereplési vágyáról szól, arról, hogy csakis ő tudja vezetni a népét.

Az Isten adta nép, pedig csak kapkodja a fejét, nem érti, mi van, nem, mert nem ismeri az Antitalentum valódi énjét, azt, hogy számára a szereplés mindennél fontosabb, ez adja az éltető erőt, ez tartja életben. Abban a pillanatban vége van, ha a tömeg elfordul tőle, ha senki sem kíváncsi arra, amit mond, ha nem foglalkoznak, nem analizálják ötleteit. Három hete még az akadémikusok is nekiláttak a váltságkezelő programjuk kidolgozásához, mert beugrottak az Antitalentum propagandájának, hogy „közösen dolgozunk ki egy váltságkezelő programot”. Természetesen ez a program se volt olyan jó, mint az övé, ezzel sem tudott mit kezdeni, ezért minden úgy megy tovább, mint eddig. A világváltsággal már nem maradhatott a figyelem központjában ezért, „gyávának – üresfejűeknek nevezi a Fideszeseket” az egyik nyilvános fellépésén. Amikor belátta, hogy ezzel a sértegetéssel sem megy semmire – hiszen a Fideszben is rájöttek, hogy kivel állnak szembe -, bedobott egy újabb koncot: „Lemondok a miniszterelnöki posztról, ha két hét alatt találnak egy olyan személyt, akit a nép elfogad”! Nem mondott le, hanem kilátásba helyezte lemondását! Az emberek 99 százaléka azonban azt értette – mivel ezt szeretné-, hogy Gyurcsány lemondott. Ez is volt a cél, ezt fogja most az Antitalentum megmagyarázni, miközben azon dolgoznak a háttérben, hogy az embereket az utcára csődítsék. Erről szól Vona Gábor levele is, amit Orbán Viktornak küldött. Ebben a levélben (az MSZP által létrehozott Jobbik párt vezére) Vona Gábor arra szólítja fel a Fidesz tagságát, Orbán Viktort, hogy vonuljanak ki az utcákra és zavarják el Gyurcsány Ferencet. Ügyes húzás lenne, ha a Fidesz megfogadná Vona Gábor felhívását, mert akkor Gyurcsány Ferenc kezébe olyan bizonyítékok kerülnének, hogy a Fidesz egy anarchista, törvények feletti párt, akiket csak a hatalom minden áron való megszerzése érdekel. Most már érthető, hogy miért nevezte gyávának, üresfejűeknek a Fideszeseket; azért, hogy most mikor megteszi ezt a „nagy történelmi bejelentést”, akkor ezek a „gyáva Fideszesek megmutatják – Vona Gábor bíztatására -, hogy ők nem gyávák. Azért, hogy később ne mondhassa senki sem, hogy utólag könnyű okosnak lenni, így leírom, hogy mi fog történni az elkövetkező két-három hét alatt. Két hétig felvetődik több név, de leginkább Bajnai Gordont, Bokros Lajost fogják emlegetni, mint komoly jelöltet, ám a végén Gyurcsány Ferenc marad, mert nála alkalmasabbat ebben a pillanatban nem lehet találni. Gyurcsány látva a nagy ragaszkodást, bizalmat, vállalni fogja a miniszterelnöki posztot.

Utóirat:

A másik variáció: Bajnai Gordon lenne a miniszter elnök és ezzel annyi időt nyerne Gyurcsány csapata, hogy szép nyugodtan letudnák hívni az európai pénzeket….

Az oroszok és a szerbek már láttak ilyen filmet, amikor Milosevic a saját törvényei miatt nem tudott tovább elnök lenni, akkor egy báb figurát – a most Hágában felmentett Milutinovicot – választatta meg, akit a háttérből irányított. Putyin-Medvedjev példát nem részletezem, azt mindenki tudja…

Lelkesedés

Bujdosó János, Lajosmizse

MSZP nagygyűlés. Gyurcsány épp befejezi a beszédét. Egy idős ember lelkesen tapsol. Odamegy hozzá egy riporter és megkérdi:

– Önnek tetszett a beszéd?

– Oda se figyeltem. Úgyse mond semmit.

– Akkor miért tapsol?

– Mert azt mondták a szociális otthonban, hogy aki nem tapsol, nem kap vacsorát.

Miért?

Géczi Csaba

Néhány kérdésre nem tudom a választ a nemzeti ünnepeinken szokásos balhékkal kapcsolatban. Sok„tüntető” hasonlítja magát a márciusi ifjakhoz, vagy az 56-osokhoz. Sajnos nincs igazuk. Mindkét forradalomkor volt ugyanis reális cél: elvenni a hatalmat egy diktátortól és ODAADNI EGY MÁR BIZONYÍTOTT, ISMERT, JÓ EMBERNEK, aki képes irányítani a forradalom után az államot. Most nem ez van, mert mi van, ha győznek, a rendőrség átáll és elzavarják gyf-et? Új választás, amit megnyer a Fidesz. De a balhézók nem ezt akarják. Sajnos nem tudnak felmutatni egy Kossuthot vagy Nagy Imrét, akikért százezrek mennének az utcára. Akkor miért csinálják? Ráadásul az ellenzék láthatóan nem akar hatalomra jutni, ilyen nehéz helyzetben. Miért nem áll az ellenzék a nép élére? Félnek a nehéz világpolitikai és világgazdasági helyzettől? Fontos Orbán Viktort jelölni miniszterelnöknek, akit az ország kormánypárti része nem fogad el? Miért nem hallunk konkrét intézkedési tervekről? Félnek, hogy nem nyernék meg a választásokat, vagy ők is ostobának néznek minket? Sajnos ők sem tudnak felmutatni egy Kossuthot vagy Nagy Imrét…

Március 15.

Bujdosó János, Lajosmizse

Ebben a kormányban egy jó dolog van: lehet rajtuk nevetni. Demszky Gábor beszédet tart. A hallgatóságot azonban kizárták. Akkor kinek mondta? A házaknak? Lehet, hogy ezért ordít. Nem lehet sálat viselni. Senkinél sem lehet tojás. De a legjobb: elvették a babától a cumit. Most ezen sírjunk vagy nevessünk?

Bokor alatt az ibolya…

Kercsó Alpár

Drága, édes állampolgár testvéreim a demokráciában! Íme felsüt újra a haladó hagyományokra az ősi kultúra szilárd köveiből épülő, immár álomszerűen egységes kontinens napja. Feledve, félretéve a gazdasági-pénzügyi válságot egyetlen röpke napocskára, s félretéve a válság gyógyításának európai képtelenségét, Róma-Párizs-Prága tornyain szikrázó júniusi fényben öntudatos, tudatos és büszke europolgárként megválaszthatjuk azon elöljáróinkat, kik véráztatta, de mostanában paradicsomi békében s jólétben fürdőző földrészünket továbbkormányozzák majd a tökéletes egyenlőség s boldogság demokratikus és bölcs sugárútján. Feltölthetjük príma emberanyaggal a költségei tekintetében méltán világelső európai parlamentet. Csupa megbecsült, tisztességes, tanult és művelt koponyával, hogy jövőnket s utódaink jövőjét biztos és hozzáértő elmékre s kezekre bízzuk. Na, itt megy el az ember kedve az egésztől!

