Oroszország kiáll magáért

– Több mint egy évvel ezelőtt, az orosz invázió megindulásakor sokan meredtünk megdöbbenve a képernyőkre. Egyértelmű volt ugyanis, hogy a világ, amelyben éltünk, a múlté. Ön mit érzett 2022. február 24. reggelén?

– A különleges katonai művelet válasz volt arra, hogy a „kollektív Nyugat” nem volt hajlandó komolyan fontolóra venni Oroszország 2021 decemberében előterjesztett biztonsági javaslatait. Figyelmen kívül hagyta a NATO gátlástalan keleti terjeszkedése, Oroszország határaihoz való közeledése és az Ukrajna területének egyre inkább katonai felvonulási tereppé alakítása miatti orosz aggodalmakat. Megjegyezném, ez a különleges katonai művelet nem invázió, hanem kiállás Oroszország stratégiai biztonságáért, a jövő generációinak jövőjéért folyó harc a posztszovjet térségben.

– Mit gondol, milyen lesz az a bizonyos új világ, amelynek jelenleg legfeljebb a körvonalai látszanak?

– A világ változik. Az Egyesült Államok és szövetségesei egypólusú világot, egyfajta „szabályokon alapuló rendet” próbálnak rákényszeríteni a nemzetközi közösségre. Olyan neokolonialista rendszer létrehozására tett kísérletről beszélünk, amelyben minden döntést Washingtonban hoznak meg. Az ukrajnai válság azonban felgyorsította a többpólusú világrend kialakulását, amelyben a kulcsszerepet már a világban a többséget alkotók játsszák. Ehhez a többséghez nemcsak Oroszországot, hanem Kínát, Indiát, Délkelet-Ázsia államait (főleg az ASEAN-t), a muszlim világot, Afrikát és Latin-Amerikát soroljuk. Ezek az új erőközpontok már nem fogadják el a „kollektív Nyugat” neokolonialista diktátumát. Ez a többség kiáll az őszinte és kölcsönösen előnyös együttműködés, valamint egymás érdekeinek a biztonság területére is kiterjedő figyelembevétele mellett. Az úgynevezett kollektív Nyugat ragaszkodik a „világuralom” eszméjéhez, de a dominanciája hanyatlik, és arra ítéltetett, hogy eltűnjön a történelem süllyesztőjében.

– A 2022-es év sokakat sokkolt, azonban valahol a geopolitikai kulminációja volt az elmúlt három évtizednek. Miniszterhelyettesként 2014 után közelebbről is foglalkozott Ukrajnával. Hogy látja, elkerülhetetlen volt az összeütközés?

– Valóban, három évtized telt már el a Szovjetunió drámai összeomlása óta. A Nyugat akkor szóbeli ígéretet tett arra, hogy nem bővíti keletre a NATO-t. Az Egyesült Államok és az Európai Unió azonban ennek ellenére aktívan elkezdte Ukrajnában és a posztszovjet tér más államaiban a közvélemény megdolgozását, a társadalom tudatának átformálását. Első lépésben az ideológiai, majd a közvetlen katonai és politikai ellenőrzést is igyekeztek megszerezni a térség országai felett. Ezeknek az erőfeszítéseknek a végső célja Oroszország meggyengítése volt. Moszkva őszintén szerette volna normalizálni a helyzetet Ukrajnában. A 2015-ben Minszkben aláírt megállapodások közös erőfeszítések eredményeként születtek. Aztán nemrégiben előbb Angela Merkel, majd François Hollande is elismerte, hogy ez csupán ravasz taktikai lépés volt. Valójában időt akartak nyerni ahhoz, hogy felkészítsék Ukrajnát a háborúra. Ezek után hogyan lehet komolyan venni Kijev vagy éppen a nyugati partnerek tárgyalókészségét?

– Ön szerint mikor kezdődött valójában ez a háború, 2014-ben, 2004-ben vagy még korábban?

