Európa zárójelben

Különös dolog a történelem. Az emberek többsége nem is sejti, miféle erők befolyásolják saját és a hazája sorsát, milyen kényszerpályák jelölik ki az utat, amit egy ember, egy ország vagy akár egy kontinens kénytelen bejárni. Kevesen vannak, akik saját korukban képesek felmérni, miként teljesednek ki azok a folyamatok, amelyek elindulásának tanúja lehetett. Molnár Tamás katolikus filozófus, politikai gondolkodó és ellenforradalmár e kevesekhez tartozik. Ezt bizonyítja az Európa zárójelben címmel az Új idők sorozatban megjelent tanulmánykötete.

Új remények, régi félelmek

Molnár Tamás úgy látja, Európa sorsát Jaltában pecsételték meg a világháborút megnyerő nagyhatalmak: az Amerikai Egyesült Államok és Sztálin Szovjetuniója. Jaltában felosztották maguk között Európát, és útjára indítottak két gigantikus hazugságot. Az egyiket az amerikaiak, amely szerint a nyugati országok a győztesek közé tartoznak, és immár övék az amerikai típusú liberalizmus és demokrácia által kínált totális szabadság és jólét. A másik hazugságot magunk is megszenvedtük: eszerint a Szovjetunió elhozta a közép- és kelet-európai országoknak a kizsákmányolástól mentes szabadságot, a proletárdiktatúrát. A politikai gondolkodó szerint e két hazugság, e két ideológia nevében formálta az életet a két nagyhatalom Európa országaiban az 1945 utáni évtizedekben.

Magyarországról nézve persze a nagybetűs Nyugat maga volt a Kánaán. Az 1947-ben meghirdetett Marshall-terv révén az országok viszonylag hamar talpra álltak, míg mi roskadoztunk a Szovjetuniónak a hetvenes évek közepéig fizetendő jóvátétel terhe alatt. Eszünkbe sem jutott, hogy a nyugati országokat is megsarcolták azzal, hogy az USA átvette megőrzésre az államok maradék aranykészletét, és hitelként felszámított minden fillért, amit az egyes országok „felszabadítására” költött.

Mi innen, távolról csak a jólétet észleltük, és a szovjet zónában ismeretlen szellemi pezsgést. Nekünk a barbár és mohó orosz birodalom és a helytartói által működtetett diktatúrával és a marxizmus hegemóniájával kellett megküzdenünk. Ám Molnár Tamás az akkori folyamatokat is másként értékeli, mint a magyar közvélemény.

Úgy látja, hogy a megszállást elfogadták a nyugati népek, védelmet vártak – kezdetben – a Szovjetunió további terjeszkedése ellen. Később, az ötvenes-hatvanas években azt remélték tőle, hogy az amerikai, majd a NATO-támaszpontok féken tartják a németeket, akiktől az európai népek még az oroszoknál is jobban rettegtek. Az ínséges negyvenes évek után pedig örömmel vetették alá magukat az amerikai üzleti érdekeknek, felkínálva piacaikat „felszabadítóknak”. A fogyasztási láznak azonban ára volt: a piacnyitással párhuzamosan el kellett fogadniuk az ideológiai gyarmatosítást is, amely a hatvanas évek diáklázadásai után kapcsolt turbófokozatra. Győzött Európa felett a pusztító liberalizmus, amely megszabadította e népeket saját történelmüktől és kultúrájuktól, fokozatosan leértékelve a nemzet fogalmát, a kereszténységet, és szétzilálta a családokat. Örömmel fogadták azokat a törekvéseket is, amelyek az államok és az országok közötti határok leépítését szolgálták. Ezt a helyzetet az északi, prosperáló gazdaságok is ki tudták használni, így a déli államokban az amerikai tőke mellett megjelenhettek a német, francia és brit nagyvállalatok is.

Az amerikai haszonelvű, egydimenziós világszemlélet a nyolcvanas évek végére Molnár Tamás szerint lassan kiszorította Nyugat-Európából a sokszínű nemzeti kultúrákat, kizárólag marketingszempontokat követő masszává gyúrva ezen népeket. Ebben a kulturális kohóban, mint írja, néhány évtized alatt egyformán felszámolódott az elit- és a népi kultúra, átadva helyét a fogyasztást serkentő, tökélyre fejlesztett amerikai reklám- és médiaiparnak.

A közép- és kelet-európai népek más utat jártak be – áll a tanulmányban. A szovjet birodalom szorításában csak úgy tudták megőrizni reményeiket és önbecsülésüket, hogy visszafordultak a gyökereikhez. A múlt dicsőségébe és küzdelmeibe kapaszkodva képesek voltak életben tartani nemzeti érzéseiket, a keresztény értékeket, a család eszméjét, sőt az európai kultúrát is.

A Jaltában szétszakított Európa két fele közötti kulturális szakadék végletesen elmélyült, mire Gorbacsov a nyolcvanas évek közepén meghirdette a peresztrojka és a glasznoszty jelszavát. Ezzel új reményeket keltett a Lajtától keletre, és felélesztette a régi félelmeket a kontinens nyugati felén, a rettegést a német birodalmi törekvésektől.