Mert amióta bekéredzkedtünk abba a bizonyos unióba, a tudatos és öntudatos polgár nagyjából annyi előnyt tapasztalt, hogy üresen s javarészt szétlopva porladoznak az egykori őrbódék a nyugati határokon. Meg azt, hogy a belviharban kényelmetlenné váló, de amúgy jó elvtárs politikusok előbb-utóbb Brüsszelben kötnek ki, zsíros apanázsért tengetve ott öreg napjaikat. Mint ahogyan lassan ahhoz is hozzászokunk, hogy itthon sokan messzemenő belpolitikai súlyt tulajdonítanak az európai választásoknak, miközben a talán még nem megfelelően tudatos és öntudatos magyar polgárt egyre kevésbé lelkesíti a neves aktus. Éppen e belpolitikai vonatkozás okán bír rendkívüli fontossággal édes, drága pártjaink jelöltlistája. Mint láthatjuk, ha egyáltalán vetünk rá egy kósza pillantást, a magyar szocialista munkás… izé! Bocs! Hogyishívják… Na, fussunk neki még egyszer, a magyar szocialista párt legnagyobb, „legnagyobb” neveit sorakoztatja listája azon helyezésein, melyektől azt reméli, hogy némi tőle igazán elvárható fondorlattal, kis zsebpénzzel, kampánybusszal, esetleg tányér babgulyással és tengernyi előadott maszlaggal, biztosan Belgiumba postázzák az ott tanyázó remek kádert.

A legnépesebb ellenzéki pártnál, tényszerűen az EGYETLEN ellenzékinek minősülő pártnál elmaradnak a meglepetések, régi, jól bevált cimborák virítanak a névsorban, esetleg egy-két itthon kegyvesztettnek tűnő figura. Mintha a jelölésben ugyanazt a megbízhatóságot igyekeznének követni, mint a parlamenti szavazásoktól való távollétben, mikor némely irracionális és rémmesébe illő törvényjavaslat elfogadásának kellene gátat emelni.

Az ún. törpepártok, melyekről, akár Dezsőkéről a szülészeten, igen nehéz eldönteni, melyik széljáráshoz vagy pénzjáráshoz tartoznak éppen, társadalmi súlyukat messze túlértékelve, szintén listákat fabrikálnak, s az esélytelenek nyugalma helyett ideges bizonygatásba és kampányolásba fognak. A már sehol nem jegyzett liberálisok szürkeségét viszont jótékonyan színesíti a következetesen „konzervatív” és hangosan „normális” emdéef, de legalábbis az a maroknyi jószág, ami az emdéefből maradt. Amolyan elriasztó mementóként gubbasztva kalpagos királynőjük rohamosan fogyatkozó bűvkörében.

És végre itt a poén! Csattan is hatalmasat, mindenki képébe, aki ebben a kimustrált „normális” libanyájban még sejtett egyetlen kóbor atomnyi konzervativizmust, nemzeti elkötelezettséget, keresztény és hagyományokon nyugvó szellemet. Mert, kérem szépen, vastag arcbőrrel megáldott barátaink ezen értékeket hirdetik eszmeiségük fundamentumaként. Bizony!

Listájukat, melyre remélhetőleg semmi szükség nem lesz, hiszen eddig is csupán egyetlen egy képviselőjük árválkodott a kontinentális parlamentben (szemben a liberálisok sudár két, azaz kettő, parlamenterével!), Bokros Lajos és Habsburg György vezeti.

Juhééé!!! Bokros Lajos az egyáltalán nem konzervatív Horn kormány pénzügyminisztereként szerzett elévülhetetlen érdemeket, miután a közgazdaságot és pénzügyeket embermentes, kockáspapír-elveken érvényesítette, azt vallva, hogy tőle akár ki is pusztulhat az egész ország, de a költségvetést akkor is rendbe teszi. Legalábbis az ő és elvtársai (vagy megbízói?) szerinti rendbe. Aki megélhette azon boldog éveket, s még nem tudja, hol is lakozik bőre alatt a gyomra, vagy hogyan kelthet hosszantartó hányingert önmagában, elég ha elsuttogja Bokros nevét, s minden ilyen problémája rögvest megoldódik. Ráadásul Bokros pajtás annak az átmentett kommunista pártnak volthű vérebe, mellyel szemben az emdéef létrejött s nyert választást 1990-ben. Igaz, akkor még a kalpagos királyné csak a hátsó sorokból tapsikolt, talán ő sem tudta, kinek.

Ma Bokros elvtársat Dávid elvtársnő pártja európai képviseletére könyörgi, természetesen kizárólag a normális keresztény konzervativizmus égisze alatt.

Antall József forog a sírjában!

Ennyire nincs kétlábú az emdéefben? Képzeljük el azt a normális pártot, melynek Bokrosra van szüksége!

Bár, amióta egyre könnyebb az átjárás a kormányzó szocialista munkás…. Már megint! Szóval, a kormányt ide-oda cibáló szocialista párt és Ibolykánk gittegylete között, az elvtársak, és a nézetek is, könnyebben helyezkedhetnek, hiszen ami összetartozik…

Habsburg György, raccsoló Habsburg Ottó fia régi szívbéli labanc kebelbarátunk. Őszinte magyarimádata jeléül néhány éve szittya nyelvünket is megtanulta. Őrá nyilván azért volt szüksége az emdéefnek, mert hát osztrák császári sarjként vélhetően konzervatív, talán keresztény is… Ha a felkérés elfogadásával kompromittálja magát és a dinasztiát, akkor viszont biztosan nem normális!

Pedig minő glória lenne, micsoda hollywoodi kép, amint a daliás Habsburg bevonul a bécsi Burgba, karján Dávid Ibolyával (esetleg szegfűvel, vörössel), aki hatalmas kalapja alól s korához mérten jócskán túldimenzionált dekoltázsa fölül hamiskásan pislog majd, s ledéren koccint a minket évszázadokig gyilkoló, kirabló sógor arisztokratákkal.

Persze, az is lehet, hogy Gyurikánk csak pótmegoldás, mert manapság épp egyetlen török szultán vagy tatár kán sem ér rá… Hát, kérem szépen, mehetünk választani! Akár a régi szép időkben! Mikor választottunk volna, de nem volt, miből. Most van. Nagyjából ilyen a választék, barátaim, s ha belegondolunk abba, hogy jórészt mi, tudatos és öntudatos, vagy éppen tudattalan és öntudatlan plebejusok tettük a választékot oda, ahol most tanyázik, nem sok okunk lehet ünneplésre.

Ha jó idő lesz, inkább lenyírom a füvet!

Nyílt levél Kuncze Gáborhoz

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

A ciánkáli tablettákra vonatkozó szolgálatkész ajánlatát olvasván hamar rájöttem, hogy ön nekem (is) üzent! Az utóbbi 20 évben életszínvonalam tulajdonképpen tényleg nem romlott. Panel lakásunk addigra már meg volt, közben befutottam egy közepesnek mondható felsőoktatói karriert, szü­leimtől örököltem egy 68 m2-es OTP-lakás árának felét, tehát egy szavam sem lehet(ne).

De igen, hangulatom igen rossz, hazánk helyzete csupa sötét színekkel rajzolódik ki számomra. Rossz kedvem oka pedig mindaz, amit Csillag István intézett sztráda-ügyben, Magyar Bálint oktatás-ügyben, Horváth Ágnes az egészségügyben és Demszky Gábor Budapest ügyeiben. És azért vagyok pesszimista, mert attól félek, hogy ez továbbra is így lesz. És a 20 000 számra utcára kerülő honfitársaim sorsa engem akkor is elkeserít, ha ön szerint nekem ehhez semmi közöm!

Magánvélemény

Országunk immár félreérthetetlenül kettős életet él. Az egyik, amelyik az eseményekből tevődik össze, a másik pedig, ami a hírközlő szervek híreiből rajzolódik ki. Ezzel két gond adódik. Az egyik, hogy az események és a hírek már alig hasonlítanak egymáshoz, a másik, hogy ez immár napi rendszerességgel honfitársaink életét követeli!

Hány kis szerencsétlen cigány gyerek ítéltetik még golyó általi halálra, miközben Draskovics miniszter a rohamosan javuló statisztikákról beszél szemrebbenés nélkül, egyenesen bele a TV-be? Meddig folyhat még az észbontó hazudozás a nyomozás érdekeire való tekintettel? Amit jelenleg tudhatunk, hogy a nagyobbrészt kiirtott családnak nem volt tartozása, nem volt haragosa. Rasszista magyarok voltak? Ezt én, ameddig élek, nem fogom elhinni!

