Hirdetés

Két-három éve észrevehető már a kenyér minőségének romlása. Abban biztos vagyok, hogy egy kisvárosi pék most is igyekszik, hogy kenyere dagasztására, kelesztésére és sütésére a megfelelő időt ráfordítsa, hiszen ezek hiányában elveszti vásárlóit. De sajnos a névtelen nagyvárosi pékeknek nincs idejük minderre, legalábbis az eredmény ezt mutatja: a kenyér alsó fele nemritkán keletlen és sületlen. Nem nehéz rájönni, hogy a több jövedelem érdekében rövidülnek le a munkafázisok. De vajon a pékek maguk az így összecsapott kenyeret szeretik?

Ezt a kérdést a termelőknek is feltehetném: vajon az éretlen, savanyú és dohos őszibarackot szeretik? Sejtem, hogy a felvásárló kényszeríti a gazdát arra, hogy a világ legjobb gyümölcsét éretlenül szedje le, hogy aztán berakja egy hűtőkocsiba pár napra, és amikor az így tönkrement árut a boltban eladja, már senkit nem érdekel a minősége. Vagy említhetném a krumplit is. Sajnos nem csak a szezon végén kínálják a létező legrosszabb burgonyát a fővárosi üzletek. Ha feltétlenül importálnunk kell, miért a leggyengébb minőséget vesszük meg??

Értem én: Covid, ukrán háború, európai szankciók. De meddig tarthat az igénytelenség? Noha magam büszke vagyok a kormányunkra, tisztelettel felhívom a figyelmet: az igénytelenség megül a társadalomban, és gúzsba köti a szépen megindult fejlődést. Nemcsak az anyagiakban, hanem a magatartásban, hétköznapi érintkezésben, a nyelvhasználatban. A „jól van ez így!” egy romboló magyar mondat. Mert nincs jól!

E mentalitás érezhető a hazai élelmiszeráruház-láncnál is. Ha egy környéken átveszi az ellátást, le kell mondani a választékos kínálatról. Valahogy érződik még mindig a szocialista idők szelleme: nem biztos, hogy azt rendelnek, amit a vevő szeretne, inkább az összeköttetések dominálnak.

Nem ez ma a legnagyobb bajunk. De nem jó érezni azt, ha a nehéz körülményekre hivatkozva az igénytelenség uralkodik.

Kapcsolódó cikkünk