A történelem vége?

Gorbacsov belátta, mint írja Molnár Tamás, hogy a Szovjetunió már nem tudja féken tartani a megszállt államok népeit. Vagy felkészül az egymást követő lázadások elfojtására, vagy alapjaiban megváltoztatja a politikáját egy új eszme, az eurázsiai együttműködés nevében. Ehhez a tervhez azonban Gorbacsovnak meg kellett nyernie az NSZK vezetőit is. Visszautasíthatatlan ajánlatot tett: meglebegtette a két Németország egyesítésének lehetőségét. Az egyesített Németország hatalmas gazdasága, fejlett technológiája az orosz nyersanyagkincscsel párosítva rémülettel töltötte el a többi nyugat-európai országot. Ám az USA áldását adta a tervre. Bízott a kontinensen állomásozó haderő erejében, és békés eszközökkel meghódítható új piacokat remélt a szovjet elnyomás alól felszabaduló közép- és kelet-európai országoktól. Annál is inkább, mert a nyolcvanas évek közepétől kezdve már épült az az NGO-hálózat ezekben az országokban, amely biztosította az amerikai gazdasági és ideológiai birodalmi behatolást.

Ám az orosz csapatok kivonulása a szatellitállamokból nem várt eredményt hozott. Jelentősen megnőtt a birodalmi elnyomás alól felszabadult országok mozgástere. Előretörtek a nemzeti eszmék, számos államban a nemzeti radikalizmus is, amely gyakran a szomszédok elleni gyűlöletbe fordult. Ezzel párhuzamosan azonban hangsúlyosabbá vált e népek német orientációja, ami tovább erősítette az egyesített Németországot. Az orosz kivonulásnak volt még egy hozadéka. Ezek a népek – szögezi le Molnár Tamás – visszakapták a történelmet, azt a fejlődési utat, amiből az 1500-as években kizárta őket az oszmán, majd az osztrák és orosz hódítás. Az újraéledt történelemnek azonban az is része lett, hogy a nyugati nagyvállalatok már ott toporogtak a határaiknál azzal a szándékkal, hogy potom áron megszerezzék anyagi javaikat, és meghódítsák piacaikat.

Ezalatt Yosihiro Francis Fukuyama amerikai filozófus meghirdette a történelem végét a Pax Americana, vagyis a birodalmi Amerika érdekeit szolgálva.

A jelen 1990-ben kezdődött

Molnár Tamás esszéjében nem akart prognózist adni a jövőre. Áttekintette azokat a folyamatokat, amelyek végkimenetele már látszott 1990-ben. Úgy látta, elkerülhetetlen a Szovjetunió teljes felbomlása és a hatalmas ország káoszba fulladása. Ebből szerinte az államot csak egy erős ember felbukkanása tudja kimenteni, noha még nem tudhatott a Putyin által uralt Oroszország újbóli megerősödéséről. A nyugat-európai országok jövőjét nem látta rózsásnak. Az Európai Unió létrehozásának tervét egyenesen veszedelmesnek ítélte rájuk nézve. Úgy látta, hogy az 1992-ben aláírandó és 1993-ban életbe lépő maastrichti szerződés végletesen meggyengíti a szerződő országok szuverenitását, ezért tovább szűkíti Euró­pa önállóságát, teljesen kiszolgáltatva a kontinens népeit az USA birodalmi érdekeinek és az amerikai liberalizmusnak, amely már amúgy is vészesen szétzilálta ezeknek a társadalmaknak a szövetét.

Molnár Tamás abban is bizonyos volt, hogy a megszülető Európai Unióban olyan érzéketlen bürokrácia kerül hatalomra és növekszik dinoszaurusszá, amely végképp fel akarja számolni a nemzeti szuverenitás maradékait, feloldva az országhatárokat. Azt is jól látta, hogy az USA nem fogja tétlenül nézni a regionális hatalommá váló Németország túlzott megerősödését. Mint ahogyan érzékelte az USA hegemóniájának megrendülését is a világban. Úgy vélte, ennek egyenes következménye lehet, hogy szemet vet az orosz energiahordozók és nyersanyagok által képviselt vagyonra.

Azt természetesen nem láthatta, hogy az új évezred első évtizedeiben miként nő ki az amerikai liberalizmusból a magántulajdon felszámolását meghirdető, szobordöntő és könyvégető woke-ideológia. Nem tudhatta, milyen lépéseket fog megtenni a német vezetésű, a brexit után 27 tagországot számláló Európai Unió a birodalommá válásért. Nem láthatta előre az orosz–ukrán proxiháború kitörésének idejét sem. Arról sem lehettek ismeretei, hogy felrobbantják az Északi Áramlat gázvezetékeit, véget vetve az eurázsiai együttműködésnek. De abban biztos volt, hogy Európa súlyos árat fog fizetni azért, hogy nem ismerte fel időben a tartós katonai és ideológiai megszállás pusztító következményeit. Pontosan látta, hogy az államok fölé helyezett korrupt és mohó bürokrácia az amerikai érdekeket szolgálja majd.