Ez a hidegvérű kivégzés engem a Teve utcai épületre leadott lövésre emlékeztet. Az elkövetők (de főleg gazdáik) nem akarják, hogy nálunk rend és nyugalom legyen! Beszűkült gondolkozású ember lehetek, mert más magyarázat nem jut eszembe.

Antiszemita 1.

Bujdosó János, Lajosmizse

– Gyurcsány úr, tudja, hogy mi az az antiszemita?

– Persze. Így hívjuk azokat, akik nem rám, az SZDSZ-re vagy a Dávid Ibolyára szavaznak.

Antiszemita 2.

– Gyurcsány úr, ön antiszemita?

– Dehogy. Azok azok, akik nem szeretnek. A zsidókat viszont nem értem. Várják a Megváltót… pedig már rég itt vagyok.

A „rendőri elit” cselekvésképtelensége

Navratil Attila

Mielőtt jobban belemerülnénk annak taglalásába, miként lehetséges az, hogy országunkban a politikusok által elkövetett politikai és gazdasági bűncselekmények felderítése szinte egyenlő a nullával, meg kell osztanom veletek egy anekdotát, amely a Rendőrség és a különböző minisztériumok berkein belül már nagyon régóta kering. Ez a rövidke mondat megmagyarázza, és egyszersmind megpecsételi a későbbi monológom lényegét. A már-már szállóigévé vált szólás így hangzik: „Főosztályvezetői szint felett már csak felfelé lehet bukni!”

Hogy mi is ennek a rövidke mondatnak a valódi lényege? Hogyan lehetséges az, hogy egy „rossz döntés”, egy „elszólás” vagy egy „helytelen parancs” kiadása látszólag semmilyen negatív következménnyel nem jár az „elszóló” vagy a döntéshozó számára? Miként lehetséges az, hogy bár kormánypártok jönnek-mennek – és sok esetben a főosztályvezetők és parancsnokok közül még az „egypártrendszert is tisztességesen kiszolgálták” – sokuknak mégis jól lebetonozott trónusuk van, amely kiállja a leghevesebb politikai viharokat is? Hogy ezekre a kérdésekre megkapjuk a válaszokat, meg kell tudnunk, hogy valójában mivel is töltik munkaidejük nagy részét ezek az emberek.

Mivel már Posta Imre barátom és volt munkatársam az általa megírt két kötetben is jól érzékeltette, hogy ezek az urak micsoda vehemenciával képesek mímelni azt a tevékenységet, melyet ők munkának neveznek, ezért én inkább egy másik oldalukra világítanák rá és hívnám fel a tisztelt olvasó figyelmét. Van egy szint, ami felett becsületesnek lenni és hosszútávon annak is maradni rendkívül nehéz, majdhogynem lehetetlen. (természetesen kivételek azért itt is akadnak…bár nagyon kevés) Én ezt a szintet a főosztályvezetői szinttől felfelé tenném (elsősorban a rendőrségnél és más fegyveres szerveknél).

Ezek az emberek ennek a velejéig korrupt és rothadó politikai rendszernek a bástyái, támasztópillérei! Rájuk épül az a légvár, amelynek folyamatos szinten tartásához, és a rendszer biztosításához a végrehajtó állomány sanyargatására és egyre nagyobb terhelésére van szükség.

A már mindenki által ismert „mutyin” kívül van egy másik tevékenységük is, ami ha lehet így mondani, még inkább a színfalak mögött zajlik. Az adatgyűjtés! Szinte betegesen gyűjtik és tárolják az információkat a beosztottakról is, de leginkább közvetlen munkatársaikról, parancsnokaikról. Ebben a hierarchikus rendszerben pedig a parancsnokok szintén a közvetlen beosztottakról, egymásról, politikusokról és a kormány tagjairól is. A kör itt pedig be is zárul! Különös szimbiózisban élnek főosztályvezetők a parancsnokaikkal, parancsnokok pedig a politikusokkal. Ez az „ördögi kör” a 22-es csapdája. Szinte mindenki mindenkiről mindent tud! Tisztában vannak vele, hogy az információ hatalom, de a kártyák a pakliban maradnak, melyeket csak a végső esetben szabad kijátszani! A felső vezetők szemszögéből alapkövetelmény az egymáshoz való lojalitás, a nagyfokú összetartás, amely a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, és a „kéz kezet mos” elven működik.

Ebbe a körbe legalább annyira nehéz, bekerülni, mint kiszállni belőle. Nem kevesebbet állítok ezzel, mint hogy ez az érdekcsoport egy olyan maffiaszerű összefonódás melynek mozgatórugója s egyszersmind összetartó ereje a kölcsönös egymásrautaltság. A kör „törvényi támogatását” az ügyészségek és a bíróságok látják el. Az egész rendszer az emberi félelemre, gyarlóságra, a pénz és a hatalom utáni sóvárgásra épül. Ez az ördögi egyveleg először a háttérbe szorítja, majd végleg elmossa a józan ész és az erkölcsi értékek határait. Hogy mire gondolok?

Példának itt van mindjárt az áthelyezett, majd a nagy nyomás hatására posztjára visszavett miskolci kapitány esete. Véletlenül olyasmit mert kimondani, amely bár tényeken, konkrét statisztikán alapul, és az adófizető állampolgárnak jogában áll ismerni, de a jelenlegi politikai „elitnek” nem érdeke, hogy az igazság napvilágra kerüljön. Sőt! Ha kompetens személy rámutat a probléma gyökerére és néven nevezi azt, akkor a politikai elitnek kötelessége lenne orvosolnia. Sajnos, mint tudjuk, a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben a cél nem a problémák megoldása, hanem a káoszteremtés, figyelemelterelés, népcsoportok egymásnak ugrasztása. A hatalmi gépezet azonnal beindult és az igazmondó kapitányt bedarálta! Sajnos Pásztor Albertnek fel kell ismernie, hogy hiába került vissza posztjára, ő ebből a körből már kiesett. Felettesei és társai örökre megbélyegezték: persona non grata! Kijelentésével olyan erőket és érdekeket sértett, melynek igazi, de előttünk örökké láthatatlan vezetői országhatárainkon kívül keresendőek! Hogy ez a „hiba” többé ne fordulhasson elő, most a rendőri vezetőket kommunikációs tréningnek vetik alá, hogy a média részére a politikai elvárásoknak megfelelően nyilatkozhassanak. Én ezt úgy fordítanám, hogy „politizálni tanítják őket”.

Sajnos világos, hogy sokkal nagyobb és összetettebb a probléma annál, mint ami eddig a külvilág számára érzékelhető volt! Miközben politikusaink a rendőri vezetés és a saját maguk által hozott törvények védelmét élvezve szabadon fosztogatják és teszik tönkre országunkat, addig munkahelyek szűnnek meg, hitelek dőlnek be, emberek fagynak meg, családok kerülnek az utcára és a Magyarság lassan, de biztosan kezd beleroppanni a nagytőke szorításába. Ez a nép, amely egykor oly büszke volt magára, most olyan erkölcsi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, amely megdöbbenti egész Európát! Közel két évtizede némán tűri, hogy választott vezetői a nagytőkéseknek fillérekért átjátsszák mind azt a hatalmas vagyont, amelyért apáink, nagyapáink verejtékesen megdolgoztak, és nekünk hagytak örökségbe. Miközben a bankok elvárják, hogy a Magyar Nép kisegítse őket a „gazdasági válságban”, ugyan ezek a bankok százezreket adósítanak el, és gyermekeikkel együtt örök rabszolgaságra ítélnek a saját hazájukban!

