Tiszta hangok

– Több mint három évtizede, 1989-ben rendezték meg az első Budapesti Nemzetközi Kórusverseny és Fesztivált, amely azóta kétévente a magyar fővárosba várja a nemzetközi és a hazai kórusélet résztvevőit. Miért hívták életre annak idején a rendezvényt?

– A nyolcvanas években számos versenyen vettem részt a saját kórusommal, a Budapesti Akadémiai Kórustársasággal, méghozzá igen jó eredményekkel. Ám ennek ellenére sokszor tértünk haza rossz érzéssel a versenyekről. Egy ilyen megmérettetésen általában húsz-harminc kórus vett részt a legkülönbözőbb kategóriákban, a program végén a szervezők kiosztották a három első helyezés díjait, a legtöbb induló pedig visszajelzés nélkül, lógó orral ment haza, és többször előfordult az is, hogy kiválóan teljesítő kórusok nem értek el helyezést. Így jött az ötlet, hogy olyan kórusversenyt kellene szervezni, ahol a résztvevők sosem távoznak rossz érzéssel, feszültséggel, ahol mindenki kap valami visszajelzést a teljesítményéről. Az általunk életre hívott versenyen arany-, ezüst- és bronzdiplomákat osztunk, így akár öt énekkar is részesülhet arany minősítésben. Nyilván a legtöbb pontot elérő kar lesz a győztes, de a többiek is büszkék lehetnek az eredményükre és tudhatják, hogy a teljesítményük a legjobbhoz képest hol helyezkedik el. A zsűrizésben ugyanis sokszor tényleg csak apró nüanszokon múlik a végeredmény.

– Vagyis igyekeztek demokratikusabbá tenni a verseny működését?

– Ez volt az egyik lényeges kiindulópontunk, valamint az, hogy a kórusvilág elitje mellett a középmezőnyben teljesítő, tisztességesen felkészült, lelkes és motivált csapatoknak is legyen esélyük a megmérettetésre, ezért megnyitottunk számukra a B kategóriát. Úgy éreztük, fontos, hogy egy amatőr, nem képzett énekesekkel működő kisvárosi énekkar is sikeres lehessen, ha a saját közegével és nem az elit kórusokkal mérik össze. Így ők is eredményekkel térhetnek haza, motiválva fenntartójukat, de legfőképp önmagukat. Egy másik újítást is bevezettünk: a kórusok lehetőséget kapnak arra, hogy a pontozás előtt találkozzanak a zsűrivel, akik meghallgatják a műsort, majd javaslatokat, tanácsokat adnak nekik, miben fejlődjenek. Akik élnek ezzel a lehetőséggel, rendre jobban zárnak a versenyen, tudással, motivációval is gazdagodnak. Igyekeztünk demokratizálni a kórusvilágot, ami sokáig heves viták tárgyát képezte: Canossa-járás volt, mire széles körben elfogadták az addigiaktól igencsak eltérő szemléletű rendezvényünket.

– Miért?

– Mert a nagy, tradicionális rendezők, a szakma elitje úgy vélte, kommersszé válik a rendezvény, ha túlságosan szélesre tárjuk a kapukat. Ez a vita egyébként nem új keletű, időről időre felbukkan a kultúra legkülönbözőbb területein olyformán, hogy ha túl sokan férnek hozzá a kultúrához, és legfőképp, ha mindenki élvezi, akkor az egészen biztosan kommersz.

– Pedig ez is lehet egy működő irány: könnyebb, emészthetőbb formában hozzáférhetővé tenni a kulturális értékeket, hogy később legyen érdeklődés a nehezebb, fajsúlyosabb témákra.

– A Budafoki Dohnányi Zenekarnak és nekem mint a BDZ karmesterének az élete hosszú idő óta a körül forog, hogyan tudjuk az embereket megnyerni a komolyzene ügyének. E szempontból az amatőr énekkari mozgalom rendkívül fontos, ugyanis a mindenkori komolyzene közönségének utánpótlását jelenti. Hiszen később ők lesznek azok, akik a gyerekeiket zenei általánosba íratják majd, és ösztönzik, hogy tanuljanak meg valamilyen hangszeren játszani; belőlük lesznek a zeneértő és zenehallgató közönség.

– Sokszor nyilatkozza, hogy a zene az egészséges mentális lét kulcsa. Mi mindent mozgathat meg az emberben, ha cselekvő részese a zenének, akár oly módon, hogy kórusban énekel?

