Összegyűjtött örökségünk

– Tizenöt évvel ezelőtt, 2008-ban jelent meg az időközben elhunyt kiváló magyar néprajzkutató, Csupor István Erdély népi kerámiaművészete 1700–1900 című kötete. Mi indokolta az újbóli kiadást?

– Kettős célja volt. Az egyik, hogy az első kiadás teljesen elfogyott, és csupán itt-ott lehetett magas áron hozzájutni egy-egy kötethez. Emellett mindenképpen meg szerettem volna emlékezni Csupor Istvánról. Ő azon ritka néprajzkutatók egyike volt, aki rengeteget járt terepre, tartotta a kapcsolatot a magángyűjtőkkel és az élő fazekasnemzedékkel. A Néprajzi Múzeumban volt irodája, de szinte sosem lehetett ott találni, mert ideje nagy részét a tárgyai között töltötte a raktárban. Fölényes, magabiztos tudásáért az egész szakma tisztelte.

Szakmai kapcsolatunk az évek alatt barátsággá nemesedett. Még élt, amikor felvetettem, hogy az időközben összegyűlt újabb hatalmas fényképanyagot jelentessük meg egy új kötetben, de nem igazán akart kötélnek állni. Amikor aztán megmutattam neki, miről is van szó, felragyogott a szeme, és igent mondott. Sajnos néhány hét múlva eltávozott az életünkből.

– Az első kiadáshoz képest mekkora anyaggal bővült az új kötet?

– Száztíz százalékkal, hiszen az újabb erdélyi anyag mellett a Partium kerámiakultúrájának fényképei is belekerültek. Erdélyt járva sosem hagyjuk ki ezt a részt, úgyhogy úgy gondoltuk, itt a helye! Néhány település műhelyeiben magyar és román fazekasok is dolgoztak, amit a kerámiákon megjelenő magyar címer­ábrázolás jól bizonyít. Az anyaggyűjtés során öt ország huszonöt múzeumában és huszonkét magángyűjteményében jártam, ahova olykor kollégáim is elkísértek. Az ezekben készített vagy tőlük kapott mintegy háromezer tárgy fényképéből több mint ezret válogattunk a kötetbe Molnár Endre szerkesztőtársammal. Sokat köszönhetek P. Szalay Emőkének is, aki segített abban, hogy Csupor Pista régi anyagát összefésüljük az új kutatási eredményekkel, míg Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa több román múzeumból szerezte be nagy gyorsasággal a közlési engedélyeket, valamint munkatársával, dr. Emanuel Priponnal a román fordítást is elkészítette. A munkában segítségemre voltak a szakma legismertebb szakemberei, köztük Szőcsné Gazda Enikő a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumból, illetve gyűjtőtársaim, Sipos József és Kurt Liehn.

– Bár eredeti szakmáját tekintve mérnök, ám mivel a nevéhez fűződik a hatkötetes Kárpát-medence kerámia­művészete című munka, illetve egy igen jelentős népikerámia-gyűjtemény is a birtokában van, feltételezem, hogy több évtizedes tudás és tapasztalat áll a most megjelent kötet mögött. Mikor és mivel kezdődött a népi kerámia iránti szenvedélye?

– Először az 1970-es évek elején jártam Erdélyben a családommal. Annyira elvarázsolt a vidék és az emberek vendégszeretete, hogy egyre sűrűbben mentem. Az első kerámiatárgyak, amelyek megfogtak, korondiak voltak. Bár ezeket elég hamar lecseréltem, ám mégiscsak velük kezdődött a gyűjtés. Felismertem, hogy ilyen hatalmas szín- és formavilágú kerámiakultúra sehol máshol nincs, mint Erdélyben, ahol a bájosan naiv, gyermekrajzra emlékeztető munkák és a professzionális alkotások egyaránt előfordulnak. Bátran mondhatom, hogy a Kárpát-medencei kerámiakultúra egyetlen országéhoz sem hasonlítható, ugyanakkor a tárgyak megjelenését és technikai színvonalát tekintve mégiscsak az európai kultúra szerves része.

– Hogyan zajlott akkoriban a gyűjtés? Házról házra járt az erdélyi falvakban, és átnézte a padlásokat?