A rendőri elit pedig hallgat! A rendőri elit nem teszi a dolgát, hanem helyette kommunikációs tréningekre jár! Ha baj van, akkor pedig a végrehajtó állományt tolja a Magyar Nép és a nemzetáruló politikai bűnözők közé! Mindazokhoz szólok most, akik ennek a bűnös, aljas és mocskos rendszernek a részei és „áldozatos munkájukkal” hozzájárulnak ahhoz, hogy bár napról napra egyre nehezebben, de továbbműködtessék azt, hogy ezzel is mentsék a saját bőrüket!

Hiába az erős betonalapon álló vastag pillér! Hiába légvár termeiben lebetonozott bársonyszék, ha a föld reng! A föld pedig morog, rázkódik, és egyre erőteljesebben tiltakozik az ellen, hogy nap, mint nap meggyalázzák, és mély sebeket ejtsenek rajta. Előbb, vagy utóbb hatalmas robajjal megnyílik és elnyeli a légvárat annak alapjával, pilléreivel, és bársonyszékeivel együtt!

A népért mindent!

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

A Demokrata idei második számában Bencsik András következtetéseiben oldalazza a szmogriadó politikai vonatkozásait. Azt a következtetést viszont már nem vonja le – kifelejtette, vagy annyira már nem bátor -, hogy a riadó elrendelésénél szerepet játszott a ferencvárosi időközi választás.

A következők jutottak eszembe:

1) Nem tudom, hogy a szmogriadó jogilag hatályos jogszabály-e egyáltalán Magyarországon? Azt tudni lehet, hogy eddig még sohasem rendelték el.

2) Amióta a jogszabály jelen formájában létezik, múlt vasárnap voltak-e a légköri adatok a legveszélyesebbek?

3) A meteorológiai előrejelzések 48, sőt 72 óra viszonylatában elég megbízhatóak mostanság, miért nem adták ki a jelzést előre, mondjuk pénteken? Ama fatális augusztus 20-ával kapcsolatban talán pont a Demokratában olvashattuk, hogy korábban Demszky Gábor egy önkormányzati választásba már hatékonyan beavatkozott egy meteorológiai előrejelzéssel.

4) A Fidesz tömegmegmozdulásai idején a Nemzetbiztonsági Szolgálat által rendre kiadott terrortámadási jelzések is nyilván véletlen egybeesések voltak.

A könyv a legszebb ajándék (Gyurcsányt a karácsonyfa alá!)

Kercsó Alpár

A könyv a legszebb ajándék. Ez, ugye, vitathatatlan. Különösen így karácsony tájékán. És nemcsak értékes, tartalmas ajándék, de nem csekély bevételt is produkálhat szerzőnek, kiadónak, forgalmazónak egyaránt. Nem véletlen, picit talán kihasználva az emberek karácsony környéki bőkezűségét, válság ide vagy oda, sztárok, írók, botcsinálta firkászok erre az időszakra ütemezik kiadványaik közönség elé tárását.

Így tett a miniszterelnök is, aki a kor szellemének hódolva rendszeres blogíró, most pedig internetes naplóját rendezte könyv formába és dedikálta azt Budapesten, a Nyugati téri Alexandra könyváruházban. Természetesen, mint mát szereplései kapcsán megszokhattuk, nem minden „zavaró” körülménytől mentesen. Néhány érdekes adalékkal gazdagabbak lehettünk a nagy eseményről beszámoló hírek által.

Mindenek előtt miniszterelnökünk, vélhetően sziporkázó polihisztori képességei dacára, nem tud főzni. Ugyanis, ha tudna, nyilván gasztronómiai remekeivel örvendeztette volna meg rajongói szívét. Miként tette azt egy évvel ezelőtt Orbán Viktor felesége, történetekkel, otthoni ételkölteményeivel és csodás képekkel tálalt szakácskönyvével. Vagy nemrégen a Békesi-Csehák páros, akikről kicsit kiderülhetett, hogy a kockafejű pénzügyek és csetlő-botló egészségpolitika mellett/mögött időnként háztartásukban emberek is lehetnek.

Lévai Anikó szakácskönyve állítólag lepipálta Fidesz-elnök férje nyomtatott megjelenéseit, ami nem is csoda, hiszen közreadott receptjei tényleg jók, történetei kedvesek, emberiek, és mi szeretnénk hinni, hogy a politikus is volt ember, miként anno Selmeczi Tibor említé vala szépemlékű kabaréjában.

Remélhetőleg állja majd az Alexandra könyváruház azt a példátlan rohamot, melyet a nagyközönség intéz majd a „Blogkönyvért” (minő találó és fantáziadús cím!), kiváltképpen azután, hogy a dedikálással egybekötött bemutatón nemcsak több tíz kormányőr és rendőr, de a képernyőkről jó ideje elpárolgott, a miniszterelnököt Széchenyivel azonosító Vágó István meleg, atyai és barátságos szavakkal ajánlotta a művet minden országépítő honpolgár figyelmébe. Persze, elsősorban azoknak, akiket szerencsétlen sorsuk mindeddig meggátolt abban, hogy ingatag munkahelyükről hazatérve azonnal rávessék magukat az internetre és mohón falják a nagy államférfi frissen bejegyzett gondolatait. Akár úgy is, hogy az éppen élőben közvetített miniszterelnöki szereplés ideje alatt kerültek fel a nemes blogra. Szegény, hátrányos helyzetű Dobrev Klára, néha lemarad a hazaérkező férj köszöntő puszijáról is, mert a vezér nem lazíthat, vár rá a billentyűzet.

Azt is megtudhattuk, hogy Vágó úr, akit a Heti Válasz által összeverbuvált, Fábry Sándorral folytatott vitájáig egy művelt, okos emberként véltünk ismerni, erős támasza a miniszterelnöknek. Politikai hovatartozását nyíltan megvallva Vágó úrról az is kiderült, ismeri és nyilván használja is a világhálót, az informatika nyújtotta lehetőségeket. Például az ún. keresőgépeket. Ezek ugyebár, s ezt csak az Alexandra könyváruház elé, szimpátia-demonstrálni terelt, egyhavi nyugdíjuktól frissen megszabadított idősek kedvéért említem, akiknek lassan az egyre kevesebbért kapott távhőre sem futja, nemhogy számítógépre, olyan programok, melyekbe begépeljük a keresett szót, ő pedig szépen végigkotorássza érte az egész glóbuszt. És mit gondolnak, mit keresett, kutatott Vágó úr a miniszterelnök blogjában? Na vajon mit? Orbán Viktort!

Kedves Vágó úr, talán csak azért nem kereste a miniszterelnök naplójában az ország válságból való kikecmergésének megoldásait, mert pontosan tudta, hogy nincs ezen a sárgolyón keresőgép, mely megtalálná?!

Vágó úr Orbán Viktort kereste Gyurcsány Ferencnél. Vélhetően nem vágyai által vezérelve. Hanem azért, hogy a tőle megszokott megfontolt bölcsességgel megállapítsa: a koholt vádakkal ellentétben mindössze kettő alkalommal említődik az ellenzéki vezér neve. Az író szerényen mosolyog, és azt mondja: annál talán többször…

Nem kell szemérmesen szabadkoznia, drága miniszterelnök úr! Ön egy ritka szerencsés ember, mondhatni kiválasztott. Önnek megadatott, hogy személyesen ismerheti múzsáját! Talán néha homlokon is csókolja önt. S akár, egy ködös téli reggelen, miközben a roma bölcsődékért kezeit tördelő neje kávét szolgáltat fel az inassal, fel is hívhatja, találkára is hívhatja őt. Arról már nem ön tehet, hogy a gonosz múzsa már megint nem hajlandó a bazári majmot alakítani ön mellett.

