Az orosz-ukrán testvérháború háttere

„A történelem legfőbb tanulsága, hogy a népek és a kormányok soha semmit sem tanultak belőle!” (Wilhelm Friedrich Hegel)

„A népek és a kormányok csak akkor lépnek a racionális cselekvés útjára, mikor már minden más lehetőséget kimerítettek!” (Wilhelm Friedrich Hegel)

„Fecseg a felszín…”

2022. február 24-én az Orosz Föderáció megindította Ukrajna ellen a „különleges katonai műveletet”, aminek célja a nyugatbarát, oroszellenes kijevi kormány megdöntése, és egy oroszbarát, de legalábbis a Föderáció iránt lojális kormány hatalomra juttatása volt. A felszínen ez fehéren-feketén nyílt agresszió egy szuverén országgal szemben, egy megsebzett birodalom hódító törekvéseinek megnyilvánulása, netán a volt Szovjetunió részbeni visszaállítására irányuló kísérlet. Legalábbis ez ma a nyugati narratíva. Ebből a szempontból nézve tehát Ukrajna az áldozat, és az ukrán nép most a nemzeti szuverenitásáért, függetlenségéért, szabadságáért, hazája területi épségének megőrzéséért, ezenkívül még a demokráciáért harcol. És persze nyilván Oroszország az agresszor, a hódító, a gonosz megtestesülése.

„…hallgat a mély”

A farizeus Nyugat 1945 óta előszeretettel sulykolja a világnak a hószínszárnyú angyali, ártatlan bárány nyugati demokráciák, és a gonosz kommunista diktatúrák fekete-fehér kontrasztját. Persze a kommunista diktatúrákat valóban nem kell szépíteni, jogos ezeknek az elítélése. Csak hát a kérdés: a másik oldal valóban az ártatlan bárányok gyülekezete? Nos, 1945-1954 között zajlott a demokratikus Franciaország véres gyarmati háborúja Indokínában, 1952-1962 között pedig Algériában. Fekete-Afrika felszabadulása a gyarmati uralom alól az 50-es, 60-as években ment végbe, általában hosszas felszabadító háborúk révén, de például a portugál gyarmatbirodalom 1974. április 25-ig, a „szegfűk forradalmáig” fennmaradt. A volt gyarmatok kifosztása gazdasági eszközökkel még tovább tartott, sőt, tart a mai napig, ne szépítsük a tényeket.

Az Amerikai Egyesült Államok brutális háborút vívott Indokínában 1964-1975 között, és ezenkívül még rengeteg helyen avatkozott be szuverén országok belügyeibe. 1960-ban puccsal megdöntötték a függetlenné vált Kongói Köztársaság demokratikusan megválasztott elnökét, Patrice Lumumbát, akit aztán a Nyugat zsoldjában álló katangai szeparatisták vezére, Moise Csombe, meggyilkoltatott. Emlékezetes volt 1961-ben a Kuba ellen végrehajtott, ám kudarccal végződött Disznó-öbölbeli akció is. 1969-ben a CIA segítségével jutott hatalomra a demokratikus görög kormányt megdöntő „fekete ezredesek” juntája. 1973. szeptember 11-én a CIA szervezte, és az ITT amerikai távközlési óriáscég finanszírozta Chilében a két ízben is demokratikus módon megválasztott Allende-kormányt megdöntő véres fasiszta puccsot Augusto Pinochet tábornok vezetésével.(1) Ne szépítsük a múltat: a nyugati kormányok évtizedeken át a legsötétebb diktatúrákat támogatták a harmadik világban.

Reagan elnöksége idején (1981-1989) rohanták le a kis Grenadát, hogy megdöntsék baloldali kormányát. Emlékezetes botrány volt még a hírhedt „contragate” ügye a CIA-nak, amikor Nicaraguában támogatták a Daniel Ortega által vezetett sandinista kormány megdöntésén munkálkodó „kontrákat”. És ne menjünk messzire: Belgrád bombázása 1999-ben eredményes volt, mert sikerült megdönteni Slobodan Milosevic szerb elnök, „a Balkán mészárosa” hatalmát.(2) Jött az „arab tavasz”, ennek részeként Líbia és Szíria anarchiába taszítása.

