Amíg képes vagyok fejlődni, folytatom

– Első érmét szerezte meg pályafutása alatt világkupán, karikában állhatott dobogóra a sorozat első állomásán. Önmagát mennyire lepte meg a második helyezéssel?

– Természetesen nagyon örülök, de engem is váratlanul ért, mert a Világkupa-sorozat inkább felkészülést jelent az év fő eseményére, az augusztusi olimpiai kvalifikációs világbajnokságra. Ezért az athéni állomásnak sem úgy vágtam neki, hogy életem formáját kell hoznom, a felkészülés nagy része még hátravan. Hatodikként jutottam döntőbe, ami önmagában meglepett, de úgy voltam vele, egy fináléban bármi megtörténhet. Még akkor sem koncentráltam helyezésre, szerettem volna élvezni a versenyt anélkül, hogy bárkinek vagy bárminek meg kelljen felelnem. Ezt sikerült is megvalósítanom, jól éreztem magam a gyakorlatom közben, ami eredménnyel is párosult.

– A korábbiaktól eltérően a Világkupa-sorozaton nem szerezhető kvóta. Ennyit számított, hogy eredménykényszer nélkül versenyez?

– Minden versenyhez úgy állok hozzá, mint ha már a fő, kiemelt esemény lenne, ezért valamennyire most is nyomás alatt voltam, de azért, mert mindenképpen négy jó gyakorlatot akartam bemutatni, ugyanis az olimpiai kvalifikáció megszerzése az összetett alapján számít a világbajnokságon. Mivel tudtam, hogy a fináléban már csak egy gyakorlat kerül sorra, ott már egyáltalán semmi terhet nem éreztem magamon.

– Vízválasztó volt a tokiói olimpiai kijutása? Felszabadultabban versenyez, mióta megvalósította a legnagyobb álmát? Ráadásul húsz év után indult ismét magyar ritmikus gimnasztikázó az ötkarikás eseményen.

– Mindenképp segített, hogy megvalósítottam az olimpiai álmomat. Másfelől néha pont az ellenkezőjét élem meg: mivel egyszer sikerült, szeretném a pályafutásomban még egyszer a legjobbamat nyújtani, és kijutni a párizsi játékokra. Naponta változó, kettős érzés kavarog bennem. Leginkább mégis arra szoktam gondolni, hogy életem álmát elértem, már így is messzebbre jutottam, mint ahogy bármikor is gondoltam volna.

– Érdekes, hogy a legutóbbi kvalifikációnál karnyújtásnyira volt az indulást jelentő kvótától, de ahogy akkoriban fogalmazott, a lehetőséget egyszeriben nyomásként élte meg, ezért elrontotta gyakorlatait, majdnem elszálltak a reményei. Végül az utolsó esélyt megragadva, az Európa-bajnokságról jutott ki. Sokat tanult abból az esetből, változtatott a mentalitásán?

– Abban erősített meg, hogy ha valamire túlságosan rágörcsölök, az nem segít, csak hátráltat. A már említett Európa-bajnokság erre remek példa, mert hiába számított az utolsó esélyemnek, előtte elengedtem az olimpiai álmomat. Megszabadultam attól, ami görcsössé tett, megbénított, és ezért jobban tudtam teljesíteni. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy akkor a Világkupa-sorozatból is lehetett kvótát szerezni, ezért rendkívül sűrű lett a versenynaptár, majdnem minden hétvégére jutott kvalifikációs verseny. Nagyon megterhelt fizikailag és mentálisan. Nem véletlenül törölték el ezt a rendszert, kimerített mindenkit, a tornászokat, edzőket, bírákat.

– Az olimpiát követő évben, egész pontosan tavaly februárban lábszárcsonttörést szenvedett, akkor megfordult a fejében, hogy befejezi a pályafutását. Mi tartotta mégis az RG mellett?

