Az ukrán konfliktus: harmadik világháború vagy valami komolyabb?

„- Reméltem valamit.
– Vereséget?
– Nem. Valami többet.
– Nincs semmi több. Kivéve a győzelmet. Lehet, hogy rosszabb is.”
Ernest Hemingway

Ez nem a harmadik világháború kezdete

A két világháború a nyugati rendszeren belüli háború, másképp fogalmazva polgárháború volt. Ezt még Japán részvétele sem cáfolja: 1895-től kezdve vívott háborúi rendszeren belüliek voltak, mert felismerte, hogy a Nyugat nem fogja egyenrangú partnerként kezelni, ha nem rendelkezik jelentős birodalommal. Paradox módon az ország Hirosima és Nagaszaki után soha nem látott tekintélyt és rendszerszintű integrációt kapott, méghozzá birodalom nélkül. Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia, Afrika, a Közel-Kelet és Dél-Amerika részvétele 1914-ben és 1939-ben nem volt önkéntes. Azért rángatták bele ezeket a területeket az összecsapásba, mert egy európai birodalmi/félbirodalmi rendszer részei voltak. Az első és a második világháború tehát nem is világháborúk voltak, hanem rendszeren belüli háborúk, amelyek elsősorban azért történtek, mert három szereplő: Németország, Olaszország és Japán későn érkező tagként vitatta a globális nyugati rendszerben elfoglalt helyét. Vagyis a két világháború valójában a rendszeren belüli hosszú átrendeződés volt. A világra kiterjedő, de nem világháború.

Ezt tovább bonyolította a színfalak mögött zajló ideológiai rendszervita 1917 októberétől a berlini fal lebontásáig. Az ideológiai kérdés a következő volt: hogyan fogjuk kezelni a nyugati posztimperialista rendet? Ezúttal a rendszeren belüli konfliktus a kapitalizmus és a kommunizmus között zajlott, nem pedig a már meglévő hatalmak és a későn jöttek között. E konfliktus végeredménye a világ többi részének további rendszerszintű integrációja volt a nyugati rendszerbe. A szovjet rendszer összeomlása után a globalizáció a „győztes mindent visz” folyamata volt, amelynek mellékterméke a mai kínai kihívás.

Ezek alapján tehát az ukrán konfliktus nem a harmadik világháború, mert az elsőt és a másodikat senki sem vívta meg. De ha nem világháború, akkor mégis mi? Hogyan minősíthetjük? Hogyan tudjuk kontextusba helyezni?

A civilizációk újjászületése és a nemzetállami illúzió vége

Véleményem szerint az ukrán konfliktus az egyik első nagy civilizációs háború, amely a nemzetállamok végét jelzi. A nemzetállam eszméje a francia forradalommal és az emberi haladás gondolatával kezdődött, azzal az elképzeléssel, hogy az emberiség az anyagi fejlődés révén egyesíthető. E folyamat észszerű megvalósításához a jó és funkcionális kommunikáció miatt szükség volt az emberek nyelvi felosztására, a területi és közigazgatási határokkal együtt. Az elképzelés vonzónak tűnt, de a valóságban a Nyugat a „nemzetállamot” fegyverként használta a civilizációk elpusztítására, valamint az állandó ellenségeskedés és háború légkörének megteremtésére. A legjobb példa erre az arab és az indiai civilizáció, amelyet a britek és a franciák megosztottak és állandóan hátrányos helyzetbe hoztak. A „nemzetállam” eszméje a világ minden táján népirtásokat eredményezett, a legutóbbiak Ruandában és Burmában zajlottak. Sok elit közösség számára időbe telt, amíg rájöttek, hogy a „nemzetállam” ideológiájának követése valójában öngyilkosság volt. Ezt a felismerést a történészek a jövőben fordulópontként fogják értékelni.

Putyin elnök is ezt ismerte fel, és hosszú helyzetelemzésében próbálta elmagyarázni a népének: „Szellemi, emberi és civilizációs kötelékeink évszázadok óta formálódtak, és ugyanazokból a forrásokból erednek, a közös megpróbáltatások, eredmények és győzelmek által edződtek meg”.
 A Nyugat – különösen a britek – Ukrajnát gyújtózsinórként próbálták felhasználni, hogy meggyújtsák a több mint 50 nemzetből és négy vallásból álló orosz civilizációt. Ebből a logikából nyilvánvalóvá válik, hogy ha Oroszország nem cselekszik időben, akkor az, ami Ukrajnában 2012 óta történt, egzisztenciális fenyegetéssé válik. Civilizációjának és területi integritásának egysége nélkül Oroszország egyik napról a másikra eltűnik, hasonlóan ahhoz, ami a kommunista rendszer összeomlásakor történt.