2001. szeptember 11. után következett Irak megtámadása hamis ürüggyel: Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket fejleszt, köztük atomfegyert. De nem találtak semmit. Egyébként Irak már 1984-ben lemondott atomfegyver-fejlesztési programjáról, miután Menahem Begin izraeli miniszterelnök utasítására vadászbombázók tíztonnás bombákkal megsemmisítették Irak ilyen célú létesítményeit. Vég nélkül lehetne sorolni a hasonló beavatkozásokat!

2002. április 4-én megalakult a NATO (a Varsói Szerződés erre válaszul csak 1955 májusában!), és rögtön teljes jogú tagja Francisco Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája. Vagyis a NATO megalapítói nem voltak túl finnyásak az emberi jogok, a demokrácia, a szabadság kérdését illetően.

Az orosz-ukrán történelmi kapcsolatok

Először is szögezzük le, hogy két szláv testvérnépről van szó, ezért is különösen tragikus ez a most folyó háború közöttük. Az orosz és az ukrán nyelv szókincse körülbelül 30 százalékban tér el egymástól, valamint bizonyos betűk kiejtésében látunk különbségeket. Ami az oroszban o betű, az gyakran az ukránban i-re változik, de azért tökéletesen megértik egymás nyelvét. Maga az orosz történelem is a mai Ukrajna területén kezdődött a Kijevi Rusz fejedelemséggel. Később az orosz lakosság északabbra húzódott stratégiai-védelmi okokból, és így vált Moszkva a központtá, miközben lassan végbement a két nép elkülönülése. Ukrajnát a középkorban külső fenyegetések érték szomszédai részéről, ezért merült föl az orosz állammal való védelmi szövetség kérdése. A XVII. században nyugat felől a Lengyel-Litván Unió, délről pedig az Oszmán Török Birodalom terjeszkedése jelentett fokozódó veszélyt rájuk nézve.

1654-ben tárgyalások kezdődtek III. Alekszij orosz cár és Bogdan Hmelnyickij ukrán atamán vezetésével a két állam egyesüléséről, végül Perejaszlavban aláírták a szerződést, és az ukrán rada (nemesi gyűlés) ezt elfogadta 1654. február 18-án. A két nép az évszázadok során együtt harcolt a betörő ellenségekkel szemben. Ilyen volt például Napóleon hadjárata 1812-ben, majd a törökökkel, angolokkal, franciákkal vívott vesztes krími háború 1853-1855 között, amely után I. Miklós cár (1825-1855) öngyilkos lett.

Következett az I. világháború, és 1920-ban, az éppen megszülető Szovjet-Oroszország harca a Lengyel Köztársasággal. Akkor a lengyelek elszakították Nyugat-Belarusziát és Nyugat-Ukrajnát, valamint Litvánia jelentős területeit, beleértve a litván fővárost, Vilniust is! Képzeljük el, ha mondjuk Budapestet, vagy Párizst csak úgy elcsatolná valamelyik szomszédos ország! A Szovjetunió 1939 szeptemberében csupán eme 1920-ban elvesztett területeit szerzi vissza. Hitler 1939. szeptember elsejei támadása után a szovjetek 1939. szeptember 17-ig kivárnak. Csak amikor látják, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem lép fel katonailag a szövetséges Lengyelország megsegítésére, akkor nyomul előre nyugat felé a Vörös Hadsereg. De csupán az 1918-ban meghúzott Curzon-vonalig, vagyis az akkor megállapított orosz – lengyel határig! Eredeti lengyel területre tehát szovjet katona nem is lépett! Egyébként az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt Molotov-Ribbentrop paktumban, de még annak titkos záradékában sem esik szó Lengyelországról, és főként nem annak közös felosztásáról. Ez a szerződés csupán azt mondja ki, hogy amennyiben valamelyik aláíró fél lépéseket tesz 1918-as határai visszaállítására, akkor a másik fél semleges marad. Ráadásul 1939 szeptemberében a sztálini vezetés Litvániának visszaadta a lengyelek által 1918-20-ban elorzott területeit, közte a fővárosukat is. Erről ma nemigen hallunk. Persze, tudjuk, ezután bekövetkezett a sztálini diktatúra egyik legnagyobb gaztette Katynban: 21 ezer lengyel tiszt kivégzése. Nem kell szépíteni a bolsevik diktatúrát sem, csupán a dolgokat ellentmondásaikkal együtt kell nézni, és nem pedig vulgáris fekete-fehér kontrasztokban.

