Szenvedély és szerelem – százados a legfiatalabb női zsoké

– A zsokékkal kapcsolatos egyik sztereotípia, hogy viszonylag alacsony emberek lehetnek sikeresek a lósportban, erre százszor cáfolt rá. Soha nem volt kizáró tényező a magassága?

– Mindig problémát okozott; míg átlagosan a zsokék 150-160 centiméteresek, én 170 centi vagyok, bár ahogy minden, napjainkban ez is változik. Adott az alaptestalkatom, arra építjük rá az izmokat, mert szükséges a fizikai erőnlét, hogy elbírjak egy meginduló hatszáz-hétszáz kilós lóval. Ha felhív a tulajdonos vagy a tréner, hogy az adott lónak 55 kilós zsoké kell, persze, hogy elvállalom (a lovak által vitt súlynak egyeznie kell, verseny előtt és után is van mérlegelés – a szerk.). Aztán ráállok a mérlegre, és kezdődik a kemény önsanyargatás. Megterhelő a lefogyasztás, a súlyom tartása, rengeteget koplalok, de azért ez általános jelenség nálunk. Szerdától vasárnapig a három-négy kilós ingadozás teljesen normális. Nemcsak a kalóriabevitelt kell nézni napi lebontásban, hanem az egyes hozzávalók grammban mért mennyiségét is, hogy mennyit nyom majd a gyomorban. Általában csak a vizet próbáljuk kihajtani a szervezetünkből a versenyt megelőző napokban, teljesen „leszáradva” érkezünk meg, ezért láthatnak sok beesett arcú zsokét. A férfiak helyzete azért egyszerűbb, mert könnyebben izzadnak, a kilók is jobban lemennek, amíg én a szaunában küzdök háromnegyed órán keresztül azért, hogy húsz dekát leadjak.

– Mikor lehet „bűnözni”? Most egy kávézóban beszélgetünk, és még vizet sem kért.

– A versenyszezon március végétől november végéig tart. A holtidőszakban minden zsoké nagyon szépen kikerekedik. Az ideális persze az volna, ha egész évben tudnánk tartani a diétát, de ezzel az életvitellel kivitelezhetetlen, és nem is egészséges. Személyi és futóedzőm is van – ők egyébként férj és feleség –, és teljesen összehangolják a programomat, és együttműködnek abban, hogyan veszítsek zsírt vagy adott esetben izmot. Nem szépítem, megterhelő a versenyidőszak.

– Ilyenkor felmerül az emberben, hogy ilyen kínok árán miért éri meg. Mennyi az élvezeti érték, és menyi a lemondás?

– A verseny előtt azt mondanám, most hagyom abba. Aztán egy sikeres futam után úgy érzem, határ a csillagos ég. Leírhatatlan volt átélni a századik győzelmemnél, amikor áthaladtam a célvonalon. A lósport nem Forma–1, a pilóták és a zsokék financiális háttere is jelentősen eltér, tehát a kérdésre egyértelműen azt mondanám: ez szenvedély.

– A versenyzés élteti, vagy esetleg a lóval való összhang megtalálása?

– Elég céltudatos embernek gondolom magam, szeretek versenyezni, mindenben maximalista vagyok, még az edzőim is próbálnak visszafogni, hogy nem kell mindenben megfeszülni és elsőnek lenni. Mégis azt mondanám, hogy a legcsodálatosabb az, amit a lóval közösen élek át. Előfordul, hogy egy zsoké egy nap lelovagol hét lovat, és ebből kettőt ismer korábbi tréningek alapján, a többivel soha nem találkozott, mégis ki lehet alakítani jó kapcsolatot. Általában pár információt kapunk a trénertől vagy a tulajdonostól, például arról, hogyan kéne meglovagolni az adott versenyen a lovat. Persze érhetnek nagy meglepetések az elhangzottakhoz képest, néha teljesen máshogy viselkedik az állat. Előfordul, hogy nem passzoltok, máskor meg egy pillanat alatt megvan az összhang, ami csodás érzés.