Putyin elnök azért döntött a háború mellett, mert nem volt alternatívája civilizációja megvédésére. Az ukránok a maguk részéről háborút folytatnak az orosz civilizáció ellen. Nem azért, hogy független nemzetállamuk legyen, hanem hogy az európai és transzatlanti civilizáció részei lehessenek.

A kérdés számukra lényegében az: melyik civilizációhoz tartozzunk? A nemzetállami és a szuverenitási kérdések másodlagosak.

Nem tudjuk, hogy ez a háború hogyan fog végződni, vagy meddig fog tartani, de már most felismerhetjük számos regionális és globális dinamika körvonalait.

Amikor Európa elolvad, az amerikai Lengyelország felszínre kerül

A lengyel nemzet egyre inkább úgy gondolja, hogy képes a mesterhármasra. Először is a szláv világ új civilizációs bázisává válhat Horvátországtól Ukrajnáig. Miután Ukrajna csatlakozik az Európai Unióhoz, Lengyelország megszilárdíthatja pozícióját az EU vitathatatlan vezetőjeként. Egyetlen más országnak sem lesz ilyen erős frakciója az Európai Unión belül. Másodszor, az Egyesült Államok után a NATO meghatározó tagjává válhat Németország, a Baltikum és Ukrajna védelmének központosításával. Az elképzelés szerint a francia–német páros a közeljövőben összeomlik, mivel a NATO elsőbbséget szerez az EU-val szemben. A hagyományosan lengyelbarát britek segítenek majd a NATO-n belüli egyensúlyt a NATO keleti szárnyának lengyel dominanciája javára billenteni. Valószínűleg ezt az eshetőséget felismerve Franciaország megerősíti katonai együttműködését Romániával a NATO-szövetségen belül. Harmadszor, Lengyelország hosszú távú hipotézise az, hogy az orosz civilizációt nem lehet békés eszközökkel leigázni vagy integrálni, azt katonai eszközökkel kell alárendelni. Ennek érdekében Lengyelország önként jelentkezik arra, hogy élére álljon a tulajdonképpeni oroszországi inváziónak.

A 17. század óta a lengyel nemesség nem változtatott céljain. Mielőtt világháború lenne, ez a konfliktus Lengyelország előkészítő csatája Oroszország tervezett meghódításában. Ha ez a lengyel stratégia sikerrel jár, nemcsak a germán hatalomnak vet véget Európában, hanem végzetes csapást mér Franciaországra, az Európai Unió egyetlen atomhatalmára is. Mindez legalább egy-két évtizedre bizonytalanságba fogja taszítani az EU-t. Ez nem világháború, hanem Lengyelország Schlieffen-tervének megvalósítása Európa uralmának megszerzésére. Bár közel sem biztos, hogy Oroszország meghódítása ilyen egyszerű vagy könnyű lesz, az Európai Unió feletti uralom elkerülhetetlen. Semmit sem egyszerűbb összerakni, mint a mostani lengyel játszmát.

Mindez a civilizáció hiányát mutatja Európában, legalábbis a civilizációs felelősség egyértelmű hiányát a perifériák ellenőrzésében. Önmagában az, hogy megengedték Lengyelországnak, hogy új centrumként képzelhesse el magát, a tisztánlátás szégyenletes hiánya volt. Ebben a tekintetben a háborúért és annak borzalmaiért az Európai Uniónak is osztoznia kell a felelősségben. A civilizációk másképp kezelik kapcsolataikat, az orosz civilizációt a háború szélére taszítani hatalmas hiba és civilizációs botlás volt. A lengyel feudális víziók helyettesíthetik a felvilágosodást, de ez nem lesz európai civilizáció. Európa nevetségessé teszi magát a nemzetközi közösségben.

A transzatlanti gazdasági konszolidáció és uralom Európa felett

A lengyel manőverek természetesen pusztítóak lesznek az EU számára, ráadásul az ukrán válságot ráerőltették az amúgy is gyötrődő Európára. A másodlagos jelzáloghitel-válság óta Európa nem talált magára, válságról válságra torpedózzák meg az európai egységet. Először a pénzügyi zavarok, majd az „arab tavasz” és az első ukrán válság következett. Aztán jött a menekültválság, majd a Brexit. Eközben betört a Covid-19-válság, amely hirtelen lezárta Európa gazdaságát, és a világjárvány közepén, amikor fizikailag és mentálisan is megterhelt volt a kontinens, megindult a második ukrán válság, ami példátlan energiaválsághoz és harminc év óta a legnagyobb inflációs időszakhoz vezetett. Úgy tűnik, senki sem kapcsolja össze ezeket az eseményeket.

Annak ellenére, hogy Európa az elmúlt 15 évben ostrom alatt állt, senki sem akarja észrevenni a gazdasági, hosszú távú strukturális károkat, és közös civilizációs megoldást keresni.

Az írás folytatása ITT olvasható.