– Az ukrán nacionalizmus és szeparatizmus hosszú múltra tekint vissza. Vannak, akik ebben a több évszázados történetben mérföldkőnek tekintik, amikor Mazepa hetman 1708-ban elárulta Nagy Péter cárt. Mások úgy vélik, hogy ez a gonosz ruszofóbia az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása utáni időszakban jött létre Galícia területén, és fokozatosan terjedt ki egész Ukrajnára. Aztán a második világháború előestéjén nyíltan fasiszta alakulatokat hoztak létre olyan figurák, mint Roman Suhevics és Sztepan Bandera. A háború alatti bűnös akcióik rengeteg áldozatot követeltek a lengyel, a zsidó, az ukrán és más népek körében. Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy a banderisták utolsó csoportjait a szovjet hadsereg verte szét már jóval a győzelem után, a XX. század 50-es éveinek közepén. Végül 2014-ben megkezdődött a kijevi nemzeti-radikális rezsim háborúja saját népe ellen. Az agresszív ukrán nacionalizmus ideológiája éledt újjá, és táplálta a gyűlöletet az oroszok, magyarok, lengyelek és minden Ukrajnában élő nép képviselőivel szemben, és mindenek fölé helyezte az egyetemes ukránosítást.

– Az új világ most az ukrajnai harcmezőkön, jelenleg éppen a Donbaszban, valahol az artemivszki/bahmuti vérszivattyúban formálódik. Hallgatva azonban Vlagyimir Putyin elnök közelmúltban elmondott évértékelőjét, úgy tűnik, hogy az orosz felfogás szerint Ukrajna csupán egy epizód ebben a történetben, és Oroszország valójában a Nyugat ellen vív keresztes háborút. Melyek ennek a háborúnak a frontjai?

– Teljesen más a dolgok logikája. Ukrajnát a Nyugat harminc éve aktívan építi fel felvonulási terepként, geopolitikai ugródeszkaként az Oroszország elleni támadáshoz. A 2014-es kijevi államcsíny új, véres dimenziót adott ennek a folyamatnak, megteremtette az előfeltételeket a Krím félszigeten és Délkelet-Ukrajnában élő oroszok elleni közvetlen agresszióhoz. Ilyen körülmények között Oroszország kénytelen volt kiállni Ukrajnának a kijevi rezsim által diszkriminált lakossága védelmében, és megindítani a különleges katonai műveletet. Nem folytatunk keresztes hadjáratokat, hanem hazánk biztonságának biztosításáért, egy igazságos, a nemzetközi jog, elsősorban az Egyesült Nemzetek Alapokmánya egyetemesen elismert elvein alapuló világrendért harcolunk.

– A gazdasági háborúban Oroszország meglepte a Nyugatot, hiszen sokkal jobban jött ki az elmúlt évből, mint ahogy sokan gondolták. Az információs háborúban azonban egyértelmű a Nyugat fölénye. A külügyminisztérium egykori szóvivőjeként miben látja ennek az okát?

– A történelmi tapasztalat az, hogy amikor Oroszországot megtámadják, a társadalom összezár. Ez a titok nyitja. Ami pedig az információs háborút illeti, a nyugati médiának a cinizmusban és a tények elferdítésének képességében tényleg nincs párja. Saját tapasztalatból tudom, hogy a politikában nem lehet hazudni. Mentorunk és miniszterünk, Jevgenyij Primakov gyakran beszélt nekünk erről. Igaza van, hiszen ha ez kiderül, az súlyos következményekkel járhat.

– Gondolta volna, hogy a különleges katonai műveletnek még egy év múlva sem látszik a vége? Tudjuk, Oroszország általában hosszú játszmákban gondolkodik, de kinek kedvez most az idő? Ki bírhatja tovább?