– A rövid ismeretség alatt kötődni is lehet, vagy nem ajánlatos?

– A női zsokék egyik „hibájának” tartják, hogy érzelmileg jobban kötődnek az állathoz. Eddigi pályafutásom alatt nagyjából három-négyszáz lóval mentem versenyen, és elmondhatom, függetlenül a helyezéstől a közös élmény miatt nagyon kötődöm hozzájuk. Hiszek abban, hogy a lovaknak érzékeny lelkük van, így közelítek hozzájuk.

– Ki lehet eredményes zsoké? Vagy inkább úgy kérdezem, azért ilyen sikeres, mert jobban átérzi a ló rezdüléseit, lehet ez egyfajta képesség?

– Érdekes felvetés. Azt vallom, a zsoké akkor jó, ha alázatos a ló iránt. Ezek az állatok versenyzésre lettek tenyésztve, ezért nagyon is célorientáltak, bennük van, hogy meg akarják előzni a másikat, ezért nekünk is erőszakosnak kell lennünk, és fontos a taktikai érzék. A miénk koedukált sport, a férfiakkal ugyanúgy fel kell vennünk a versenyt, magabiztosságot kell sugározni, hogy képes vagy olyan erőt kifejteni a befutónál, mint ők. Hiába kapjuk meg az instrukciókat, ha a verseny másként alakul, az adott pillanatban kell meghozni a megfelelő döntést. A bátorság szintén fontos tényező, hiszen előfordul, hogy akár 70-72 kilométeres óránkénti sebességgel száguldunk. Úgy gondolom, nélkülözhetetlen a lóba és a kettősünkbe vetett bizalom. Engem az állat szeretete visz előre. Szerintem ezt megérzik. Kialakult egy szokásom, a győztesek körénél a fotók készítésénél minden alkalommal a lovakra mutatok. Az én filozófiám szerint a versenyt a ló nyeri meg, én hálás vagyok, hogy velem hajtja végre. Ezért sokszor kinevettek, de én ebben a szellemben tudok csak versenyezni.

– Rebeka és Regina milyen barátságba kerültek?

– Nagyon szimpatikus kanca! Kicsit sorsszerűen alakult minden, hiszen Zala Csabának nyertem meg azt a versenyt, és az ő lovával, Lilivel győztem az első kiemelt versenyemen is, így lett kerek a történet. Ráadásul a lovat eredetileg Rebekának akarták elnevezni, de nem lehetett, mert a korábbi években is volt ilyen nevű ló. Regina meg anyukám második neve. Érdekesség még, hogy esélyesnek sem számított, szóval olyan meseszerűen alakult az egész, így volt megírva, és örök életre bennem marad a verseny minden egyes pillanata.

– Történelmet írt a Kincsem Parkban Reginával, hiszen századik győzelmét aratta, minden idők legfiatalabb női versenyzőjeként. Kitűzte valaha ezt a célt?

– Gyerekként mondtam anyukámnak, ha egyszer megszerzem a licencem, meg sem állok száz győzelemig, de inkább csak a vágyaimat fogalmaztam meg, tudatos célkitűzésről nem beszélhetünk. Nem motivált, mégis büszkeséggel tölt el mindkét rekordom: húszévesen a legfiatalabb zsoké lettem, aki a negyvenedik győzelmét aratta, és négy évre rá elértem a százat. Valójában nem ezek a rekordok éltetnek, nem az számít, hogy másokhoz viszonyítva legyen összevetve az eredményem. Magamnak fontos, hogy elértem és a családomnak is bizonyítottam, nem véletlenül hagyták, hogy számtalanszor összetörjem magam.