Kérem az olvasót, nézze el nekem, ha méltatlan hasonlat ötlik fel bennem, de Orbán olyan Gyurcsánynak mint a sátán az istennek: az utóbbi nem tud létezni, lényegét veszíti az előbbi nélkül. Mielőtt azonban belemerülnénk a szükségszerű és kvintesszenciális oppozíció filozofikus értelmezésébe, szögezzük le, hogy talán illene minimum köszönetet mondani a múzsának. És még jópofa fordulat is lett volna. Ahogyan jópofának szeretett volna Vágó úr is, még a „baráti sajtó” szemében is. Az, hogy néhány renitens, az egyedül üdvözítő szocialista békét megkérdőjelező rendzavaró hazaárulónak titulálta a miniszterelnököt, hozzátartozik a gondosan kidolgozott képhez. Mint ahogyan az is, hogy néhány jól kiképzett ún. nyugdíjas szimpatizáns börtönbe kívánja a zavargót.

Igaz, nem talált a kamera roma szimpatizánsokat a könyváruház előtt. Bent soha nem is volt belőlük egy sem! Pedig tapsolhattak volna a miniszterelnöknek és nejének, akik a fogyatkozó magyar kisebbség bölcsödéitől elvett százmilliót az ő nyomorúságos telepeik felszámolására „csoportosította át”. Igaz, tehettek volna ennél többet is, szeretett roma testvéreinkért! Például az idei évhez viszonyítottan jelentősen megemelt, abortuszokra fordítandó állami pénzeket is átcsoportosíthatták volna a roma családoknak folyósítandó segélyek kasszájába… De a múzsának illett volna megköszönni, kedves miniszterelnök úr, kedves Vágó úr! És megkímélhette volna keresőgépét a túlzott strapától Vágó úr, ha mondjuk az emberek megelégedésére megvalósult intézkedésekre lett volna kíváncsi. Így viszont a keresés eredménye és az egész Blogkönyv vélhetően csak az ön és néhány bigott elvbarátja megelégedésére szolgál majd. Remélhetőleg meg is veszik majd, a könyváruház előtt demonstráló nyugdíjasok is, hiszen a példányonként leperkálandó 2800 forintot a szerző roma jótékony célokra óhajtja felajánlani.

A szellemi megszállás újabb akciója készül

Gróf Endre közgazdász, Pécs

A rendszerváltásnak nevezett fordulat tökéletesen megoldotta a kollektív tulajdon átkonvertálását magántulajdonná, s az addigi elvtársak máról-holnapra kíméletlen kapitalistákká váltak, megrészegülve az ölükbe hulló gazdasági hatalomtól, s felszínre tört bennük – egyre agresszívabban – a váltás félelme folytán eltitkolt uralkodási vágyuk, s vett rajtuk fokozatosan erőt a hatalomhoz való ragaszkodás görcsös kényszere. Nem rendelkeznek azonban az emberi kvalitás szakmai és morális értékeivel, amely alátámaszthatná, s lehetővé tehetné a fondorlattal, hazugsággal, csalással megszerzett politikai hatalmuk megtartását, s ezért a „szocializmusban” megszokott szolgalelkű alkalmazkodásban, az ország, a haza, a nemzet érdekeinek elárulásában vélik a megoldást megtalálni, s szövetkeznek azokkal a nemzetiségi külső és belső erőkkel, amelyek a magyarság holokausztjában távlati céljaik szerint érdekeltekké váltak. Miután az uralom tartós biztosításához nem elégséges csupán az anyagi hatalom megszerzése, ehhez a nép, a nemzet szellemiségét, identitását is meg kell törni. El kell venni a nép múltját, lejáratni, gúnyolni eszményképeit, nemzeti és szakrális relikviáit. Ennek jegyében lett a Szent Korona svájci sapka, a Szent Jobb tetemcafat, a Himnusz elavult ócskaság, s vált állandó támadás célpontjává ősi jelképünk a Turul madár és az Árpádsávos zászló, s engedte meg magának Landeszmann főrabbi 1993-ban azt a kijelentést, hogyha kivonnák a zsidó értékeket a magyar kultúrából… „nem maradna más, mint a bő gatya és a fütyülős barack”. Eme kijelentés betetőzéseként kapta meg aztán 2002-ben Kertész Imre az irodalmi Nobel-díjat olyan személyként, akiről az előző évi Frankfurti könyvkiállításon még csak nem is hallott sem a média, sem a látogató.

A magyarországi Quisling kormány most a szellemi megszállás, a nemzettudat rombolás újabb akciójára készül azzal, hogy Tom Lantos magyar származású USA képviselőről emléktörvényt akar a parlamenttel elfogadtatni. Olyan személyről, akinek a döntést indokló magyarságtudata csak a román magyar határig terjedt a legutóbbi ottani látogatása alkalmával is, amikor a székely autonómiai törekvéseket nemcsak nem támogatta, hanem egyenesen azzal szemben foglalt állást… A törvényi megemlékezés egy átlagos érzelmű és identitású magyarnak még csak eszébe sem jutna soha, még inkább nem, hogy egy szintre akarná hozni Tom Lantost olyan történelmi nagyságokkal mint Szent István, Kossuth Lajos, Széchenyi István, vagy Deák Ferenc.

De még ez a morális képtelenség sem elég a kormánynak, mivel ezt még megfejelné azzal is, hogy kutatóintézetet nevezne el róla és tevékenységét kutatás tárgyává tenné. A magát magyarnak tartó kormányt az természetesen nem izgatja, hogy magyar őstörténeti kutatás nem folyik hazánkban, nincs ilyen tanszék egyetlen egyetemen sem, sőt még ahhoz sem járultak hozzá, hogy Kiszely István professzor előadást tartson a Mindentudás Egyeteme című TV sorozat keretében.

Zárójelesen talán megemlíthető, hogy a kormány kiengedhetné alantas nemzetvesztő szervilizmusának túlcsorduló gőzét azzal, ha Tom Lantost fővárosi díszpolgárként Sztálin mellé rendelné, ami ellen vélhetőleg a korábbi kitüntetett sem tiltakozna. A Kormány célja mindezek után mégis mi lehet ezzel a kezdeményezéssel? Csak az, hogy javaslatával tovább rombolva a nemzet identitását egyúttal elnyerje Ron Werber izraeli választási inkvizítor és az USA neokonjainak jóindulatát, s támogatásukat remélve meghosszabbíthassa a 2010 évi választások megnyerésével anyagi érdekeiket szolgáló nemzet és hazát romboló uralkodását.

De van kiút! Bár az ország, a magyar nemzet – ádventi ihletésű megfogalmazás szerinti kifejezéssel élve – a magyarországi és a nemzetközi gazdasági és politikai sátánok kereszttűzében áll, mégis van remény a győzelemre, mert az igazság tudata mellett az ádventi üzenet szerinti hit, remény és szeretet acélos és rendíthetetlen erőt jelent most is, mint ahogy a történelem folyamán Mária országaként a nemzetet mindig átvezette a súlyos megpróbáltatások sorozatán. A hajnal már hasad! Az ellen már szűköl és kapkod!

MSZP-s újév

Bujdosó János, Lajosmizse

Kormánykongresszus. Gyurcsány Ferenc szónokol.

– Elvtársak! A 2009-es év nehezebb lesz, mint a 2008-as. Már megint át kell adni az EP-választást a FIDESZ-nek, igaz, el tudnánk intézni, hogy mi nyerjünk, de majd 2010-ben… És most kiosztom a feladatokat. Én miniszterelnök leszek. Ildikó szidja a FIDESZ-t, Ibolya továbbra is úgy csinál, mintha konzervatív lenne. Ez a program 2009-re. Egyébként Buék: Bízzuk Újra Életünket a Kommunistákra.

Halálút az M7-ből

Szép József

Néhány hónapja olvashattuk a Demokratában, hogy elkészült az M7-es maradék szakasza, így most már a határig lehet a pályán utazni. Igen ám, de csak Letenyéig! Ott kettéválik az út. Egyik része Horvátország felé megy tovább autópályaként, a másik rész, úgy csinál mintha autópálya volna, de pár száz méter után átalakul halálúttá, és szépen szedi áldozatait.