– A kijevi rezsim felfegyverzésével és finanszírozásával a Nyugat Ukrajnán keresztül háborúzik Oroszországgal. Ugyanakkor egyre markánsabban halljuk, hogy a „győzelmet a csatatéren kell kivívni”. A Nyugat stratégiai érdekeiért most ukrán katonák és civilek halnak meg. Minél több nyugati fegyvert szállítanak Ukrajnának, minél fejlettebb rendszerek kerülnek a kijevi rezsim kezébe, Oroszország annál messzebbre fogja kiszorítani ezt a fenyegetést a határaitól.

– Lát-e esélyt ebben az évben a tűzszünetre? Milyen feltételek teljesülése mellett tartja ezt reálisnak?

– Mindig van esély a tűzszünetre. A baj az, hogy Ukrajna nem önálló, a döntéseket nem ő hozza meg. És úgy tűnik, ugyanez a helyzet Európával is. Washington rájuk települ, fölöttük határoz róluk. Ebből a következtetéseket vonja le ön.

– Oroszország most győzelmi kényszerben van, de mi jelentheti számára a győzelmet? Jelenleg mi a fontosabb, a területek vagy a befolyás megszerzése?

– Számunkra ez egy nagyszabású egzisztenciális párbaj, szülőföldünk és népünk megmaradásáért folytatott küzdelem. Oroszország a létéért küzd, és ebből ellenfeleinknek le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket.

– Egy tűzszünet sem hozná azonban el még a békét. Nem gondolja, hogy az Egyesült Államok végső célja éppen az, hogy hosszú időre lekösse Oroszország erőit, energiáit Ukrajnában, és ezzel végletesen meggyengítse, felossza, majd kirabolja Oroszországot?

– Az Oroszország meggyengítésével és felosztásával kapcsolatos remények irreálisak. Erős és büszke nemzet vagyunk, képesek leszünk kiállni magunkért. A megpróbáltatások napjaiban népünk összefog az agresszorral szemben. Ez történt ezúttal is. Az emberek tökéletesen megértik a különleges katonai művelet céljait, felfogják, hogy Oroszország léte, védelme a tét. Ezért Oroszország ennek megfelelően reagál a „kollektív Nyugat” próbálkozásaira. Sem a XIX., sem a XX. században nem sikerült senkinek megtörnie Oroszországot, és ez most sem fog sikerülni.

– Ha ez sikerülne, akkor jönne a tajvani kérdés kiélezésével Kína, majd India, Brazília megtörése, ezzel a globális Dél lázadásának a leverése. Eljuthatnak a fejlemények a harmadik világháborúig?

– Oroszország mindent megtesz, hogy elkerülje az ön által említett harmadik világháborút. Nagyon aggasztanak bennünket azok a találgatások, amelyek most ezzel kapcsolatosan Nyugaton terjednek.

– Hol tart az úgynevezett globális Dél formálódása? Mikorra stabilizálódhat az új, multicentrikus világrend, és hol lehet ebben Oroszország helye?

– Teljesen természetes, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági felállásban kénytelenek vagyunk keletre és délre fordulni. A frontális szankciós támadás és a „kollektív Nyugat” ördögi ellenségeskedése nem nagyon hagyott más választást. A globális Dél országainak szerepe a világpolitikában és a gazdaságban fokozatosan növekszik. Ezzel párhuzamosan erősödik a politikai befolyása is. A Nyugat immár nem a világ központja, elveszíti hegemón státusát. A világ többségi, nem nyugati részének államai immár közvetlenül, a Nyugat közvetítése nélkül építhetnek ki kölcsönösen előnyös kapcsolatokat. Az „egypólusú világ” helyreállítására tett kísérletek kudarcot vallanak. Oroszország a kialakuló többpólusú világrend egyik, Kínával, Indiával, a muszlim világ országaival, az ASEAN-nal, Afrikával és Latin-Amerikával egyenrangú központjaként tekint magára.

– Oroszország jövőbeli pozícióit jelentősen befolyásolja a viszonya Kínához. Kína Oroszország stratégiai partnere, de nem tart ugyanakkor hosszú távon Peking szoros ölelésétől?

