Fotó: ShutterStock
Hirdetés

Bemutatunk egy alternatív – természetes változásokra visszavezethető – klímaváltozási hipotézist, az úgynevezett Téli Kapuőrt (Winter Gatekeeper). Arra adunk választ, hogy a Nap kicsiny ingadozásai miként vezethetnek a Föld éghajlati rendszerében meglévő energia által működtetett légköri folyamatok felerősítésével nagy éghajlati változásokhoz. Az üvegházhatású gázok befolyásolják ugyan a folyamatokat, de a klímaváltozásban csekély szerepet játszanak.

A Napból a Föld éghajlati rendszerébe a legtöbb energia a trópusi övezetben kerül be, azaz az Egyenlítőtől számított plusz-mínusz 30 fok közötti földrajzi szélességi sávban. E régióban bőségesen rendelkezésre áll a legfontosabb üvegházhatású gáz, a vízgőz. A bejövő sugárzást idővel ki kell egyensúlyozza a kimenő, de a felhők és az üvegházgázok miatt – beleértve a vízgőzt is – a trópusok nem tudnak annyi energiát kibocsátani, mint amennyi beérkezik. A trópusi energiafelesleget légköri szelek és óceáni áramlatok szállítják a pólusok felé, és onnan sugárzódik ki az űrbe. Az Északi-sarkvidékre elsősorban földrajzi adottságok miatt több energia kerül, mint a délire.

Amikor az Egyenlítő vidékéről a sarkok felé irányuló energiaszállítás erős, akkor a sarki örvény (poláris örvény, angolul: polar vortex) gyenge, emiatt nagyobb mennyiségű trópusi hő juthat a téli (decembertől februárig az északi, júniustól augusztusig a déli) sarkvidékre. Az Egyenlítőről érkező hőtöbblet azonban mind kisugárzódik, ami összességében globális hőveszteséget (lényegében lehűlést) jelent. A sarkvidék persze a hőtöbblettől melegszik, és a gyengébb poláris örvény a közepes földrajzi szélességekre hideg légtömegeket löttyent. Az északi féltekét ilyenkor kemény telek jellemzik. Az erős sarki örvény viszont csapdába ejti a sarkvidéki hideg levegőt, ami az északi féltekén enyhébb telekben nyilvánul meg.

A Csendes-óceán trópusi részén a meleg El Niño események erőteljesen növelik az energiaszállítást azáltal, hogy nagy mennyiségű óceáni hőt és vízgőzt juttatnak a troposzférába és hőt a sztratoszférába. Átmenetileg felmelegítik a közepes földrajzi szélességeket, hosszabb távon azonban hűtőhatást fejtenek ki a Földre azáltal, hogy sugárzás útján nagyobb hőmennyiség távozik az űrbe. Lehűlési időszakokban (például a középkori meleg periódustól a kis jégkorszak közepéig) az El Niño gyakorisága megnő, míg a globális melegedések idején (például az elmúlt 170 év során) az El Niño események száma lecsökken.

Korábban írtuk

Ha erősebb a napsütés, az UV-sugárzástól a sztratoszferikus ózon több hőt termel az atmoszférában. A hőgradienstől a sztratoszférában megnő a szélsebesség, a poláris örvény felerősödik, a téli sarkvidék felé az energiaszállítás lecsökken. Az El Niño események és az erős keleti egyenlítői sztratoszferikus szelek semlegesíthetik ezt a hatást. Mindennek éppen az ellenkezője történik, ha a Nap gyengébben süt. A több évtizednyi léptékű óceáni oszcillációk hasonló módon befolyásolják a pólusok felé irányuló felszínközeli energiaszállítást, néhány évtizedes váltakozást okozva a nagyobb és a kisebb mértékű energiaszállítás között.