– Az olimpia után minimális idő adódott pihenésre, szinte rögtön megkezdtük a felkészülést a világbajnokságra. Ismét a munka spiráljában találtam magam, egyszerűen nem volt megállás. Ha visszagondolok, egész évben nem adatott meg legalább egy hónap, amikor át tudtuk volna gondolni, mit sikerült véghez vinni az olimpiai kijutással, és valójában miken mentem keresztül. Nem ülepedett le semmi, nem élhettem meg a pillanatot. Tavaly januárban éreztem azt, hogy mindennel túltelítődtem. Valószínűleg egy hosszabb pihenőre lett volna szükségem, de nem vettem figyelembe a testem jelzéseit. Elkaptam a Covidot is, de még az sem vetett vissza, nem voltam képes pihenni, leállni. Rá két hétre törtem el a lábamat. Úgy fogtam fel, mint egy erős jelzést, hogy muszáj lenyugodnom. Akkor gondolkoztam el, hogy vissza tudok-e még jönni, vagy egyáltalán vissza akarok-e. A választ gyorsan megtaláltam, és onnantól a felépülésre összpontosítottam, mert amint megéreztem a sport hiányát, tudtam, hogy nem lehet itt a vége a pályafutásomnak. Ha őszinte akarok lenni, a törést megelőző időszakban többször felmerült bennem a visszavonulás gondolata.

– Lassan két évtizede űzi a ritmikus gimnasztikát, honnan van az extra hajtóerő, mi adja a motivációt?

– A kérdést sokszor felteszem magamnak, és nincs mindig válaszom rá. Az egyik fő motivációs tényező a folyamatos fejlődés. Nem csak a sport, a tanulás és az élet minden területén így van. Szeretek új dolgokat tanulni, mindig jobb és jobb lenni. A sportban még inkább megmutathatom, mert minden egyes nap tudok tenni azért, hogy javítsak magamon és a gyakorlataimon. Sokat számít, hogy a családom nagyon stabil hátteret nyújt, jóban-rosszban mindig mögöttem vannak. Mindig számíthatok a klubomra, az MTK-ra, hálás vagyok az edzőimnek – Deutsch-Lazsányi Erikának és Gelle Noéminek, Lauber Zsófiának és Koch-Tiringer Tímeának –, velük együtt haladunk a fejlődés útján. Szeretném még megemlíteni a mentális felkészítőimet, sokat köszönhetek nekik abban, hogy még mindig ritmikus gimnasztikázok, és motiváltan várom az újabb kihívásokat.

– A világkupaezüst után most már konkrét eredményekben gondolkodik?

– Nem érmeket vagy helyezéseket határozok meg magamnak, inkább a gyakorlataimra és a fejlődésre fókuszálok. Ha mindent sikerül bemutatni versenyen, amit elterveztem, az jelenti a sikert. Azt nem tagadhatom le, hogy szeretném ismét átélni az élményt, amit az éremszerzés jelent.

– Ritmikus gimnasztikában viszonylag ritka, hogy valaki 23 éves kora után robbanjon, mégis úgy tűnik, a pályafutása most ível felfelé.

– Ha másik okot is megnevezhetek, ami miatt még tornászok, pontosan az, hogy számtalanszor gondoltam a karrierem alatt: nem tudok többet kihozni magamból, aztán mégis mindig rájöttem, hogy még nem értem el a maximumot. Az edzőim ugyanígy látják. Megállapodtunk abban, ha majd úgy érzékelik, nem tudok megújulni, nem felfelé haladok, hanem stagnálok, őszintén megmondják. Ha elérkezik ez a pillanat, együtt fogjuk átgondolni, hogy érdemes-e tovább folytatni. Egyelőre nem tartunk itt, úgyhogy megyünk együtt tovább.

– A Világkupán szerzett második hely ebből a szempontból erős visszajelzés lehet?