– Kína továbbra is Oroszország stratégiai partnere. Minden lehetséges módon fejlesztjük vele a kapcsolatokat. Hszi Csin-ping újraválasztása a Kínai Népköztársaság elnökévé biztosítja a kétoldalú együttműködés elmélyítését a nemzetközi kapcsolatok kulcsfontosságú kérdéseiben. Együtt fogunk dolgozni az eurázsiai térségben az integráció kiterjesztése érdekében. Erősítjük az együttműködést a Nagy Eurázsiai Partnerség keretében. Ez a projekt magában foglalja az olyan struktúrák, mint a Sanghaji Együttműködés Szervezete, az ASEAN vagy az Eurázsiai Gazdasági Unió integrációs folyamatainak szinkronizálását.

– Miként alakulhatnak a közeljövőben a Moszkva–Peking–Washington háromszögön belül a viszonyok?

– Bocsásson meg, de ez a téma külön monográfiát érdemel. A legfontosabb, hogy a jelenlegi helyzetben pragmatikusan lépjünk fel, most az akut problémákat, a mai és a holnapi nap kihívásait kell megoldanunk.

– Egyetértek, az új világrend egyik regionális központja valóban Moszkva lehet egy Észak-Eurázsiát felölelő integrációval. A jelenlegi helyzet azonban gyengíti az orosz befolyást a posztszovjet térségben. Sokáig a régióval foglalkozó diplomataként hogy látja, helyreállítható a térségben az Oroszországgal szemben megingott bizalom?

– Washington és a Nyugat politikája az elmúlt harminc évben Oroszország gyengítésére irányult. Meggyőződésem, hogy az Oroszországgal fenntartott kapcsolataiban, de általában véve is ez a Nyugat legsúlyosabb geopolitikai hibája. Egyébként a nyugati politikusok és elemzők is egyre gyakrabban jutnak erre a következtetésre. Oroszország továbbra is aktívan dolgozik az Eurázsiai Gazdasági Unió bővítésén és az integráció elmélyítésén. Már csak azért is, mert 2023-ban Oroszország e szervezet soros elnöke.

– Ráadásul Oroszországnak már az úgynevezett közel-külföldön is meg kell harcolnia a befolyásért a Nyugat mellett Törökországgal vagy éppen Kínával is. Milyennek látja a posztszovjet korszak lezárultával a térség jövőjét?

– A dinamikus változások időszakában a nagyhatalmak mindig szembesülnek azzal a kihívással, hogy kiegyensúlyozottan fejlesszék kapcsolataikat szomszédaikkal. Természetesen elkerülhetetlen közöttük a verseny, beleértve az ideológiai és a gazdasági érdekek érvényesítését is.

– Olyan időben, a 2000-es évek elején volt Londonban nagykövet, amikor még egész másképpen nézett ki Oroszország és Európa viszonyának jövője. Lát-e esélyt a kapcsolatok újraindítására?

– Valóban, egy darabig az orosz–brit kapcsolatok nyugodt és kölcsönösen előnyös légkörben fejlődtek. Később nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy-Britannia számára a kapcsolatok ilyen alakulása csak arra szolgált, hogy ennek leple alatt elültesse az orosz társadalomban saját kül- és belpolitikai elképzeléseit. Ami a jövőt illeti, ebbe nem mennék bele, hiszen ne feledjük, „soha ne mondd, hogy soha”.

– Furcsa helyzetbe hozta Magyarországot a Nyugat és Oroszország között a végletekig kiéleződött szembenállás. Budapest nem fordult szembe Moszkvával, és a mielőbbi tűzszünet mellett áll ki, ugyanakkor mégiscsak a nyugati világ része. Van-e esély ilyen körülmények között a pragmatikus együttműködésre?

– Azt hiszem, hogy ezt a kérdést inkább a magyar politikai elithez kell intéznie. Bár meg kell jegyeznem, az már most látszik, hogy Budapest a komoly külső nyomás mellett is próbálja megvédeni a méltóságát.