A nemzeti oldal jobb szélén

Az MDF-ből kiváló nemzeti radikálisok 1998-ban bejuttatták pártjukat, a MIÉP-et a parlamentbe. Ettől kezdve az egyébként a Magyar Fórumban hétről hétre zseniális, bár olykor kissé füstölgő elemzéseket közzétevő Csurka István stratégiája megváltozott, és a MIÉP négy éven át a konstruktív ellenzékiség programját valósította meg. Ennek leglátványosabb példája számos együttszavazáson túlmenően az volt, amikor 1999-ben az Országgyűlés a hatályos párttörvény alapján több mint tízezer négyzetméter irodát vont el a szocialista párttól, amit a jogszabály szerint egy paritásos, azaz a két oldal között egyenlő arányban képviselt parlamenti bizottság volt jogosult szétosztani a pályázók között. Mivel a MIÉP a baloldaliak és a liberálisok tiltakozása ellenére teljes joggal ellenzéki pártként definiálta magát, a jobbközép és a nemzeti radikálisok alkotta jobboldal többségbe került, ami az ingatlanok kiosztásakor helyzetbe hozta a jobboldal addig kisemmizett intézményeit.

A 2002-es választásokon azonban Csurka egy váratlan húzással megbuktatta saját pártját és ezzel a jobboldal halvány győzelmi esélyét is. Míg 1998-ban a Torgyán József vezette kisgazdapárt azzal, hogy a második fordulóban visszaléptette minden jelöltjét a Fidesz–KDNP javára, a Fideszt győzelemre juttatta, addig 2002-ben a még akkor is kétfordulós választásnak már az első fordulója előtt Csurka bejelentette ugyanezt. Hogy érthető legyen: 1998-ban az első fordulóban a kisgazdapárt elegendő számú listás szavazatot szerzett, és biztosan bekerült a parlamentbe, így a második fordulóban bejelentett visszalépés ezt már nem veszélyeztette, ugyanakkor a szavazók átirányításával számos egyéni körzetben győzelemhez segítette a Fideszt. 2002-ben azonban pont fordítva történt. Csurka bejelentése sokkolta a MIÉP szavazóit, akik elfordultak a párttól, aminek következtében a MIÉP már az első fordulóban kiesett az Országgyűlésből, így a második fordulóban a csalódott radikálisok egy része már nem is szavazott.

A következményeket ismerjük, a folytatást is. Csurka István egymás után zárta ki elégedetlenkedő vezetőtársait, míg végül a MIÉP a feljövő, de ekkor még jelentéktelen Jobbikkal közös listán szerzett 2006-ban megalázóan csekély számú szavazatot, ami csak egy szerény összegű állami támogatásra volt elég. Ennek rájuk eső részét is évekig tartó huzakodás után utalták át a MIÉP kasszájából a jobbikosoknak.

Az egyedül eddig esélytelen, egy százalékot sem érő Jobbikot a Magyar Gárda mozgalom megalapítása, illetve az ezt követő elképesztően erős médiavisszhang, majd a mozgalom taktikus kisajátítása és feláldozása emelte be a parlamenti pártok közé. Úgy tűnt, a csurkai örökség jó kezekbe került, bár a Magyar Gárda lenyúlása gusztustalan hadművelet volt. A Jobbik csillaga felragyogott, és hamarosan teljes joggal foglalhatták el a MIÉP helyét, ám a radikális jobboldal bográcsában rotyogó pörköltből most is hamar kiérződött az arzén jellegzetes szaga.

Vona Gábor pártelnök immár a baloldali ellenzékkel is összefogva, soha nem látott mértékű győzelemre vitte pártját a 2010-es választásokon, ahol a Jobbik közel egymillió szavazót szerezvén, az ellenzék második legerősebb pártja lett az MSZP után, és megnyílt az esély egy markánsan jobboldali, nemzeti radikális bázis létrehozására, annál is inkább, mert a következő választáson, 2014-ben a Jobbik egymilliónál is több szavazatot begyűjtve valószínűleg az ellenzék legerősebb pártja lett, de ez már nem derülhetett ki, mert a balliberális összefogásra, az MSZP–Együtt–DK–PM–MLP-re 300 ezerrel többen szavaztak. Ám ekkor Vona sokak meglepetésére „elvette a Jobbik lelkét” azzal, hogy a szélsőbaloldali összefogás kezére játszotta át a pártot, majd miután elvégezte a Jobbik tönkretételének piszkos munkáját, lemondott. Most az Index.hu hírportálon osztja az észt. A Jobbik pedig a parizeres Jakab Péter rövid ámokfutásának köszönhetően megsemmisült. Az ebül szerzett jószág ebül veszett el. Maradék képviselői a parlamenti ciklus végéig érezhetik úgy, hogy valakik, de aztán majd menniük kell dolgozni megint.

Helyükre a Jobbikból menekült politikusok és a 2006-os utcai zavargások során vitatható szerepet játszó Toroczkai László összefogásával verbuvált Mi Hazánk lépett, amelynek, ha így megy tovább, jó esélye van arra, hogy Csurka István örökségét, a tíz plusz valamennyi százalékos támogatást és az érte járó parlamenti mandátumokat a következő ciklusban megnyerje és stabilizálja. A legújabb nemzeti radikális formáció működésének lényege azonban ugyanaz, ami az elődeivé volt. Amíg a Fidesz–KDNP által megjelenített jobbközép blokkra az érzelmi és értelmi megfontolások egyensúlya a jellemző, addig a nemzeti radikálisok döntően az emóciót, nem kis mértékben az indulatokat és előítéleteket részesítették és részesítik ma is előnyben. Az észérvek kevésbé hatnak rájuk. Az úgynevezett összeesküvés-elméletek annál inkább. Ez látványosan kiolvasható volt például a Mi Hazánk oltásellenességéből a Covid-járvány idején.

Eddig minden nemzeti radikális, érzelmi alapon szerveződött párt a jobbközép centrumban látta első számú ellenségét, és csak a második helyre tette a liberálisokat, a harmadikra pedig a baloldalt. Csurka ezt a torz felfogást a parlamenti ciklus idejére felfüggesztette, hogy aztán ellen-Dugovicsként rántsa magával mégis a mélybe a Fidesz–KDNP lobogóját 2002-ben. Az első kérdés most tehát az, hogy a legújabb nemzeti radikális vezérkarban van-e elég bátorság fölismerni, hogy az alapvető nemzeti kérdésekben a jobbközép centrummal azonosak az érdekeik, és mernek-e ennek megfelelően politizálni. Mert akkor, ahogy a MIÉP esetében egy-két kicsi ügyben megtörtént, nagy ügyekben is együtt lehetne működni a nemzet javára és oltalmára. Hiszen valóban veszélyes időket élünk.

A második kérdés pedig az, hogy amint Csurkának és Vonának bármit főztek is, egy láthatatlan séf utasítására végül bele kellett dobni az ételbe a csipetnyi mérget, van-e annyi szabadsága Toroczkai Lászlónak, Novák Elődnek és Dúró Dórának, hogy ellenálljanak a kísértésnek, és amikor megjön a láthatatlan üzenet, hogy dobni kell, mégse dobják a bográcsba az arzént.

A csurkai örökség című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.