Csoda a Lendvay utcában

Három nap telt el azóta, hogy Ukrajnában kitört a háború. 2022. február 27. reggelén rémült hívek sokasága várta a templomban Kádár Ivánt, a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz ortodox egyházközség parókusát. Az atya tudta, hogy bármilyen nehéz is, mondania kell valamit, erőt kell adnia a kétségbeesett híveknek.

– Nagyon nehéz légkörben kezdődött a szent liturgia bemutatása. Éreztük, hogy minden megváltozik azokban a napokban, tudtuk, hogy hosszú háború következik, amelyben ártatlanok ezrei halnak majd meg – emlékszik vissza Kádár Iván.

Az atya a kommunizmus üldözöttjeként ismert szerb püspök, Szent Nikolaj megbékélési imáját hívta segítségül. Az első néhány szó után azonban elcsuklott a hangja, kitört belőle a zokogás. Meg volt rendülve, hívatása során még sosem került lelkileg ilyen nehéz helyzetbe.

– Ekkor mindenki letérdepelt, és elmondtuk közösen az imát, a szavak pedig teljes értelmükben álltak előttünk. A feszültség feloldódott, mindenki megértette, hogy az egyház nem a hadakozó felek, hanem a szenvedők pártján áll. Tudtuk, hogy itt, helyben mindent meg kell tenni a béke érdekében – meséli Iván atya.

A parókia elöljárója 35 évnyi papi szolgálattal a háta mögött élete kihívásával nézett szembe. Érezte a menekült hívek kétségbeesett dühét. Életük munkáját, hivatásukat, a házukat, sok esetben a családtagjaikat kellett hátrahagyniuk, egyik percről a másikra. Az Isten azonban megnyitotta a szíveket egymás felé, az őszinte könnyek, a zokogás volt a válasz, az orosz–ukrán megbékélés felé aznap reggel a Lendvay utcában tették meg az első lépéseket.

A budapesti orosz ortodox templom közössége mindig soknemzetiségű volt. Fennállásának 70 éve alatt szerbek, oroszok, ukránok közösen gyűltek össze a Lendvay utcai társasház első emeletén. Az utóbbi évtizedekben örmények, görögök, románok csatlakoztak a gyülekezethez. Az ukrajnai háború kitörését követő napokban azonban a hívek összetétele teljesen átalakult, tömegével jelentkeztek a háborús menekültek. Azóta ukránok és ukrajnai oroszok alkotják a többséget, átutazók és a hazánkban menedéket keresők egyaránt lelki otthonuknak tekintik a templomot.

Kádár Iván atya magyar és orosz szülők gyermekeként nevelkedett fel Szentpéterváron, átérzi a lelki otthonosság iránti igényt. Az ilyesfajta menedéknek háborús időkben különösen nagy jelentősége van. Annál is inkább, mivel Oroszország és Ukrajna viszonyát néhány éve egyházjogi viták is terhelik. Az ortodox híveket politikai számításból egymás ellen fordították, a moszkvai patriarchátussal egy kötelékben álló kanonikus ukrán ortodox egyház és egy szakadár struktúra működik egymás mellett párhuzamosan. Az megosztottság és az államközi kapcsolatok megromlása ellenére azonban a lakosság többsége továbbra is a kanonikus egyház része maradt, a budapesti ortodox templom szintén a moszkvai patriarchátushoz tartozik: egy talpalatnyi otthon azoknak, akik ragaszkodnak a moszkvai patriarchátus kötelékéhez.

A szent liturgia nyelve ószláv, éppen úgy, mint otthon, Ukrajnában. A prédikáció oroszul hangzik el, de Iván atya nem zárkózik el az ukrán nyelv használatától sem; ha valaki így kér valamilyen egyházi szertartást, teljesítik.

– A nyelv nem akadály, az ukrán hívek is hazatalálnak az orosz templomban – magyarázza a parókus.

A megosztottság tudata szokatlan az ortodox hívek számára. Az orosz és az ukrán nemzetiségű hívek egyaránt szenvednek. Senki sem számított arra, hogy háborúra kerülhet sor a két ország között, a többség úgy érzi, mintha unokatestvérek lőnének egymásra. A konfliktus kitörése előtt cirka 15 millió orosz nemzetiségű ember élt Ukrajnában, rokoni és baráti szálak fűzték össze a két nemzet tagjait.

Lena a Lendvay utcai orosz egyházközösség aktív tagja, Zaporizzsja városából költözött Budapestre évekkel ezelőtt, angol férjével él a magyar fővárosban. Édesanyja ukrán, édesapja orosz. Lena ukránnak érzi magát, édesanyjával is ukránul beszél, számtalan orosz és ukrán barátja van. Megdöbbent, amikor az elmúlt napokban Zaporizzsja egyik emeletes lakóházát rakétatámadás érte, föl nem foghatja, hogyan fajulhattak idáig az események. Amikor Ukrajnában élő rokonait hívja telefonon, nehezen találják a szavakat. Az otthoniak sem értik, hogy mi történik körülöttük.

– Ukrajnát és Zaporizzsját az oroszok éppúgy az otthonuknak érzik, mint az ukránok, a békét pedig az ukránok is éppúgy akarják, mint az oroszok – mondja Lena.