– Úgy tudom, azért édesanyja mégis megbánta, hogy a lovardába vitte gyerekként…

– Anyukám várja legjobban a visszavonulásomat. A legutóbbi nagy balesetem után reménykedett, hogy befejezem. Akkor azt fogalmaztam meg magamnak, ha félni fogok, azonnal abbahagyom, de egy fikarcnyi félelemérzet sem volt bennem. Azóta anyukám a licenckérelmemet sem segít kitölteni. Sok balesetemet átélt, látta, amikor a saját lovam szájba rúgott és a gyerekintenzívre kerültem, négyszer tört el az orrom, a vállam és ott volt az ominózus nagy balesetnél is, amikor eszméletlen voltam. Benne akkor végleg eltört valami… Versenyre ritkán jön már, pedig korábban végig ott volt. A futamok előtt elmegy templomba, kéri a Jóistent és a dédimet, hogy vigyázzon rám.

– Érdekes, amit a félelemről mondott, hiszen 2019-ben súlyos balesetet szenvedett, három csigolyája eltört, megsérült a koponyája, és elrepedtek bordái. Nem merült fel, hogy legközelebb talán rosszabbul is alakulhat?

– Tízévesen 120 centis akadályokat kellett ugranom Nyíregyházán úgy, hogy az edzőm levette a lóról a kengyelt. Akkor volt bennem félelemérzet, de bizonyítani akartam. Gyerekfejjel megfogalmaztam magamban, ha az edzőm hisz bennem, nekem nem kell félni. Később egy őrült pónit kaptam, maga volt a sátán. Kizártak az első versenyemen, mert ágaskodott, fejbe rúgta a felvezetőt, háromszor estem, mégis minden percét szerettem. Mindig olyan edzőim voltak gyerekként, ha estem is, azt mondták: állj fel, menj tovább, katonadolog. Felvettem ezt a mentalitást. Sok fájdalmat átéltem pályafutásom alatt, nem félek, lehet, hogy bolond vagyok, de a lovat jobban féltem. Az is segített, hogy a mai napig nem emlékszem arra a bukásra. Minden kiesett, két hét teljesen kimaradt, a kórházból sem emlékszem semmire. Otthon lábadozva tudatosult bennem az eset, de akkor is azt mondtam magamban, ha az ember elmegy erről a világról, azoknak rossz, akik maradnak…

– Kanyarodjunk vissza a sporthoz. Mit gondol, mennyi fiatal zsokékislánynak mutathat utat a pályafutásával?

– Motivál, hogy inspiráljam a fiatalokat. Mert nem számít, ha a küzdelmes, pónis világban nem jönnek az eredmények – én sem nyertem semmit a pónimmal –, mégis el lehet érni nagy célokat. A mi sportágunk gyönyörű, érdemes keményen küzdeni, nem szabad elhinni, ha azt mondják, a nők gyengébbek. Sokszor hallottam gyerekként, hogy a súlyom soha nem lesz megfelelő, a másik tehetségesebb, nem vagyok zsokéalkat. Én mindenkinek meg akartam mutatni, hogy téved, fűtött a bizonyítási vágy. Ezt a mentalitást szeretném átadni a kis zsoképalántáknak is. Mert ha fejben eldöntöd, eléred a célod, és nem szabad mások véleményére hallgatni.

– Idén megadatott a történelmi, századik győzelem, elérte a gyerekként megfogalmazott álmát, milyen célt tűzött ki a versenyszezon hátralévő részére?

– Nincs kitűzött győzelmi számom, inkább a kiemelt, nagy versenyeken szeretnék elindulni és sikereket elérni. Minden zsoké álma, hogy az év legnagyobb versenyét, a Magyar Derbyt megnyerje, mert ott győzni kárpótlást jelenthet minden nehézségért. Egyszer sikerült másodiknak lennem, az egyik kedvenc lovammal, Lilivel. Ha sikerülne valamikor megnyernem, őrült boldog lennék, de az biztos, hogy az az eredmény sem lenne elég, hogy visszavonuljak. Mert számomra ez nemcsak sport, hanem szenvedély és szerelem.