Putyin, Trump, a bankcsődök és a hágai bírák

A hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) március 17-én jelentette be, hogy háborús bűncselekményekért viselt feltételezett felelőssége miatt elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin ellen. A bíróság közleménye szerint megalapozott a gyanú, hogy az orosz elnök személyesen felelős ukrán gyermekek jogellenes deportálásáért és Oroszországba szállításáért. Az ICC körözést adott ki Marija Lvova-Belova, az orosz elnöki hivatal „gyermekjogi biztosa” ellen is, akit azzal gyanúsít, hogy szerepet töltött be a gyerekek kényszerdeportálásában.

Ezt a vádat az elmúlt egy évben már többször hallhattuk az ukrán és a nyugati propaganda feldolgozásában. Állításuk szerint az orosz hatóságok gyerekeket ragadnak el a megtámadott országból, akiket aztán orosz családokhoz helyeznek el, és megpróbálják őket „átnevelni”. Kijev szerint a háború kitörése óta több mint 16 ezer gyermeket szállítottak illegálisan Oroszországba vagy az oroszok által megszállt területekre. Az ICC főügyésze, Karim Khan lényegében átveszi az ukrán narratívát, ám elég homályosan fogalmazva azzal indokolta az elfogatóparancs kiadását, hogy hivataluk több száz gyerekről tud, akiket árvaházakból és gyerekotthonokból raboltak el. Emellett állítólag vannak olyanok, akik pár hetesnek ígért táborba érkeztek Oroszországba, de nem térhettek haza, és olyanok is, akik a háború alatt váltak árvává. A hivatalos orosz álláspont ezzel kapcsolatban az, hogy több ezer ukrán gyermeket hoztak Oroszországba egy humanitárius kampány keretében, amelynek célja az árvák és elhagyott gyermekek védelme a konfliktusövezetben.

Maga a vád tehát egyáltalán nem megalapozott. Eleve nem célirányosan ukrán gyerekekről van szó, mint ahogy sokszor elhangzik, hiszen a többségük a részben vagy egészében orosz ellenőrzés alatt álló, jelentős részben orosz etnikumú vagy orosz ajkú keleti területekről került át Oroszországba. Az is világosan látszik, hogy nagy részük a háborúban elkallódott vagy eleve árva gyerek. Abban is biztosak lehetünk, hogy a jelenlegi helyzetben voltak közöttük olyanok, akik a háborús propagandától átitatva nem hordozzák szívükben Vlagyimir Putyin rendszerét. Ettől azonban még szánalmas egy alapvetően segítő akciót felhasználni politikai célokra. Nem véletlen, hogy még a nyugati fősodrú média is megjegyzi, a vád bizonyítását még nem ismerjük.

Feltűnő módon nem klasszikus háborús bűnöket hoztak fel az elfogatóparancs megalapozására, hanem ezt az abszurd történetet. Egyrészt feltehetően azért, mert a Bucsában állítólag oroszok által civilek ellen elkövetett bűnök és a hasonló, a médiában megfuttatott esetek kapcsán Putyin személyes érintettsége egyáltalán nem bizonyítható. Másrészt minden bizonnyal olyan vádpontot kerestek, ami a nyugati politikusokra azonnal nem húzható rá. Ha például a háború kirobbantása, az Ukrajna elleni agresszió volna a vád, akkor a nemzetközi közvéleménynek hamar eszébe jutna pár amerikai elnök neve is…

A Nemzetközi Büntetőbíróság hasonlót eddig csak bukott afrikai diktátorokkal vagy másodvonalbeli politikusokkal szemben lépett meg. Az első elítélt Thomas Lubanga Dyilo kongói hadúr volt, ám a Szudánt 30 éven át irányító, majd bujkáló Omar al-Basír csak 12 évvel a parancs kiadása után, az ICC elődje által beidézett szerb elnök, Slobodan Milošević pedig bukását követően került a bírák elé. A szervezet húszéves történetében most először adott ki elfogatóparancsot aktív európai államfő ellen. Ráadásul Vla­gyimir Putyin egy nagyhatalom vezetője. Tegyük hozzá, hogy amíg Putyint jogerősen bármely bíróság nem találja bűnösnek, addig Oroszország elnöke ártatlan. Sőt, az orosz elnök ellen még csak eljárást sem lehetne indítani, hiszen minden állam vezetője és más közjogi méltósága diplomáciai mentességet élvez. Ráadásul ebben a nemzetközi rendszerben nem bíróságok, hanem az erő dönt. Nincs nemzetek felett álló bíróság, hiszen a nagyhatalmak, így az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy éppen Izrael nem is ismerik el a fennhatóságát. Arról nem is beszélve, hogy teljesen abszurd, amikor olyan országok vezetői nevezik Oroszország elnökét háborús bűnösnek és fenyegetik ICC-vel, akik világszerte több tucat szuverén ország porrá bombázásáért, emberek millióinak haláláért felelősek.