Aztán jött 1941. június 22, a Barbarossa hadművelet, az orosz és ukrán katonák együtt harcoltak a náci megszállók ellen.

A Szovjetunió felbomlása után

Ukrajna függetlenné válása után „furcsa” folyamatok kezdődtek, majd erősödtek föl ebben az országban: afféle gyermeteg, megkésett nacionalizmus, ami gyorsan sovinizmussá fokozódott, és erős oroszellenes töltést kapott. Alexander Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író 1994-ben döbbenten ír arról, hogy Ukrajnában mindenfelé „Ruszkik haza” feliratokat lát az utcákon. „Hova haza?” – kérdezte az író – „Hiszen ez a mi hazánk is, mi itt őslakosok vagyunk!”

Elkezdődött az összes nemzetiség, így a 150 ezer főnyi kárpátaljai magyarság, valamint a hétmilliós orosz kisebbség elnyomása, terrorizálása. Félkatonai neonáci szervezetek grasszáltak az utcákon náci jelképekkel, karlendítéssel, orosz-, magyar-, stb. ellenes jelszavakat skandálva, miközben ezt a hatóságok ölbe tett kézzel tűrték. És ma is folytatódik a nemzetiségek történelmi jelképeinek eltávolítása, gondoljunk csak a turulmadárra nemrég.

Ukrajna egyelőre lavírozott Oroszország és a Nyugat között, ám ez 2014-ben véget ért. Az Oroszországgal jó kapcsolatokra törekvő Viktor Janukovics elnök (2010. II. 25. – 2014. II. 22.) 2013-ban nem írta alá az Európai Unióval kötött csatlakozási szerződést, amire válaszul 2014 februárjában a kijevi Majdan téren agresszív tömegtüntetések kezdődtek. Különös epizódja volt ezen eseményeknek a szenilis amerikai szenátor, John McCain feltűnése. Janukovicsot február 23-án megfosztották hatalmától, előrehozott választásokat tartottak, de törvénytelenül, ugyanis az ukrán Radában nem volt meg ehhez az alkotmányban előírt kétharmad. Egy Alexander Turcsinov nevű kétes figura lett az elnök február 23-án, aki azonban mindössze június hetedikéig töltötte be a tisztséget. Ekkor Petro Porosenko, a Forbes Magazin listáján a hetedik leggazdagabb ukrán oligarcha 1,3 milliárd dollárnyi vagyonnal, került az elnöki székbe. Milyen különös, de rögtön a legnagyobb ukrán állami olaj-és gázipari óriáscég, a Bursma Holding Igazgató Tanácsába választották be Hunter Bident, az amerikai Obama-adminisztráció (2009-2017) akkori alelnökének, Joe Bidennek léha, drogos, aranyifjú csemetéjét, 83 333 dolláros havi fizetéssel. Éppen akkor, amikor a Biden család súlyosan eladósodott egy erőn felüli ingatlanvásárlási hitelfelvétel következtében. Később Viktor Sorokin ukrán főügyész vizsgálatot indított eme Burisma Holding cég zavaros pénzügyeinek feltárására, ám ekkor Porosenko elnök Joe Bidentől üzenetet kapott, hogy ha nem állítja le a vizsgálatot, az USA nem folyósítja a beígért egymilliárd dollárnyi amerikai hitelt. Mit tesz Isten, Porosenko rögtön leváltotta posztjáról Viktor Sorokint!

Ezek a hírek megjelentek a nyugati médiában is, de minden következmény nélkül. Ám a sokak által puhának, határozatlannak ítélt Porosenko így sem tudta megőrizni hatalmát, 2019 áprilisában újabb választást tartottak, amelynek második fordulóját az ismert nevettető celeb, Volodimir Zelenszkij nyerte 73 százalékkal. (7) Hamarosan megkezdődött a legkiválóbb ukrán földterületek felvásárlása amerikai agrártermelő óriáscégek által, ami mára elérte Ukrajna termőterületeinek egyharmadát is. És folytatódott mindez az ország egyéb nyersanyagkincseinek, ipari kapacitásainak multivállalatok általi lenyúlásával.