Az történt, hogy Szlovénia még nem építette meg a saját autópályáját akkor, amikor nálunk azt nagy csinnadrattával, a szokásos PR közepette Gyurcsány Ferenc Főátadó, és mellékesen miniszterelnök azt meg nem nyitotta, mondván a határig ér az M7-es. Erre varrjál gombot Viktor! A híradásokból az viszont nem derült ki, hogy itt azért nem teljesen az történt, ami a híradókban látható volt. Az a szakasz csak Letenyétől Tornyiszentmiklósig működött, és ami még cifrábbá teszi a dolgot, volt egy kb. három kilométeres szakasza, ami meg sehogy sem. Az le volt zárva a forgalom elől. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a szlovén határhoz érve egyszer csak vége volt. Mint egy asztallapnak. Farkasszemet nézve a tőle 5 méterre lévő szlovén tulajdonú kukoricafölddel.

A másik szakasz, ami Budapestről indult, még csak Zamárdiig ért. Ott le kellett térni, majd Letenyénél vissza. A híres-hírhedt völgyhídról még csak szó sem esett akkortájt. Nem tudom, mi teszi szükségessé az ilyen szakaszos építést, de nyilván akkor kell átadni valamit, ha a vége kész. Ennek meg kész volt. És egyszer csak Szlovénia megépítette a saját részét. Nem volt ugyan akkora zaj körülötte, szép csendben csinálták, és ami a történetünk szempontjából fontos, úgy ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Teljes szélességben, tehát oda-vissza sávokkal, a két irány elválasztva egymástól zöldsávval, szalagkorláttal, leállósávval.

Joggal gondolhatja az arra járó, hogy a ma legmodernebb megoldást használva, autópályán közlekedik. De amikor belép Európából Magyarország területére, ott más van. Onnan csak egy pályán, autóúttá züllve megy tovább az út. Hogy pontosan mennyi ez a távolság, nem tudom, körülbelül 14-16 km. Ez a rövid szakasz éppen elég ahhoz, hogy valaki, ha elnézi a pálya szélén elhelyezett táblát, mert azt mondjuk, egy kamion takarja, akkor a maga részéről abban a tudatban autózik tovább, hogy autópályán halad. Még akkor is, ha néha leszűkítik az utat, valami miatt. A már megépített felhajtóknál ugyanis kétpályássá válik a dolog, de azután rögtön lecsökken a nálunk megszokottá. Ha a vándor utolér egy kamiont, mert itt főleg azok járnak, bizony bemegy előzni az általa előzőnek tudott sávba, ami mint tudjuk, közben új munkakörben a szembeforgalmat bonyolítja.

Eddig, az elmúlt három hónapban négy halálos karambol történt ezen a szakaszon. Legutóbbi hétvégén egy férfi, de volt ahol az egész család vált áldozattá. Mindegyik baleset sötétben történt, amikor a látási viszonyok sem a legjobbak.

Elég sokat járok ezen a szakaszon, és bizony este mindig az az érzés motoszkál bennem, hogy mi van, ha a szembejövő konvojból az egyik fáradtabb, éppen ezért minél hamarabb célhoz érni akaró sofőr, hogy jobban belássa az utat, bejön szembe az én sávomba. Bármilyen szabályosan megyek, ami itt 110 km, ki állít meg? Még az sem tudna megvigasztalni, ha kiderülne, én haladtam szabályosan.

Fogy a magyar!

Mi a szociális válság?

Harangi Fülöp

A társadalom többsége látja és a saját bőrén tapasztalja is, hogy hazánkban évről évre, hónapról hónapra egyre nagyobb mértékben van jelen a szociális válság, amelynek a mértéke csak súlyosabb a Gyurcsány-kormány folyamatos megszorító intézkedései és a gazdasági világválság negatív hatásai következtében. Azonban az ismert tények ellenére egyes kormánypárti politikusok a mai napig tagadják a szociális válság létezését és ezen véleményüknek hangot is adnak. Ezen megnyilatkozások alapján kijelenthető az, hogy a szocialisták továbbra is hülyének nézik az embereket, vagy nem tudják miről beszélnek és egyáltalán nincsenek tisztában az ország valós helyzetével, ami alkalmatlanságukat támasztja alá. Ez az állapot pedig egyáltalán nem segíti elő a válság megoldását, hanem súlyosbítja azt. A szociális válság felszámolásának alapfeltétele lenne a valós helyzettel történő szembenézés. De sajnos a valós helyzettel szembenézni a kormány részéről senki nem akar, sőt tagadják a mai napig azt, hogy emberek millió milyen szociális körülmények között élnek. Ilyen ember a Gyurcsány-kormány szociális minisztere Szűcs Erika is, aki a kormányközeli Népszabadságnak adott interjújában kijelentette, hogy nem tekinti szociális válságnak azt a helyzetet, ha az emberek nem tudják kifizetni a számláikat, csak azt, ha súlyosan megrendülnek a mindennapi létezés feltételei.

Ezek szerint, ha egy család elkeserítő szociális helyzete következtében nem tudja kifizetni a gázt, a villanyt, a vizet, a távfűtést és emiatt fennáll a veszélye annak, hogy kikapcsolják a közműveket, az legyen nyugodt, fogadja el a helyzetét, ne csináljon semmit, mivel ez a helyzet nem rendíti meg a mindennapi létezés feltételeit. Ezzel az állítással csak egy a gond, mégpedig az, hogy nem igaz. Ugyanis a mindennapi létezés feltételei alapvetően megrendülnek, ha egy család se fűteni, se világítani nem tud. Szűcs Erika megnyilatkozásában az a legszomorúbb, hogy mindazt, amit mondott azt szociális miniszterként mondta, akinek az lenne a feladata, hogy minden eszközzel segítse a szociálisan rászorultakat. A miniszter asszony és a Magyar Szocialista Párt tehát akár elfogadja, akár nem, egyértelműen tapasztalható az, hogy hazánkban szociális válság van, amelynek mértéke a gazdasági világválság következtében csak súlyosbodni fog. A szociális válság biztos jele, hogy csökkenek a reálkeresetek, ennek következtében pedig egyre kevesebbet ér az emberek fizetése és egyre több magyar család kerül abba a helyzetbe, hogy hónap végén nem tudja kifizetni a számláit.

MSZP-s logika

Bujdosó János, Lajosmizse

Az MSZP nem fogadta el főbírónak Havasiné Orbán Máriát. Megkérdeztük Gyurcsány Ferencet, miért? – Na, mit gondolsz? Olvasd csak el mégegyszer a nevét!

Fogalomzavar

Arany József, Budapest

Marek Madaric szlovák kultuszminiszter a következőképpen fogalmaz: „Dél-Szlovákiában számtalan olyan emléktábla van, amelyre csak magyarul írták fel a szöveget, és az önkormányzatok is csak magyarul hirdetnek, ami súlyosan diszkriminálja az ott élő vagy arra járó szlovákokat, mintha nem is lennének saját hazájukban”. Nincsenek is ott! Madaric úr nincs tisztában a fogalmakkal vagy szándékosan hibásan használja azokat.

A „haza” az a terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál, ahol ősidők óta él, amely tehát – más szóval kifejezve – az ő „szülőföldjük”, az „ország” pedig egységes államszervezetbe tartozó földrajzi terület a benne és rajta lévőkkel együtt. Az a földrajzi hely tehát, – ennek megfelelően –, amelyről Madaric beszél, most Szlovákia része, mert ennek az „országnak” egységes államszervezetébe tartozik (egyébként igazságtalan nemzetközi döntések következtében), de nem a szlovákok „hazája”, mert évszázadok óta nem az ő szülőföldjük, hisz ott ősidők óta a magyarok élnek, az tehát az ő „hazájuk”. Ne aposztrofálja tehát a Felvidéket az ő hazájuknak! A szlovákok is beszélhetnek a „hazájukról”, arról a területről, ahol ők élnek ősidők óta.