– Kodály Zoltán nevét mindenképpen meg kell említenünk, szerinte az éneklés a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módja annak, hogy az ember a zenével találkozzon. Ebből indult ki a kodályi pedagógia, ebben a szemléletben nőttem fel én is: a hatvanas években zenei általános iskolába jártam, és pontosan tudom, hogy egykori iskolatársaimnak milyen különleges a kötődésük a zenéhez, még azoknak is, akik nem a zenét választották hivatásul. Már a nyolcvanas évek legelején, mikor a pályát kezdtem, a társadalom minden szintjén érezhető volt az elmagányosodás, az elidegenedés, és ez mára még erőteljesebbé vált. Hosszú évek tapasztalatával mondom: a kórusba járó embereket jóval nagyobb arányban kerüli el a depresszió, társas kapcsolataik sokkalta erősebbek, hiszen tartoznak valahova. Az amatőr énekkari mozgalom pedig a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy amire nem képes valaki egymagában, arra képes együtt a közösséggel.

– Több mint három évtizedes múltra tekint vissza a budapesti kórusverseny. Merre mozdult el a kórusmozgalom ügye, népszerűbb vagy kevésbé az, mint a kezdetekkor?

– A kilencvenes években volt egy nagy felfutás: a budapesti versenyünk mintájára létrejött rendezvények sokaságán működtem közre művészeti vezetőként, szervezőként Kínától a Skandináv-félsziget országain át az Egyesült Államokig a világ legkülönbözőbb pontjain. Volt, hogy az egyik amerikai versenyen kétszáz kórus mintegy húszezer énekese vett részt. Negyvenkét éve vezetem a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot; akkor még huszonöt volt az átlagéletkor, ma hatvan, és az idősek mellé nem igazán állnak be énekelni a fiatalok. Éppen ezért is kulcsfontosságú az iskolai kórusok munkája az általános iskolától a gimnáziumon át az egyetemi kórusokig, hiszen ők a megújulás letéteményesei. A generációváltás más területen is érezhető, hiszen a fiatal karnagyok ma már egészen más repertoárhoz nyúlnak, más zeneszerzőket favorizálnak, mint a mi generációnk a nyolcvanas években, ami persze egyáltalán nem baj. Az viszont igen, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőtt a kórusmozgalomra még oly jellemző számosság és dimenzió ma már nincs meg, ráadásul a Covid is sokat ártott ennek a világnak. A járvány alatt az emberek nem mertek összejönni, együtt énekelni, a kórusok létszáma megcsappant, soknak ellehetetlenült a működése. Ezért is tartjuk különösen fontosnak az idei versenyt, amire egyfajta feltámadásként tekintünk, már csak azért is, mert a kórusvilágot örökké buzdítani kell, hogy higgyen önmagában.

– Mert kevéssé van társadalmi megbecsültségük?

– Főleg az amatőr mozgalom szenved ettől. Sajnos azt látom, hogy a fiatalok mentálisan, érzelmileg rendkívül elhanyagolt állapotban vannak. Az iskola az információátadásra koncentrál, és minden olyan tantárgy, ami az érzelmeket, élményeket közvetíti, kiszorult az oktatásból. Ezeket az élményeket a fiatalok pedig máshol keresik, főleg a virtuális világban, a közösségi oldalakon. Az online térbe szorult a kommunikáció, egyre kevesebb a személyes kapcsolat, így a fiatalok nagy része számára az olyan közösségi aktivitás, mint a kórustagság nem éppen trendi, ahogy ők fogalmaznak: gáz. A kórusba járó, zenét tanuló gyerekeknek szinte mentegetőzniük kell a többség előtt. E negatív tendenciákra pedig nincs erős válaszunk, ami nagyon nagy baj, hiszen rengeteget gyereket veszítünk a tizenéves korosztályból, és ők felnőttként nagyon fognak hiányozni a hangversenytermekből. Úgy látom, hogy az a kulturális, szociális érték, amit az együtt éneklés jelent, mára egyre inkább háttérbe szorul.

– A fővárosban és a kisebb településeken is érvényesül ez a tendencia?

– A vidék e szempontból jobb helyzetben van, lokálpatriotizmusuk erős, így attól nem félek, hogy a kistelepüléseken nem működnek majd kórusok, hiszen azok a helyi közösség fontos értékeként manifesztálódnak. Töretlenül hiszek abban, hogy áldoznunk kell a kóruséneklésre. Ezért is rendezzük meg 2006 óta minden évben az Énekel az ország produkciót közösen a Budafoki Dohnányi Zenekarral; a Covid-éra előtt négyszázötven ember énekelt együtt a Müpában, a járvány időszakban ez is megroppant, idén azonban újra sokan csatlakoznak: közel nyolcszázan jelentkeztek már, ami igazán reményteli. A Budapesti Kórusverseny és Fesztivál négynapos rendezvénye már csak a helyszín miatt is különlegesnek ígérkezik, hiszen a Magyar Zene Házában talált otthonra. Záróakkordként a szokásos koncertre is sor kerül a Müpában: a Carmina Buranát adjuk majd elő, amelyre minden a kórusversenyen induló résztvevő beállhat. Egészen biztosan szinte mindenki ismeri Orff darabját, hiszen a kórusok világában kultikus műnek számít. Ez tényleg örömzene lesz: hiszen nemcsak a verseny a fontos, hanem az együtt éneklés felszabadító élménye is.