Elmondása szerint az otthoniak az arab tavaszhoz hasonlítják az ukrajnai háborút, egy nagypolitikai játszma áldozatainak érzik magukat. A hétköznapi emberek között nem esik szó arról, hogy ki kit támogat, mindenki a háború befejezését várja. Lena természetellenesnek tartja a jelenlegi helyzetet, szerinte az egyszerű nép körében sosem volt ellentét. Korábban legfeljebb Nyugat-Ukrajna egy-két megyéjéből hallottak híreket harcos oroszellenességről, az ország nagyobb részében azonban teljes béke uralkodott a két nemzetrész között. A kelet-ukrajnai városok általában orosz többségűek voltak, a kétnyelvűség senkit nem zavart, igazából az utca nyelve mindenki számára az orosz volt. A kilencvenes és kétezres években rengeteg ukrán vendégmunkás ment Oroszországba dolgozni.

– Harkiv, Krivij Rih, Odessza, Mikolajiv, Dnyipro, Csornomorszk mind orosz nyelvű város. Nyugat-Ukrajna teljesen más, ott ukrán többség van. A két területet nem lehet összehasonítani. Ennek ellenére sosem volt vita köztem és ukrán barátaim között – ezt már Viktor (nevét kérésére megváltoztattuk) teszi hozzá, aki Harkivból menekült családjával Magyarországra a háború kitörése után.

Viktor nemzetközi sakkmester. Öt évvel ezelőtt arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, még mást felelt volna, mint ma: elsősorban ukrán állampolgárnak tartotta magát, jól érezte magát hazájában, elégedett volt az életével.

– Egyik napról a másikra vált problémává Ukrajnában, hogy mi oroszok vagyunk – magyarázza.

Harkiv egyetemi város jelentős iparral. Rengeteg nyugat-ukrajnai diák tanult ott, ahogy vendégmunkásként is sokan érkeztek a nyugati területekről, de mindezek ellenére megőrizte orosz nyelvét és jellegét. Egy nap mégis arra kellett eszmélniük, hogy erőszakos ukránosítás zajlik, a hivatalokban csak az ukrán nyelvet lehet immár használni. A döntő pillanat akkor érkezett el az életükben, amikor az orosz nyelvű iskolai oktatást is megszüntették.

– Fel kellett tegyük magunknak a kérdést a feleségemmel, kik is vagyunk, és hova tartozunk. Szüleim lembergiek, mindig is szerettem Ukrajnát, a nyelvtörvénnyel azonban szembefordítottak a hazámmal. Azt nem bánom, ha a politikusok között rossz a viszony, azt azonban nem tartom helyesnek, hogy az egyszerű emberek életét is megmérgezték – mondja Viktor.

Amikor családjával a háború kitörése után Magyarországra érkezett, sok kárpátaljai magyarral ismerkedett meg, a velük folytatott beszélgetések közben tudatosult benne igazán, hogy miért ragaszkodtak orosz identitásukhoz.

– Mi nem ellenezzük Ukrajna államiságát, de ragaszkodunk az anyanyelvünkhöz. A háborúnak azonban véget kell vetni; amíg a fegyvereké a szó, addig egyre csak távolodunk a megoldástól – teszi hozzá.

Úgy látja, az oroszok és az orosz ajkú ukránok számára már nem biztonságos Ukrajna, a két nép kapcsolatát hosszú évtizedekre megmérgezték, milliók váltak földönfutóvá, a hazatérés lehetősége pedig egyre csökken az idő múlásával.

– Az Isten gondviselésére bíztam magunkat. Ahogy Magyarországra vezetett, úgy majd egyengeti az utunkat a továbbiakban is – mondja.

Időközben megszerették hazánkat, biztonságban érzik magukat, a templom környékén nyoma sincs az orosz–ukrán ellenségeskedésnek, a magyarok körében pedig nem találkoznak azzal az oroszgyűlölettel, amely Nyugat-Európát manapság jellemzi. A hazai orosz és ukrán közösségek sem igen zavartatták magukat a nemzetiségi ellentétek miatt, az oroszok sok esetben ukrán családokat segítettek, az ukránok orosz nemzetiségű menekülteket karoltak fel.

– Rengeteg jóakaratú ukrán és orosz ember ajánlott segítséget, olyanok is, akik nem járnak a közösségünkbe, azonban megérintette őket is a menekültek szenvedése. Megértették, hogy ez közös ügyünk – meséli Iván atya.

A templomban mindenki vigaszt kap. Sokakat nyomaszt a honvágy és a szeretteik iránt viselt aggodalom. Többeknek a gyermeke vagy a férje harcol a fronton. A hívek legfőbb vágya a béke, az érte való könyörgés a liturgia részévé vált. Akad persze kivétel is. Iváacn atya elmeséli, hogy néhány hete egy ukrán férfi kért tőle tanácsot.

– Egy talpraesett, jó ember jelent meg a parókián. Úgy érezte, hogy a bajtársai mellett a helye, meg kell védenie a hazáját, de nem tudta eldönteni, hogy helyes-e, ha három gyermekét hátrahagyja az édesanyjukkal. Én nem mondhattam mást, mint hogy elsődleges kötelessége, hogy a gyermekeiről gondoskodjon – meséli szomorúan Iván atya.

A szabad akarat azonban szent, a parókus tiszteletben tartja mindenki döntését. Végül nem tudja, hogy mi lett a férfi sorsa, feltehetően visszatért Ukrajnába harcolni.

– Az ember ereje néha kevés, ezért Isten közbenjárásáért fohászkodunk. Mi a magunk részéről a lelkekben teremtünk békét, ezzel teljesítjük Isten akaratát – teszi hozzá Iván atya.