Eközben egyre erősödött a hétmilliós őshonos orosz kisebbség elnyomása, megfélemlítése Ukrajnában, és emiatt az orosz–ukrán viszony elmérgesedett.

Ukrajna autoriter állam

Ukrajnában ma egypártrendszer van, az összes ellenzéki pártot betiltották. Nincs sajtó- és szólásszabadság, minden ellenzéki hang elnyomva. Aki felemeli a szavát a háború esztelensége ellen, azonnal árulónak nyilvánítják és bebörtönzik. Folyik Ukrajna gleichschaltolása, az egykori náci árjásításra emlékeztető erőszakos ukránosítás. Ennek legjobb példája a nyelvtörvény, amely kimondja, hogy a nemzetiségi iskolákban csak az első négy osztályban folyhat anyanyelvi oktatás. Elő lett írva, hogy minden oktatási intézményben kell lennie ukrán nemzetiségű, ukrán anyanyelvű osztályoknak. Ott is, ahol kizárólagos a nemzetiségi lakosság. Tilos nem ukránul ügyeket intézni a hivatalokban, kiszolgálni az ügyfeleket a postán, az üzletekben stb. Aki megszegi, az pénzbüntetést kap. Ilyen nincs még egy a világon sehol, még a legsötétebb diktatúrákban sem. Az anyanyelv használata már csak a magánéletben megengedett, de lassan ott is csak a családi otthon négy fala között. Egyre másra érkeznek a jelentések arról, hogy az utcán durván rászólnak azokra, akik nem ukránul beszélnek, sőt egyre gyakoribb a tettlegesség is. A Nyugat, farizeus módon, soha nem emelte föl eme jelenségek ellen a szavát, saját közvéleménye előtt pedig agyonhallgatta.

Mindezeken kívül Ukrajna ma egy velejéig korrupt állam. Nyílt titok, hogy a Nyugatról érkező fegyverek egy részének is lába kél, és valószínűleg muszlim terrorszervezeteknél köt ki a Közel-Keleten. Ezt már a külföldi fegyverszállítók is megelégelték, és a napokban az USA-ból érkeztek ellenőrök ennek kivizsgálására. De az is nyílt titok, hogy a Nyugatról érkező pénzügyi segítség egy jelentős hányada is a korrupció csatornáiban landol. Most távozott a hadügyminiszter, miután kiderült, hogy három-négyszeresen túlárazva látták el a hadsereget alapvető cikkekkel. Mint cseppben a tenger, mutatja a valós helyzetet az a tény, hogy miközben az Európai Unió már a tizedik oroszellenes szankción munkálkodik, Volodimir Zelenszkij itáliai luxusingatlanát orosz oligarchák bérlik.

Krím: a szecesszió

A szecesszió elszakadást jelent latinul, egy egész művészeti-építészeti irányzat is erről kapta a nevét a XIX.-XX. század fordulójának formakereső-újító évtizedeiben. A Krímet még II. (Nagy) Katalin hódította el az Oszmán Birodalomtól 1783-ban. Ő alapította Szevasztopol városát saját fekete-tengeri flottája kikötőjeként. A II. világháború idején Szevasztopol 250 napon át tartó hősies védelme 1941. október 30. – 1942. július 2. között, az orosz történelem méltán számon tartott fejezete. (3) 1954. február 18-án, a perejaszlavi egyesülési szerződés 300 éves évfordulóján napra pontosan, Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP főtitkára, a korábbi ukrajnai első titkár (!) egy tollvonással Ukrajnának adta a Krím félszigetet. Így nyerte ugyanis el a Sztálin halála (1953. III. 5.) utáni hatalmi harcban az ukrán kommunisták támogatását az SZKP főtitkári székéért. Ennek akkor még, a Szovjetunióban nem sok jelentősége volt, annál inkább feszítő kérdéssé vált annak szétesése után.