– Több szempontból is megerősített. Az új karikagyakorlatomat novemberben kezdtük elindítani, és az első nemzetközi versenyen ezüstérmet hozott. Fontos visszajelzés az eredmény abból a szempontból is, hogy a korom miatt másfajta edzésprogramot kezdtünk meg, hogy testileg és lelkileg is megfelelő legyen számomra. A tanulmányaimhoz is jobban igazodunk, a Testnevelési Egyetemen idén végzek mesteredző szakon, és elkezdtem ősszel a Károli Gáspár Református Egyetemen a pszichológiát is. A hétfők és kéthetente a keddek kimaradnak, amire korábban soha nem volt példa, és a pihenőidőm is megnőtt. Megvallom, eleinte rémisztő volt számomra, hogy két edzésnap is kimarad, de az edzőim úgy látják, jót tesz nekem, jobban feltöltődöm, és azt érzem, motiváltabb vagyok. Abban is bizonytalan voltam, hogy az új edzésmódszer megfelelő-e a sikeres szerepléshez. A saját elvárásaim még mindig sokkal nagyobbak, mint a környezetemé velem szemben. Maximalista vagyok. Nyugodtan mondhatom, hogy én vagyok az a versenyző, akit az edzőinek mindig vissza kell fogniuk.

– Most karikában ért el kiemelkedő eredményt, de az olimpiai kvótánál mind a négy gyakorlat számít. Lehet matekozni vagy az egyikre nagyobb súlyt fektetni?

– Lehet számolgatni, de nem érdemes. Az összes gyakorlatot a legmagasabb pontra szeretnénk feltolni. Egyébként is azt gondolom, az aktuális állapottól függ, melyik sikerül a legjobban, és melyik éri a legmagasabb pontot. A Világkupán a karikában értem el, de mind a négyet – labda, karika, buzogány, szalag – egyformának érzem, ugyanúgy fogok rájuk készülni.

– A legutóbbi világbajnokságon 9. lett összetettben és 8. szalaggal; ha abból indulunk ki, hogy a legjobb 14 kvalifikál az olimpiára, nincs miért aggódnia.

– Nehéz előre bármit is mondani, mert változik a kvalifikációs rendszer. A legjobb három szer eredménye számít majd, ami annyiban okoz nehézséget, hogy az utolsó pillanatig kiszámíthatatlan lesz a verseny, nem tudhatjuk, kinek melyikben lesz a legjobb pontja. Keményen meg kell dolgoznom azért, hogy az elmúlt világbajnokságokhoz hasonlóan ott legyek a tizennégy között.

– Ha azt mondom, Párizs, mi jut először eszébe?

– A cél. Nincs olyan nap, hogy ne ezzel a gondolattal keljek és feküdjek. Még soha nem voltam a francia városban, a héten megyek először versenyre. Próbálok pozitívan előretekinteni, de néha azért már izgulok azon, hogy az augusztusi világbajnokságon minden összejöjjön.

– A Világkupán csak a világ- és Európa-bajnok olasz Sofia Raffaeli előzte meg, a képzeletbeli ranglétrán mennyit lépett most előre?

– Most jutottunk el arra a szintre, hogy elismerik a munkánkat, és tisztelet övez minket. Értékelik, hogy folyamatosan meg tudok újulni. Soha nem szereztem még Világkupán érmet, ami nemcsak nekem jelent sokat, hanem a kisgyereknek is motiváció lehet arra, hogy kitartással és megfelelő munkával bármi lehetséges. Távolinak tűnik egy hatévesnek egy Világkupa-érem, de így, hogy látják, kézzelfoghatóbb céllá válik. Én mondjuk hat­évesen megfogalmaztam, hogy egyszer kijutok az olimpiára; akkor nem hittek benne, de a gyerekkori álom valósággá vált. Örülök, ha az eredményem esetleg biztatást ad a kicsiknek, hogy maradjanak a sportágban és próbálkozzanak. Ez az érem biztos hogy nagy hatással lesz a további pályafutásomra és életemre, de nem éltem még át a pillanatot, mert már készülök a következőre. Ha egyszer visszatekintek rá, szép emlék lesz.