Madaricnak ez a megfogalmazása is annak az erőszakos, szemérmetlen és egyre nyíltabban hirdetett szlovák politikának megnyilvánulása, amellyel a többségi „állam” a saját egységes államszervezetében, „országában” élő magyarságot el kívánja szlovákosítani. Mikor lesz már olyan kormányunk, amely visszaveri ezeket a szlovák támadásokat és nemzetközi színtéren törekszik megvédeni önhibájukon kívül a határainkon kívülre szakadt nemzettársainkat?

Gyurcsány összehasonlít

Bujdosó János, Lajosmizse

Mit tett Orbán Viktor ezért az országért? Bevezette a Széchenyi-tervet. Volt diákhitel, családtámogatás. Nem volt gázáremelés, sőt semmilyen adóemelés. Emelkedett a minimálbér, a fizetések és a nyugdíj. Normálisan működött az egészségügy és az oktatás. Olcsók voltak a gyógyszerek, csökkent a munkanélküliség. Jól működött a mezőgazdaság is. És mit tett ezen kívül? Semmit. És mit teszünk mi? Bátran politizálunk. Szakértelemmel ülünk a Parlamentben és… és… és nézd meg, össze se lehet hasonlítani Orbán Viktor Magyarországát a mostanival.

A szocializmus 7 és a liberalizmus 8 csodája

Talán sokunk emlékszik még a szocializmus hét csodájára. Anno ezen még mosolyogni is tudtunk. Emlékeztetőül:

A szocializmus 7 csodája:

1. Mindenkinek volt munkája.

2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit.

3. Bár senki sem csinált semmit, a terv 100% fölött teljesült.

4. Bár a terv 100% fölött teljesült, mégsem lehetett semmit kapni.

5. Bár nem lehetett semmit kapni, mindenkinek megvolt mindene.

6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott.

7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.

Elérkezettnek tűnik az idő, hogy a liberalizmus csodáit is számba vegyük.

A liberalizmus 8 csodája:

1. Már alig van valakinek munkája.

2. Bár már alig akad, akinek van munkája, a gazdaság mégis dübörög.

3. Bár a gazdaság dübörög, mégis egyre nő az államadósság.

4. Bár egyre nő az államadósság, egyre nagyobb a jólét.

5. Bár egyre nagyobb a jólét, mégis csak hitelből lehet megélni.

6. Bár csak hitelből lehet megélni, segélyre mindig van forrás.

7. Bár a segélyre mindig van forrás, mégis egyre többet lopnak.

8. Bár egyre többet lopnak, a bűnözés mégsem növekszik.

Gergényi akcióban

Bujdosó János, Lajosmizse

– Múltkor láttam egy kamiont. Az volt ráírva: jam. Ez gyanús volt, odamegyek a sofőrhöz, megkérdezem, mit szállít? Azt mondja: dzsemet. Na, ez még gyanúsabb lett. Hátramegyünk, benézek a raktérbe. Tudja, mi volt benne: lekvár. Na, erre leteperem, megbilincselem, megrugdosom és kilövöm a szemét. Sajnos, nem voltam felkészülve, de biztosan szakszerűen jártam el. Tudja, nem szeretem a hazug embereket. – Gyurcsány is hazudott, mégse tartóztatta le. – Ja, kérem, a rendőrség nem foglalkozik piti bűnözőkkel. Azt mindenki tudta, csak a Dávid Ibolya döbbent meg. De ha ez a lekváros kijut a világpiacra, 6 millió embert téveszt meg.

Gondolatok

Dőr Attila

Megítélésem szerint, a szombati Gyurcsány-Fico találkozó kapcsán, a már megszokott zavarkeltésnek egy újabb formájával szembesül az ország lakossága. Sőt, ezek a tendenciák már nem csak a hazai közvéleményt érintik közvetlenül, hanem a határon túl élő magyarokat is, és egészében az Európai Unió más tagállamait is. Gondolok itt első sorban Gyurcsány Ferencnek arra a kijelentésére, miszerint a magyar kormány azon gondolkodik, hogyan lehet gátat szabni a hazai szélsőséges eszmék határainkon túlra való exportálásának. Csak emlékeztetni szeretnék mindenkit, hogy Európa egyetlen olyan állama vagyunk, aki elsősorban, körös – körül, önmagával határos. Hogy a környező országok magyarjait hogyan szeretné befolyásolni kormányunk, el sem merem képzelni, de hogy ezeket az embereket nagyon is foglalkoztatja a saját sorsa, és Magyarország sorsán keresztül a nemzet sorsa, annak bemutatására csatolom egy határainkon túl élő, politikával soha nem foglalkozó, idős, békés kályhásmester gondolatait. A verset a szerző engedélyével továbbítom önöknek, mert a szerző azt reméli, hogy ezzel talán neki is sikerül előbbre vinni a nemzet szekerét:

Egy idős kályhásmester gondolatai

Van egy néhány versem.

Írom őket keservesen.

Arról szólnak, milyenek vagyunk;

Szinte égnek áll tőle a hajunk.

Hisz apánkat, anyánkat, hazánkat,

Potom áron adunk.

Az életemet adnám, ha volna értéke,

Hogy megmentsem hazám

A romlástól végre.

Fogjunk össze testvérek,

Osszuk el a dolgot,

Hogy „széphazánkba”, újra,

Minden ember legyen boldog.

Az Úr tévedett, amint e világra embert teremtett.

Rég volt, hogy lejöttünk a fáról.

Tollat fogtam, hogy verset írjak a máról.

Ez még nem a versem,

Csak a szavakat keresem.

Nem egy vidám állapot.

A holtak, ha sírjaikból fölkelnek,

Elszámolni velük, hogy e világgal

Mi mit tettünk, bizony nem lehet.

Hogy ember embernek farkasa,

Hogy erdők bokrok kiirtva,

Sivataggá vált a természet a világ.

Nem marad majd rajta helyünk.

Mi lesz velünk, mit tegyünk?

A Mennyországban nincs helyünk.

A pokol dugig van velünk.

Itt az idő emberek, fogjunk hozzá,

Rakjunk rendet, míg lehet.

Porból vagyunk, porrá leszünk,

Itt élünk, itt születtünk, itt a helyünk.

Mennyországot nem érdemlünk.

Elkárhozott már a lelkünk,

Hisz Isten és ember ellen vétkeztünk.

Egyre több a gondunk.

Nem elég csak imádkoznunk,

Végre tenni kéne valamit,

Amitől visszatér a remény és a hit.

Mondom én, egy kályháslegény,

Ki itt poroszkál, megvénülve,

Az élet útporában szegény,

Hogy megjavul ez a világ, kevés rá a remény.

Hiába kel fel holnap is nap,

Ha lelkünkben sötétség marad.

Kéne már egy olyan harmat,

Amire a sötétség megvirrad.

Kakas szóra megébrednénk,

Szomszédunkat üdvözölnénk:

Hogy szép jó reggelt – dobre ráno,

Felébredt a világ mára.

Lehet, hogy békesség lesz valahára?!

Munkács, 2008

Hazaszeretet

Bujdosó János, Lajosmizse

– Látom, Gyurcsány Úr, nagyon szereti a hazáját. Szívre tett kézzel,a zászlóra tekintve hallgatja a Himnuszt. – Az nem azért van. Néztem a madarakat és megijedve a szívemhez kapok, mert az egyik galamb majdnem leszarta a páncélautómat.

Mindennapi mátrix, avagy Válság van, babám!