Először is, már rögtön az elején, Ukrajnának illett volna elismernie, hogy ez a „kegyes” hruscsovi aktus érvényét vesztette, és a túlnyomórészt oroszok lakta területnek vissza kell térnie az Orosz Föderációba. De ha már erre nem került sor, meg kellett volna adni a Krímnek az autonómiát, és az ehhez kapcsolódó jogokat. Nem ez történt, végig erősödött az orosz kisebbség elnyomása, amit végül 2014-ben megelégeltek, és népszavazást tartottak a félsziget hovatartozásáról. Nem volt ott semmiféle orosz annexió, a Föderáció területéről senki nem tette be oda a lábát 2021-ig. Ne feledjük el, hogy az ottani közigazgatás, rendőrség, katonaság állományát túlnyomó részt az ott élő oroszok tették ki. Nem történt tehát más, mint hogy egyszerűen megvalósult a Woodrow Wilson-i önrendelkezés 1919-ben meghirdetett, ám csak nagyon ritkán életbe is léptetett eszméje.

Az, hogy a nyugati országok mindezt mégis valamiféle agresszióként értelmezték, és napirendre kerültek első ízben az Oroszország elleni szankciók, a történelmi ismeretek teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot. Nincs mit csodálkozni. Barack Obama elnök egyszer azzal dicsekedett, hogy az ő édesapja részt vett Auschwitz felszabadításában. Nyilván, mint a szovjet Vörös Hadsereg katonája – figyelmeztették erre akkor a médiában.

A Donbasz két megyéje

A Donbasz a Donyeckij Basszéjn (Donyecki Régió) kifejezés összevont, rövidített formája. Egy történelmi – kulturális – gazdasági egységről van szó, amely két területre (talán a magyar megyének megfelelő egységre) oszlik: Donyeckre és Luhanszkra. Földrajzilag az Azovi-tengerbe ömlő Donyeck folyó torkolathoz közel eső szakasza. Ásványi anyagokban igen gazdag, a bányászatáról és nehéziparáról ismert vidék.

2014-ben a Donbasz orosz többségű lakossága követte krími sorstársaikat, ők is népszavazást tartottak a hovatartozásról. Megint szó sem volt annexióról, megszállásról, elfoglalásról, mert a helyi lakosság túlnyomó többsége, a közigazgatás, a rendfenntartó erők tagjait is beleértve, itt is orosz nemzetiségű volt, és hajtották végre a döntést. Ekkor még csak önállóságról volt szó, és nem az Orosz Föderációhoz való csatlakozásról. Mi volt az ukrán nacionalista vezetés válasza? Nem tárgyalás, hanem durva katonai agresszió! Ágyúzták, bombázták, rakétázták nyolc éven keresztül, éjjel-nappal a terület településeit, ami közel 15 ezer, többnyire civil áldozatot követelt. A Nyugati vezetők farizeus struccpolitikát folytatva „nem néztek oda”. Végül Oroszország ezt megelégelte és lépett: valóban annektálta ezeket a területeket 2021-ben, bevonultak oda a Föderáció csapatai. A „ki kezdte” klasszikus kérdést másként feltéve: ki ütött vissza először?

A Brzezinski doktrína

„Az öreg tábornokok a múlt háborúira készülnek föl!” (Napóleon)

Zbigniew Kazimierz Brzezinski, Carter elnök lengyel származású politikai tanácsadója (1977-1981) 1994-ben publikálta hírhedt doktrínáját arról, hogy az USA elsőleges érdeke a hidegháború után Oroszország és Európa (azon belül is főként az egységessé vált Németország) egymásra találásának megakadályozása politikai és gazdasági téren. Oroszország mérhetetlen természeti erőforrásai, egyesülve Európa intellektuális képességeivel, szerinte súlyos veszélyt, de minimum lényeges konkurenciát jelentenének az Egyesült Államoknak a jövőben. Ebből látható, hogy Brzezinski foglya maradt a hidegháború idejétmúlt paradigmarendszerének, és Napóleon idézett megállapítása nemcsak az öreg tábornokokra igaz, hanem a szellemileg megvénült politikusokra is. Ugyanis Európa, sőt, még Amerika érdeke is éppen az ellenkezője lett volna: Oroszország integrálása Európába, az Európai Unióba, akár még a NATO-ba is, tehát általában a nyugati kultúrkörbe. (4) Ezzel le lehetett volna választani Oroszországot a másik nagyhatalomról, a gyorsan felemelkedő Kínáról, illetve az olyan államokról, mint Irán, Észak-Korea. Ehelyett elkezdődött Oroszország szabályos bekerítése, beszorítása Európa felől, a NATO folyamatosan tolta határait kelet felé, megszegve a Gorbacsovnak annak idején tett ígéreteket. De ha már nem merült föl Oroszország beléptetése a NATO-ba, még mindig jobb lett volna, ha Finnországtól Bulgáriáig egy semleges ütközőövezetet hoznak létre. Ehelyett mit látunk? Még a hidegháború évtizedeiben a semlegességét józanul megőrző Finnország és Svédország is fel akarja adni az eddig éppen a biztonságukat garantáló státuszt. Csak Finnország esetében 1400 kilométerrel fog bővülni a NATO és Oroszország határa. Urho Kaleva Kekkonen forog a sírjában – Mostanra már a ruszofóbia kerekedett felül a józan észen az egész nyugati világban!