– Először valóban a falvakat és a kisvárosokat jártam Magyarországon. Előfordult, hogy egy-egy gyűjtőtársammal, például Pécsi Sándorral is összefutottam valamelyik portán, miközben mindegyikünk ugyanazt kereste. A kapuk mindenki előtt nyitva álltak, nyitott világ volt. Erdélyben a közvetlen gyűjtés Ceaușescu idejében nagyon veszélyes volt. Itt kezdetben azokat a gyűjtőket térképeztem fel, akik ahhoz, hogy gyűjteni tudjanak, el is adtak. Tudni kell, hogy éppen úgy, mint nálunk, a feltárómunka egy része akkoriban a romák kezében volt. Merthogy miközben sok mindent felvásároltak, észrevétlenül ki is kupálódtak. Erdélyben mindenhol barátságosan fogadtak, örültek egy jó beszélgetésnek is, vendégszeretetük egyedülálló. Majd családommal bebarangoltam egész Európát, rengeteg időt töltöttem múzeumokban, így lassacskán megismertem a kontinens népeinek kerámiaművészetét is. Közben persze jó kapcsolatba kerültem a különböző közgyűjteményekkel és számos magángyűjtővel is, akiktől rengeteget tanultam és rengeteg segítséget is kaptam.

– Mennyien vannak a magángyűjtők?

– Egyre kevesebben, mára főként mi, idősebbek maradtunk. Ezért is nagyon fontos ez a kötet, hátha felébreszti az alakulóban lévő fiatalabb gyűjtőkorosztályban az érdeklődést. Mert ahogyan az egyik fő támogatónk, Kieselbach Tamás is nagyon jól látja, a régebbi korokban a jelentős műgyűjtők kivétel nélkül felismerték a népművészet értékeit. Wolfner Gyula jelentős festménykollekciója mellett több száz darabos néprajzi válogatással is rendelkezett, amelyben az erdélyi néprajzi kerámiák is helyet kaptak. De ugyanígy említhetném Kolozsváry Ernő és Rácz István nevét is, akiknek kollekciójában a festmények mellett ott voltak a néprajzi tárgyak, így a bútorok, kerámiák és a szőnyegek is.

– Ma is bukkannak fel még új tárgyak? Vagy a padlások már teljesen kiürültek?

– A padlások már nagyon régen kiürültek, új tárgyakkal inkább csak meglepetésszerűen találkozom. Arra, hogy ha konkrétan keresek valamit, meg is találjam, már nincs sok esély. De a meglepetésben is nagyon sokat számít a kapcsolati tőke. Naponta kérnek telefonon szaktanácsot, vételt azonban csak igen ritkán kínálnak. Koromnál fogva már visszafogott is vagyok. Van ugyanakkor egy másik szomorú jelenség is. Amikor a szászokat kivásárolták a németek, vitték magukkal az értékeiket is. Most az ő leszármazottaik elkezdték kiárusítani a több száz éven át őrzött apai örökséget, és szétforgácsolódnak a gyűjtemények.

– Akkor ebből a szempontból is hiánypótló ez a kötet, hiszen összegyűjtve láthatjuk benne azt a hatalmas örökséget, ami sehol máshol nem látható.

– Annál is inkább, mivel a történelem sodrása úgy kényszerítette raktárba ezeket a tárgyakat, hogy kiállításukra, közlésükre nem igazán számíthatunk. Az erdélyi népi kultúra a sorsfordító történelemnek köszönhetően Romániának érthetően nem sajátja, így nem is kíván vele foglalkozni. Vannak persze kivételes példák, így illik megemlítenem, hogy több román múzeumban is készségesen fogadtak, tudták, hogy egyikünk sem felelős azért, ami száz évvel ezelőtt történt. És bár néhány magyar múzeumban is komoly anyag van, az sem kerül felszínre, inkább a raktárakban áll, mert nem a profiljuk. A magángyűjtemények pedig érthető módon zártak, nekünk is meg kellett győzni a gyűjtőket, hogy névvel vagy név nélkül, de engedjék közölni a náluk őrzött kincsek fényképfelvételeit. Ez a kötet ismeretterjesztő céllal készült tudományos alapmű is egyben, de bőven hagytunk feladatot a jövő kutatóinak is, hiszen további levéltári és családfakutatások, ásatások kellenek még. Ehhez nagy csapatra és hatalmas összefogásra van szükség, így fél szemmel már az utókorra pillantunk.