Mindezek a folyamatok együttesen vezérlik a klímaváltozást, amit hosszú távon elsősorban a naptevékenység befolyásol. A Nap klímahatása télen a legnagyobb (a meridionális szállítási változékonyság ugyanis télen hajlamos trendet változtatni, innen a „Téli Kapuőr” elnevezés), továbbá azokban az időszakokban, amikor a Nap (kisugárzása, tevékenysége) gyengébb, mint például a 11 éves napciklus minimumaiban vagy a Maunder-féle naptevékenységi minimum idején (1645 és 1715 között, a kis jégkorszak közepén).

A felső diagram azt mutatja meg W/m2 mérték­egységben, hogy az 1997-es klímaváltozás során a sarkvidéki téli kimenő sugárzás (Winter) sokkal nagyobb mértékben nőtt meg, mint a nyári (Summer). Az alsó ábrarész pedig azt, hogy a besugárzás és az üvegházhatás erőssége a földrajzi szélesség függvénye. A trópusok energiát kapnak a Naptól, a pólusok pedig energiát adnak le az űrbe. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a trópusokról energia szállítódik a sarkvidékekre

A közel állandó erősségű napsütésben részesülő nyári sarkvidékekre szállított energia megolvasztja a jeget, megnöveli az ottani páratartalmat és a felhőzetet, és az olvadékvízben energiát tárol. Amikor eljön a tél, a nap nem süt, a nyári olvadékvíz újra megfagy, és a tárolt energia a légkörbe, onnan az űrbe kerül. A szárazabb téli pólusvidéken kevés a vízgőz, az üvegházhatás gyenge, tehát a világűrbe nagyobb energiamennyiség kerül ki. A Téli Kapuőr hipotézis (The Winter Gatekeeper, WGK-h) egyik alapállítása az, hogy az üvegházhatás a Földön nem mindenütt egyforma, hanem változik: évszakonként és az évek során is. A trópusi üvegházhatás erős (a magas páratartalom miatt), a sarkvidéki pedig gyenge, különösen télen. Amikor a téli sarkvidékek intenzívebb sugárzást bocsátanak ki az űrbe, a felmelegedés lelassul, és lehűlésbe fordulhat. Most egy ilyen időszakba érkeztünk. 1997 előtt a pólusok kevesebb sugárzást bocsátottak ki. Az Északi-sarkvidéken a nyári energiakibocsátás meghaladta a télit, és a Föld gyorsan melegedett. 1997 után a téli kibocsátás kezdett dominálni, és a felmelegedés lelassult.

A felső grafikon 1900-ig visszamenő napfoltmegfigyelési adatok simított idősorának a jellegét mutatja. Eszerint a modern naptevékenységi maximum (Modern Solar Maximum) 1935 körül kezdődött, és körülbelül 2005-ig tartott. A középső grafikon a globális átlaghőmérséklet (HadCRUT4) simított idősorát szemlélteti. Az alsó grafikon az észak-atlanti térség tengerfelszín-hőmérsékletét (SST) illusztrálja, ugyancsak simítottidősor-jelleg formájában, az erős, a gyenge és a nagyon gyenge energiaszállítási időszakok feltüntetésével. Az Atlanti-óceán északi részének felszínhőmérsékleti idősorát gyakran „AMO”-nak (Atlantic Meridional Oscillation) nevezik

Az éghajlatban akkor következnek be nagyobb változások, amikor a Nap és az óceán több évtizedes léptékű ingadozásai azonos irányba hatnak. Efféle fordulat történt 1976-ban, a napciklusminimum után, amikor a globális lehűlés megállt, és elkezdődött a felmelegedés. Amikor e két tényező együttes hatása lecsökkentette a pólus felé irányuló energiaszállítást, több energia maradt a Földön. 1997-ben aztán – egy újabb szoláris minimumot követően – az energiatranszport a gyengébb naptevékenység miatt magasabb fokozatba kapcsolt, és a melegedés jelentősen lelassult. Így jött el a jól ismert „felmelegedési szünet” időszaka. Az új klímaváltozási hipotézist teljes részletességben Javier Vinós tavaly szeptemberben megjelent új könyve ismerteti.

