Horthy zsidómentő is volt

– Hány zsidó élt Magyarországon 1944. március 19-én, a megszálló német hadsereg bevonulásának pillanatában?

– Magyarországon az 1941-es népszámlálás szerint 725 ezer izraelita hitű ember volt, ehhez jöttek még az 1941-es harmadik zsidótörvény szerint zsidónak tekintett keresztények, akikkel a zsidók száma 785 555 főre nőtt. Az ortodoxia volt a legnépesebb irányzat Magyarországon 535 hitközséggel, neológ közösségekből csak 167 volt. Az ortodoxia dominanciája így egyértelmű lenne, azonban a területi megosztás közel sem volt egyenlő: Erdély és Északkelet-Magyarország lényegében teljesen ortodox volt, míg a trianoni Magyarországon és Délvidéken a neológia volt erős, igaz, sehol sem egyeduralkodó.

– Beszélhetünk egyáltalán a korban egységes zsidó közösségről?

– Ahogy ma, úgy a két világháború között is élénk nyilvános polémiák zajlottak a zsidóságon belül. Személyek, közösségek vitáztak egymással, néha szenvedélyesen. Ugyanakkor a zsidótörvények hatására mégis kezdett kialakulni valamiféle egység. A német megszállást követően a vallásos és a cionista vezetőket egyaránt beterelték az úgynevezett Zsidó Tanácsba. Ezt a németek hozták létre, nemcsak Magyarországon, hanem Hollandiától Lengyelországon át a Baltikumig szinte minden megszállt országban. Máshol hatékonyan illesztették be ezt az intézményt a pusztítás gépezetébe, gyakran nekik kellett összeállítani a később deportálandók listáját. Magyarországon viszont, mivel a német megszállás alig több mint egy évig tartott, a legtöbb zsidó tanács valójában csak néhány hétig, hónapig működött.

– Mi volt a tevékenységük mérlege?

– Sok kritika érte a működésüket, Magyarországon is támadták őket, főleg a szovjetek bejövetele után a kommunisták, akik több volt tanácstagot népbíróság elé is állítottak. Berend Béla volt szigetvári neológ főrabbit, a fővárosi Zsidó Tanács tagját a szovjet megszállással létrejött Politikai Rendészeti Osztályon megkínozták, majd első fokon tíz év fegyházra ítélték kollaborációs vádakkal. Másodfokon aztán felmentették. Sok méltatlan és pontatlan vádat fogalmaztak meg vele szemben. Végül a Népbíróságok Országos Tanácsa kimondta, hogy az üldözöttek mentésének szándékával tartott kapcsolatot a nyilas kormánnyal. A magyarországi Zsidó Tanács ellen felhozott vádak többsége igazságtalan volt, egész más volt a helyzet, mint Lengyelországban vagy a Baltikumban, ahol például a gettókban felállított zsidó rendőrség sokszor kegyetlenül bánt a többi zsidóval. Magyarországon szinte alig tudunk arról, hogy a gettórendőrök bántalmazták volna a sorstársaikat, vagy részt vettek volna a deportálásokban.

– Könyvében kritikát fogalmaz meg a szaktekintélynek tartott erdélyi származású történész, Randolph L. Braham munkásságával kapcsolatban. Miben téved?

– Braham természetesen nagy szaktekintély, ő fektette le a magyarországi holokausztkutatás alapjait. De a korabeli zsidó vezetőkkel kapcsolatban sokszor elfogult volt. Nem mindig az igazság keresése, hanem a saját előítéletei vezették. Az említett Berend Béla később be is perelte New Yorkban bizonyos állításai miatt, bár a pert elvesztette. A kolozsvári Zsidó Tanács tagját, Weinberger Mózes neológ rabbit is többször hazugnak nevezte, tagadva, hogy valóban azért menekült volna el Kolozsvárról, hogy segítséget szerezzen sorstársainak. A Weinberger-hagyatékból egyértelműen kiderül, hogy ez valóban így volt, tehát Braham méltatlanul támadta.

– Mekkora veszteséget szenvedett el a magyarországi zsidóság a vészkorszakban?

– Stark Tamás történész kutatásai szerint a magyar zsidóság összvesztesége 560 ezer fő.

– Visszatérő vád Horthy Miklós kormányzó ellen, hogy azzal, hogy a megszállás után nem mondott le, hanem a helyén maradt, maga is részese lett a zsidók elhurcolásának. Helytálló ez az állítás?

– Nem hiszem, hogy másként alakultak volna a dolgok, ha lemond. Október 15-e, a nyilas hatalomátvétel után bár kényszerből, de lemondott, ám ez nem változtatott a közigazgatás működésén. A bürokrácia mindig a fennálló hatalmat szolgálja ki, nem kevesen voltak olyanok, akik a német megszállás előtt, alatt, majd a kommunizmus első éveiben is a helyükön maradtak. Gyilkos irodák – a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt című első könyvemben megírtam, hogy egyfelől a bürokrácia nélkül nem lehetett volna úgy megszervezni a deportálásokat, ahogyan megszervezték, tehát nyilván a helyi közigazgatás kollaboráló tagjai felelősek. Másfelől nem szabad ezt feltétlenül összekötni a Horthy-rendszer antiszemita klímájával, hiszen Hollandiában a helyi közigazgatás minden parancsot teljesített, olyan katonás fegyelemmel működött együtt a németekkel, hogy a helyi közösség 75 százaléka elpusztult, ez Nyugaton kirívó arány. Pedig Hollandia a német megszállás előtt toleráns demokrácia volt.

– Miként ítéli meg Horthy szerepét a holokausztban?

– A zsidótörvények elfogadásában nyilván van felelőssége, de azt nem tudjuk, hogy mikor jutott el hozzá információ a deportált zsidók sorsáról, nem kizárt, hogy csak nem sokkal az úgynevezett Koszorús-akció előtt tudatosult benne, hogy mi történik.

– Ezzel az akcióval akadályozta meg az állítólagos csendőrpuccsot?

– Vannak, akik ezt állítják. Tény, hogy Horthy 1944. július 6-án Koszorús Ferenc alezredes vezetésével Budapestre rendelte az esztergomi páncéloshadosztályt, és leállította a deportálásokat. De ezzel a budapesti zsidók megmentése volt a kormányzó valódi célja. Ezt Vörös János vezérezredes vezérkari főnök naplójából tudjuk, amit egyébként egy kommunista történész, Ránki György is idézett az 1970-es években, valószínűleg teljesen félreértve a dokumentumot, hiszen az egyértelműen megcáfolja a holokausztban örömmel közreműködő, lelkes népirtó Horthyról a kommunisták által megrajzolt hamis képet. A csendőrpuccs valójában kitaláció volt, elhíresztelése a valódi szándék, vagyis a zsidók megmentésének elfedését szolgálta, ezt Ferenczy László csendőr alezredes is elmondta a népbírósági perében tett vallomásában. Horthy tehát itt egyértelműen emberéleteket akart menteni.