Attól tehát Vlagyimir Putyinnak nem kell tartania, hogy bilincsbe verve kerül valaha is a vádlottak padjára, az elfogatóparancs inkább csak szimbolikusnak tekinthető kiadása azonban következményekkel jár. Az 1998-as római statútum alapján 2002-ben létre jött ICC határozatai ugyanis kötelező érvényűek a dokumentumot ratifikáló 123 ország számára. Igaza van tehát annak az orosz ügyvédnek, aki Telegram-csatornáján arra hívta fel a figyelmet, hogy a Vlagyimir Putyin letartóztatását engedélyező határozatot nem szabad alábecsülni. Bár egyértelmű, hogy Putyin ellen ennek Oroszországban nem lehet érvényt szerezni, nem ez a lényeg. A letartóztatási parancs ugyanis a római alapokmányt aláíró államok mindegyikére nézve kötelező erejű, a keresett személyt le kell tartóztatniuk és Hágába szállítani. Ellenkező esetben minden olyan állami tisztviselő és személy, aki megtagadja a körözött személy átadását, vagy akár csak elnézi ezt, felelősségre vonható.

Az angolszászok logikája szerint így egyetlen uniós állami tisztviselő sem léphet kapcsolatba Putyinnal anélkül, hogy ne kockáztatná a büntetőjogi szankcionálását. Az elfogatóparancs tehát zsarolási potenciált jelentő jogi alap a római sta­tútumban részt vevő országokkal szemben. Nem több és nem kevesebb, mint eszköz az EU tisztviselői és állampolgárai feletti ellenőrzés gyakorlására az Oroszországgal való kapcsolatok ügyeiben. Olyan intézkedés, amely a nemzetközi színtéren az Európai Unió ellen is irányul. Mint ahogy maga az Ukrajnában dúló háború nyomán kialakult helyzettel is beteljesült az Egyesült Államok stratégiai célja, az együttműködés megszakításával Oroszország és Nyugat-Európa – mindenekelőtt Németország – egyidejű gyengítése. Ezt teljesíti ki a mostani elfogatóparancs, amellyel az angolszászok vasfüggönyt húztak le az Európai Unió és Oroszország közé.

Hogy mivel magyarázható az időzítés? Azzal, hogy az egyre növekvő belső bajok a következő hónapokban totális háborúba kényszeríthetik Európát, a csapdából pedig senki ne menekülhessen. Az elfogatóparancs kiadásának valódi okai tehát e narratíva szerint az amerikai pénzügyi rendszerben és az amerikai dollár helyzetében keresendők. A Silicon Valley Bank fizetésképtelensége miatt a befektetők összesen több mint 150 milliárd dollárt vontak ki az amerikai bankokban elhelyezett betétekből, a likviditás ilyen mértékű csökkenése már nem korrigálható pusztán a kamatláb emelésével. Ismerve a pénzügyi elit gondolkodását, aligha fognak vacillálni, ha a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlásának elismerése és Európa háborúba hajszolása között kell választaniuk. Egy totális háborúval ugyanis újraindíthatnák saját pénzügyi rendszerüket, és még profitot is termelnének. Nem mellesleg meggyengülne Oroszország, és végleg kezes báránnyá válna Európa.

De eszköz mindez a jelenlegi világrend lebontásában érdekeltekkel szemben is. Ha ugyanis Vlagyimir Putyin tervei ellenére nem megy el BRICS-államok dél-afrikai csúcsára, akkor gyávának fogják nevezni, ha pedig elmegy, akkor Dél-Afrikát fogják nyomás alá helyezni abban a reményben, hogy talán sikerül éket verni a Nyugat nagy bánatára napról napra erősebb BRICS-országok közé. De ugyanez vonatkozik a G20-ak indiai csúcstalálkozójára is.

A világot jelenleg még uraló, ám érezhetően gyengülő, ezért egyre agresszívabb és kockázatosabb lépésekre kényszerülő elit szemében azonban nemcsak Vlagyimir Putyin, hanem Donald Trump is szálka. Más- és másképp alakítanák az új világot, de mindketten meggyengítenék a jelenlegi berendezkedés kedvezményezettjeinek befolyását. De a volt elnök azért is veszélyt jelent, mert lezárná az ukrajnai háborút, amivel megint csak az említett elit járna rosszul. Ezért kell diszkreditálni Putyint, és ezért kellett nemcsak megbuktatni Trumpot, de minden erővel megakadályozni a visszatérését is. Az orosz államfő lejáratására adja magát a háború, míg Trumpnál a feladott labdák. Így már eddig is olyanokat engedtek meg maguknak vele szemben, mint amerikai elnökkel még sosem. A sor folytatódik most az úgynevezett hallgatási pénz ügyének előrángatásával is. A vád ellene az, hogy még a 2016-os választások előtt 130 ezer dollárt (47 millió forintot) fogadott el egy pornószínész Trump korábbi ügyvédjétől, cserébe azért, hogy hallgasson egy 2006-os találkozásról. Egy 2018-ban adott interjúban a felnőttfilmes azt mondta, hogy azért fogadta el a pénzt, mert aggódott a családja biztonságáért. Hát persze!

Az amerikai bankrendszer megmentéséhez, a világrend átalakításának megtorpedózásához egyetlen elfogatóparancs vagy egy légyottra alapozó pitiáner bírósági eljárás aligha elég, de az irányt mintha megértették volna a bábokat ma még mozgatók. Egy biztos, a közeljövőben sok megdöbbentő fordulatra, váratlan és első pillantásra érthetetlen provokációra és mindennek a fedezésére folyamatos félretájékoztatásra számítunk.