Kercsó Alpár

Globális pénzügy válság után lohol a globális gazdasági válság. Legalábbis bölcs, nem ritkán huszonéves, pelyhedző állú, un. elemzők állítják, s összemosódó világunk engedelmesen fejet hajt a szakkommentár előtt. Ott is válságszag terjeng, ahol egyébként flottul mennének a dolgok, ha ezen az egyre gusztustalanabb sárgolyón nem gyűrűzne be minden, minden irányból, mindenhová. Mert, dacára annak, hogy évezredekig prímán megvoltunk a kissé mesterségesen és természetellenesen ránk tukmált világpiac nélkül, most lélegezni sem tudunk nélküle. No, nem azért, mert nem lehetne, hanem azért, mert valakiknek valamilyen érdekei nem engedik.

A szakértők azt is belénk verték, hogy mindenek alapja a hitel. Nem a hitelesség! Hitelből lesz termelés, gazdaság, hitelből lakik és vásárol a magánember, bocsánat, a világpolgár. És válság akkor van, amikor az emberiség jótevői, a valakik tulajdonában roppant gazdagságra és kihelyezett hiteleik által roppant, globális befolyásra szert tett bankok pénze mintha elfogyni látszana. Vagy csak olyan helyekre vándorolt, ahol jelenlétét valakik miatt nem kívánatos felfedezni.

Egy szakértő szerint, s manapság több van belőlük, mint tücsök a tavaszi réten, a gondok a hetvenes évek elején kezdődtek, amikor valakik megszüntették a szabadság és korlátlan lehetőségek hazájában a dollár aranyfedezetét. Azóta a szabadság és korlátlan lehetőségek pénze csupán papír, virtuális utakon vándorolgat ide-oda az egész világban. Szabadságszeretete, demokratikus gyarmatosító lényege a glóbusz összes szegletét fertőzi. És, mivel virtuális, neki bárhol bármit szabad. Minden következmény nélkül. Például hatékonyan kiteljesíteni azt a befolyási hálót, mit először csak a korlátlan lehetőségek földjén engedtek neki kiépíteni.

A virtuális pénz virtuális világbirodalmat épít. Aztán valakik, toronymagas bankjaik toronymagas bőrfoteljeiben szemet vetnek az általában általuk pénzelt s cserébe feltétlen engedelmességet ígérő állam pénzére. Meg az általuk hitelezett és cserébe teljes kiszolgáltatottságot ígérő gazdaság pénzére. Meg az ő kölcsöneikből lakó és autózó, s cserébe lapuló némaságot s szolgai alázatot ígérő mezei polgárok pénzére is.

Valaki a magas fotelből közli, hogy bankjának nincs pénze, ezért nem tud államot pénzelni, gazdaságot hitelezni, kölcsönt folyósítani. Márpedig hosszú évtizedek kitartó munkája szoktatta mindhárom ügyfelet a banki pénzhez, önállóan létezni nem tud már egyik sem.

Ezért, elkerülendő a nagybetűs válságot, az állam szépen elveszi a polgáraiból kipréselt adót, s amiből eddig iskolát fűtött, gyermeket támogatott, nyugdíjat fizetett, azt most odaadja a pánikot emlegető banknak. Hadd legyen szegénynek, amiből méregdrága hitelt adhat államnak, gazdaságnak, embereknek. Akik, természetesen szabadon, demokratikusan, önként és dalolva biggyesztik nevüket a kiszolgáltatottsági és feltétlen engedelmességi nyilatkozat alá.

És valaki boldog, valakik boldogok. Zavartalanul rakosgathatja, rakosgathatják egymásra a globalizmus, a globális befolyás, a globális hatalom tégláit. Ráadásul a békegalamb képe alatt, mások pénzéből, mások nyomorúsága árán.

Persze, azt már tudjuk, hála hihetetlenül tanult, tapasztalt és éleslátó szakértőinknek, hogy a pénz virtuális. Nincs mögötte semmi! Kissé megerőltetve primitív elménket, arra következtethetünk, hogy a virtuális pénz válsága virtuális válság. Valójában nincs is?! Vagy mégis? Akkor hol van a határ a valós és virtuális között? Netán valakik a virtuális pénztérből röhögnek képünkbe, míg mi a valóság sarában cuppogunk?

Nem tudjuk a választ, mert nem engedik, hogy ismerjük azt. Aztán, ahogyan már megszokhattuk, a válság, nemcsak virtuálisan, begyűrűzik kicsiny országunkba. Sőt, miután mi egy rendkívül tehetséges, „sikerre ítélt” náció vagyunk, mint azt a történelem számtalanszor bebizonyította, hozzánk gyorsabban és erősebben gyűrűzött be, mint máshová. Legalábbis ezt mondják a szakértők. És vezetőink. Amit láthatunk, az évek óta agonizáló, sóhajtozó un. gazdaságunk csontsovány hátán üldögélve, hogy büszke nemzeti valutánk bányászsorsra adta fejét, drága jó és megszámlálható bankjaink egyre többet követelnek tőlünk törlesztésképpen azokért a kölcsönökért, melyeket agresszív reklámokkal, negédes ígéretekkel, szörnyen kedvezőnek feltüntetett feltételekkel igyekeztek nyakunkba sózni. Igaz, kicsit hittünk nekik, mert hinni akartuk, hogy ebben az évszázadban, mikor szondáink idegen bolygókon csetlenek-botlanak, talán lehetne itt a földön, nekünk is egy kicsit jobb sorunk. Hinni akartuk, hogy annyi sápolás, hantázás és állami kifacsarás után talán jöhetnek egy árnyalattal szebb napok. Most meg számon kérik rajtunk azt a fogyasztást, melyre elapadhatatlan reklámkampányokkal terelgettek és terelgetnek ma is, akár ostoba birkákat. Szakértőink szerint meg kell húznunk magunkat, s kicsi pénzünket oda kell adnunk azoknak a valakiknek akik, állami vagy banki felhőn lovagolva, beprogramozták a mi nagy válságunkat a virtualitás és realitás mezsgyéjébe.

Mindennapjaink és lehetőségeink folyamatos beszűkülése, a jobbítás kilátástalansága mégis arra kellene sarkalljon, hogy legalább próbáljuk megfejteni a létező és hazudott valóság körvonalait. És arra, hogy ne fogadjuk el büntetlenül a magyar baromfiiparban elévülhetetlen érdemeket szerzett, ma gazdasági miniszterként emlegetett szakértő nyugtatását, miszerint mi, magyarok hozzá vagyunk szokva a válságokhoz, szerinte nagy praxisunk van bennük, ebből kifolyólag könnyebben is vészeljük át azokat.

A gond csak az, kedves topmenedzser szakértő úr, hogy ön már nem is cinikus, ön ezt tényleg komolyan is gondolja. És ön, hasonlóan felkészült szakértő haverjai bölcs körében bitorolja az ország kormányzását. Aminek jogosságáról, szellemi képességeik felülmúlhatatlanságáról szintén meg van/vannak győződve. És egyáltalán nem nyom grammnyit a latban, hogy az utóbbi hat évben egyetlen épkézláb és végigvitt ötletet nem sikerült kisajtolniuk kádári berögződésekkel kisámfázott koponyájukból. Pedig illett volna! Hiszen a kormányzás az önök ősi kiváltsága, nemde? Jóban, rosszban, igaz? És ha az önök által jónak kikiáltott dolgok végül mindig rossznak bizonyultak, mi garantálhatná most, midőn egyik napról a másikra hátat fordítva saját meseszerű propagandájának, válságot emlegetnek, a kievickélést ebből az önök jól ismert, s egyáltalán nem virtuális irányításával?

Valakiknek, úgy a világban mint a kis magyar világban, nagyon jó ez a válság. És számukra tökéletesen mellékes, hogy nekünk, terelt birkáknak, mi erről a véleményünk. Annak ellenére, hogy azok a valakik itt és mindenhol, a mi bőrünkre írják ostoba és gyilkos számláikat.

No nem azért, mert olyan okosak, mert olyan szakértők. Azért, mert hagyjuk!