Sodródás a háború felé

A Majdan téri puccsal sikerült leváltani az Oroszországgal legalábbis lojális kapcsolatokra törekvő erőket a nyugatbarát, és ezen felül még tragikus módon ruszofób ukrán szélsőségesekkel. Amikor Volodimir Zelenszkij belebegtette az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozást, átlépett egy vörös vonalat, amivel már lépésre kényszerítette az orosz vezetést. És ez most teljesen független attól, hogy Oroszországot éppen egy demokratikusan megválasztott elnök, vagy egy diktátor vezeti. Nem kívánok belemenni az oroszországi belpolitika fejlődésének kérdésébe a Szovjetunió szétesése után, az viszont tény, hogy Moszkvában ma egy autoriter elnök uralkodik, mégpedig a KGB egykori vezetője. Külön tanulmány témája lehetne, hogy miért nem a liberális demokrácia irányába haladtak a folyamatok, miként épült ki Vlagyimir Putyin tekintélyelvű rendszere. Kétségtelen, hogy az orosz történelemben mindig is megfigyelhető volt a hatalmi struktúra erős perszonálfüggősége, szemben a nyugati típusú társadalomfejlődés intézményi determinációjával. De véleményem szerint az alapvetően elhibázott Brzezinski-doktrína, vagyis Oroszország folyamatos nyugati felőli bekerítése, ellenségként való kezelése is jelentős szerepet játszott a belpolitika ilyen irányú alakulásában. Az orosz népben éppen ezért erősödött újra az „erős vezető” iránti vágy.

Amikor Vlagyimir Putyin jelezte, hogy Ukrajna NATO csatlakozása már casus bellit jelentő vörös vonal, akkor Joe Biden foghegyről odavetette, hogy Ukrajna szabad ország, oda lép be ahova akar. Nos, Biden valahogy nem érti a történelmet, a jelen helyzetet, éspedig főként azt, hogy Oroszország egy termonukleáris szuperhatalom, és, mint ilyennek, igenis léteznek sajátos biztonsági érdekei. Ezt próbálta nemrég magyarázni az egykori nagy reálpolitikus, a 99 éves Henry Kissinger, Nixon elnök külügyminisztere, de már nem hallgatnak rá. A harsogó ruszofób kakofóniában elvesznek a józan hangok.

2022. február 24-én bekövetkezett az, amit majdnem mindenki elképzelhetetlennek tartott. Pedig az USA hírszerzése előre jelezte, hiszen napokkal korábban sorra módosítgatta az amerikai média a támadás jósolt időpontját, ami egy idő után már, már kabarénak tűnt. De kérdésem: ha ennyire előre tudta az amerikai adminisztráció, hogy mi fog következni, miért várt tétlenül, miért nem próbált meg elébe menni a fejleményeknek, például azonnali tárgyalásokat javasolva? A válasz egyszerű, éppen ezt várták, mert ezt akarták elérni: Oroszországot belerángatni egy katonai kalandba. És mindez csak igazolja azt a véleményt, amely szerint ma az Egyesült Államokat (de Európát is) felelőtlen, alkalmatlan vezetők irányítják. Az eredmény: három évtizeddel a hidegháború után az emberiség megint az atomháború szélére sodródott, csakhogy ma sokkal közelebb van a katasztrófához, mint a hidegháború alatt bármikor is volt! Beleértve az 1962. októberi kubai rakétaválságot is! (5)

