Hirdetés

Elhunyt Vágó István, aki a maga jogán lett valaki a magyar médiában. Ehhez szerencse, tudás, intellektus, belső tartás és kellő fellépés kell. Benne, kár volna tagadni, együtt voltak mindezek, még akkor is, ha idővel (már jóval halála előtt) úgy járt, mint a tanmese vázájába szedett kerti csokor tulipánja, amelyik meg volt győződve róla, hogy ő a legszebb, leg­okosabb, neki kell a legjobban látszani – magasan a többiek feje fölött. Addig-addig nyújtózkodott, mászott följebb és följebb a gőgös tulipán, míg szára el nem hagyta az éltető vizet, és másnapra hervadtan csúfította a szép csokrot. Ki is dobta a ház asszonya.

Eltávozott Vágó István, korosan, 74 évesen bár, de korántsem oly idősen, hogy évei számába fogyott volna bele. Elment, és örökre magába zártan vitte a talányt: hogyan bútorozhatott össze a maga intellektusával, stílus­érzékével a magyar politikai élet minden kritikán aluli gyülevészeivel? A Gyurcsány házaspárral, Vadaival, Molnár Csabával, Gy. Némethtel, a bevásárolt polgármesterekkel? Hogyan lehetett motorja a Szkeptikusok Társasága sértegető ízléstelenségének? Nem a DK bármiféle minősítését keresem, azt szeretném tudni, hogy keveredhetett el velük? Hogy viselhette a mindennapok szörnyű színvonaltalanságát? Egy finom úriember, amire oly rátarti volt? Hogyan viselhette nap mint nap józan polgári öntudatával a buta, ámde annál jobban fizetett országellenesség pöcegödrét?

Most olyan helyen kell minderre választ adnia, ahol gunyoros vissza- és keresztkérdéseivel, a tények kifordításával, a show eszközeivel semmire se megy. Remélem mégis, a magával vitt titkával is talál magának megnyugvást – és most már örökre.

Kapcsolódó cikkünk