A szerzőkről: dr. Javier Vinós független kutató, évtizedeket töltött neurobiológiai és rákkutatással a Howard Hughes Orvosi Intézetben, a Kaliforniai Egyetemen, az Egyesült Királyság Orvostudományi Kutatási Tanácsában és a Spanyol Tudományos Kutatási Tanácsban. Szakmai publikációira 1200 idézetet kapott. Andy May író. Négy könyve és számos cikke jelent meg a klímatudományról és a történelemről. Mielőtt elkezdett írogatni, 42 éven át a kőolaj- és földgáziparban dolgozott.

Fordította: Szarka László Csaba geofizikus-mérnök, az MTA rendes tagja, a Clintel magyarországi követe.

A fordító ajánlása

A tudomány feltételezett ok-okozati magyarázatok (hipotézisek) tényalapú bírálatainak kereszttüzében halad előre. Egy tudományos (azaz tényekből kiinduló, objektív megközelítést és racionális következtetéseket alkalmazó) hipotézistől az is elvárható, hogy szabadon lehessen bírálni. A klímaváltozás antropogén CO2-kibocsátás által okozott üvegházhatás-növekedéssel való magyarázata sok sebből vérzik.

A hivatalos klímanézettel szemben időnként születő alternatív hipotéziseket igyekeznek lesöpörni az asztalról. Javier Vinós megközelítésében az újdonság az, hogy határozottan közelebb viszi az olvasót a tér- és időbeli klímahullámzások dinamikájának jobb megértéséhez, mindenekelőtt a Nap rejtélyes és ellentmondó éghajlati hatásainak tisztázásához. Az általános nézet szerint ha az Egyenlítő felől a sarkok felé több energia szállítódik, az felmelegíti a bolygót. Hipotézisük és számos bizonyíték szerint most épp az ellenkezője történik.

A könyv megtalálható az interneten is. Akinek felkeltette az érdeklődését a tömör összefoglaló, érdemes elolvasnia a Clintel (Klímaintelligencia-csoport) hétrészes sorozatát is, amely idővel magyarul is hozzáférhető lesz. Javier Vinós és Andy May hipotézisének fenti összefoglalója magyar nyelven világelsőként jelenik meg. A Téli Kapuőr hipotézis beható tanulmányozását nemcsak az új tények és a megalapozott hipotézisek megismerését és elfogulatlan megvitatását mindenkor szem előtt tartó kutatóként, hanem a Nap sokféle lehetséges klímahatását összefoglaló tanulmány egyik társ­szerzőjeként is szükségesnek vélem. A valóság természetesen sokkal bonyolultabb bármilyen modellnél.

Hivatkozások:

1. Vinós, J. (2022): Climate of the Past, Present and Future – A Scientific Debate, Critical Science Press, Madrid, https://wattsupwiththat.com/wp-content/uploads/2022/11/Vinos-CPPF2022.pdf

2. Vinós J., May A. (2022): The Winter Gatekeeper Hypothesis (VII). A summary plus Q&A, https://clintel.org/the-winter-gatekeeper-hypothesis-vii-a-summary-plus-qa/

3. Connolly, R., Soon, W., Connolly, M., Baliunas, S., Berglund, J. Butler, C. J., Cionco, R. G., Elias, A. G., Fedorov, V. M., Harde, H., Henry, G. W., Hoyt, D. V., Humlum, O., Legates, D. R., Luning, S., Scafetta, N., Solheim, J.,–E., Szarka L., van Loon, H., Velasco Herrera, V. M., Willson, R. C., Yan H., Zhang W. (2021). How much has the Sun influenced Northern Hemisphere temperature trends? An ongoing debate. Research in Astronomy and Astrophysics, Vol. 21, No. 6, 131 (68 pp) doi: 10.1088/1674-4527/21/6/131, https://iopscience.iop.org/article/10.1088/1674-4527/21/6/131