Az atomháború esélye

„Akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt!”
George Santayana

Hagyjuk ezt a „biztos nem lesz atomháború” féle, hályogkovács jellegű, szemellenzős optimizmust! Igenis nagyon nagy a veszély. Először is meg kellene érteni, hogy egy nukleáris szuperhatalom nem veszíthet, ha a létét fenyegető kérdésről van szó. A perifériákon más a helyzet, az USA vereséget szenvedett Indokínában és Afganisztánban, az utóbbiban a szovjetek is. De egész más dolog, ha fölmerül, hogy egy szuperhatalom vereséget szenvedhet a saját udvarában. Ha Oroszország veszít, és Ukrajna a NATO tagja lesz, szembe kell néznie akár az esetleg oda telepített atomrakétákkal. Ma a világ termonukleáris potenciáljának 97-98 százaléka koncentrálódik Oroszországra és az USA-ra, ugyanakkor ma már az orosz potenciál a nagyobb. (6) Ezt nem értik a Nyugat mai vezetői: felelőtlen döntéseikkel, Ukrajna korlátlan katonai támogatásával az atomháború kockázatát idézik föl, tehát az emberi civilizáció létével játszanak.

Ma már egyesek Oroszország szétesését, részekre szedését vizionálják teljesen nyíltan. Ki kell mondani: ez elmebaj, közveszélyes őrültség. Vlagyimir Putyin máris reagált: ha Oroszország megsemmisül, akkor az egész világ megsemmisül, mert nekik (az oroszoknak) nem lesz érdemes élni tovább. Szó szerint ezt mondta egyik beszédében. Dmitrij Peszkov, az orosz kormány szóvivője is egyértelműen fogalmazott: ha beérkeznek a korszerű nyugati Leopard és Abrams harckocsik, tűzben fognak azonnal elhamvadni. Ideje lenne érteni: Peszkov nem Molotov-koktélokról, vállról indítható rakéta páncéltörőkről beszélt, hanem taktikai nukleáris fegyverről. Lukesenka fehérorosz elnök pedig bejelentette: országa hadserege is ki lett képezve a taktikai nukleáris fegyverek alkalmazására. Nos, az oroszok nem fogják ölbe tett kézzel várni, hogy ezek a tankok a frontvonalba érkezzenek. Amint kirakodják őket valahol Ukrajna egyik nyugati átrakodó állomásán (a keskeny nyomtávú vasútról a széles nyomtávúra), ott fogják mindet megsemmisíteni. Honnan kilőve? Belorussziából! Kérdés, hogy mi lesz majd a nyugati vezetők válasza? Félek, hogy kijózanodás helyett még mindig afféle hőscincérkedés, fenyegetés, netán „arányos válasz”. És akkor elszabadul a pokol. De jó lenne megérteni, hogy először ismét Európa fogja ezt megszenvedni. Az öreg kontinens mai vezetői miért nem tanultak az előző két világháborúból?

Ami pedig a német Leopard tankok Ukrajnába küldését illeti… A leopárd a zoológiában rendszertanilag azonos a párduccal. Vagyis 80 évvel a kurszki tankcsata után újra német Párduc tankok nézhetnek szembe orosz T-harckocsikkal. Ez a mai Németország igazi szégyene. Ha valakiknek erre semmiféle erkölcsi joga sincs, azok éppen a németek.

Nemrég egy „szakértő” az egyik fővárosi egyetemünkről Biden február 22-ei beszédét „kiválónak” titulálta. Nos, nem volt abban semmi kiváló, csak bizonyította, hogy ma az Amerikai Egyesült Államokat egy teljesen alkalmatlan, szenilis aggastyán vezeti, akinek fogalma sincs a világról, amelyben él. Jens Stoltenberg, a NATO norvég főtitkára biztosítja naponta Ukrajnát arról, hogy a teljes győzelméig támogatni fogják. Számomra ez annak a jele, hogy ma a nyugati világot közveszélyes őrültek vezetik! Talán a pusztulásba…

Dixi et salvavi animam meam!

(A szerző közgazdász kandidátus, nyugalmazott egyetemi docens)